Vasárnap még borsólevest főz, egy hét múlva meg mész a holmijaiért a kórházba

Napokig tartó bizonytalanságról, bravúros kezelésről és felépülésről, halálfélelemről és életösztönről, valamint nehezen feldolgozható tragédiákról is meséltek azok, akikkel arról beszélgettünk, hogyan hatott életükre a koronavírus második hulláma.

Anyám rengeteg időt töltött kórházban, nem nagyon tudták meglepni, de itt éreztem rajta, hogy megijedt

„Elég nehéz azzal megküzdeni, hogy valaki azt gondolja, mindent megtesz, és aztán mégis ez a vége” – mondja Tóth Petra, akinek édesanyja alig egy hét alatt halt bele a koronavírus okozta szövődményekbe. A 67 éves nő a járvány egyik olyan áldozata, aki abba a többségbe tartozik, akikre az operatív törzs tájékoztatóin csak úgy szoktak hivatkozni: „idős, krónikus beteg”. Petra édesanyja ugyanis veseelégtelenségben szenvedett, de róla mindenki azt gondolta, hogy „egy terminátor”. Miskolcon ő volt a rekorder, hiszen 28 éve dializálták. Kétnaponta – hétfőn, szerdán, és pénteken – járt dialízisre a miskolci kórházba, ahova a járvány második hulláma alatt betegszállító vitte, és szállította onnan haza is.

„És ennyi. Sehova nem ment a kezeléseken kívül. Iszonyatosan vigyázott magára, egyrészt, mert vesebeteg volt, másrészt, mert a nővéremmel most estünk át egy élődonoros veseátültetésen”

– mondja Petra.

Édesanyja október 21-re lett rosszabbul, aznap ki is derült, hogy tüdőgyulladása van, ezért tesztelték, emiatt viszont már dialízist sem kapott. Péntek reggelre meglett a pozitív eredmény, ekkor került be a kórházba, de akkor már attól is rosszul volt, hogy kimaradt a szerdai kezelése. „Amikor mondták, hogy tüdőgyulladása van, és pozitív lett a koronavírustesztje, akkor már sejtettem, hogy egy 30 éve vesedializált beteg nem feltétlenül biztos, hogy jól jön ki ebből.” Petra édesanyja viszont egyáltalán nem ijedt meg a pozitív eredménytől „még viccelt is, hogy »csak nem ebben a szarban fogok meghalni«.

Anyám rengeteg időt töltött kórházban, nem nagyon tudták meglepni, de itt éreztem rajta, hogy megijedt, nem feltétlenül a vírustól, inkább a kilátástalanságtól. Attól, hogy még ha nagyon akarna küzdeni, akkor sem biztos, hogy tudna, mert a körülmények nem feltétlenül engedik”

– fogalmazott Petra.

Október 25-én, vasárnap reggel még telefonon beszéltek, de a nő lánya akkor már gondolta, hogy valami gond van. „Arról beszélt, hogy szombaton egész nap rosszul volt, és borzasztóan érezte magát este, pedig este még azt írta, hogy jobban van.” Petra és nővére a három nap alatt többször, többféleképpen próbálta felvenni a kórházzal a kapcsolatot, sikertelenül. Vasárnap végül minden szálat megmozgattak, így tudtak nagy nehezen szerezni egy olyan telefonszámot, amit végre fel is vettek. „Akkor tudtam meg, hogy anyát éppen újraélesztik. Sikerült, de azt mondták, ne számítsunk túl sok jóra. Egy órával később hívták a nővéremet, hogy összeomlott a keringése, és meghalt”. Szerinte ha nem lett volna olyan kapcsolatrendszerük, senkit nem értek volna el a kórházban, és már csak azzal hívták volna fel őket, hogy a hozzátartozójuk elhunyt. „Ez a drámai benne, hogy vasárnap még zöldborsólevest csinál, egy hét múlva meg megyek a cuccaiért a kórházba.”

A hosszú hétvége után, sokakhoz hasonlóan, Petra a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház előtt órákat várt arra, hogy kiadják édesanyja személyes holmijait.

„Kihozzák egy nejlonzsákba a cuccait, és neked ott, az utcán kell átnézed, hogy megvan-e mindene, miközben lehet, hogy ezek a holmik is fertőzöttek. Senki nem mondja, hogy vigyél magaddal kesztyűt, senki nem mondja, hogy a patológiára vigyél magaddal ruhát, mert fel kell öltöztetni a testet, így másnap mehetsz újra vissza.”

A hozzátartozókhoz aztán egy orvos is kijött, akitől kérdezni lehetett, de többen a doktornőnek estek, amiért napokig semmilyen tájékoztatást nem kaptak haldokló rokonokról. Müller Cecília országos tisztifőorvos ugyanis csak bőven ezután, egy november 10-i keltezésű levélben szólította fel a kórházakat, hogy a haldokló covidosok rokonait engedjék be. „Először nagyon sokat akartam kérdezni, de addigra már nem voltam annyira dühös. Plusz láttam, hogy mindenki nekiesik, és azt éreztem, nekem nem kell ezt csinálnom” – mondja Petra.

Ő egyébként azzal is próbálja magát nyugtatni, hogy édesanyjának nagyon régi célja volt, hogy a nővérének legyen veséje, és ne élje át ugyanazt, amit neki kellett. „Egy év után végre sikerült a veseátültetés, és két-három hét telt el a műtétünk és aközött, hogy anya elkapta a vírust. Valahol azt is éreztem rajta, hogy megnyugodott, és azt mondta, hogy »jó, most már lehet bármi«, már nem kell annyira védenie minket, mert ez most már megvan.”

Kaptam egy új lehetőséget az élettől, és ezzel élni akarok!

Busák Tamás a 17. Covid-beteg Magyarországon. Ezt onnan tudni, hogy az ÁNTSZ kezdetben ezeket az adatokat még pontosan számontartotta. A 41 éves nyíregyházi gépészmérnök ugyanis még március elején fertőződött meg, felépülése azonban még ma is tart.

Tamás története egy nagy rendezvénnyel kezdődik, ahol még semmilyen tünete nem volt. Az esemény másnapján viszont már azt érezte, hogy nagyon fáradt. „Leültem, és gyakorlatilag eldőltem. Kínomban már röhögtem, hogy ennyire nem lehetek másnapos, hiszen nem is ittam annyit” – meséli. Ezután sorban jelentkeztek nála a koronavírus tipikus tünetei is: hasmenés, láz, nehézlégzés, fejfájás, depresszió, étvágytalanság. Március 9-én, hétfőn a körzeti orvosa kiírta táppénzre, szerdán viszont visszament, hogy „gáz van”, ezért az orvos azonnal kórházba küldte.

A férfi két napot feküdt Nyíregyházán, ahol kiderült, koronavírus-fertőzött, ezért innen mentővel vitték Budapestre. Egy hétig a Szent László Kórházban kezelték, ahol egy idő után egy háromágyas kórteremben helyezték el, „ott mind a hárman oxigénmaszkban voltunk. Anélkül én már nem is nagyon tudtam létezni” – mondja. Állapota itt azonban egy nap alatt rohamosan romlott, „pánikoltam, ezért az egyik ismerősöm megkérte az orvos kollégáit, hogy nézzenek rám. Az intenzíves orvosok is látták, hogy alacsony a szaturációm, de a Szent Lászlóban már nem tudtak felvenni az intenzívre.” A férfit ezért mentővel szállították át a Korányiba. Tamás arra emlékszik, hogy egy fehérgyarmati mentőtiszt próbálja meg benne tartani a lelket, a pálinkáról meg a pálinkafőzésről beszélgettek.

„Halálfélelmed van, mert nem kapsz levegőt, folyamatosan fulladsz, szédülsz, és sötétedik a kép. Akkor nagyon meg voltam ijedve, de már úgy voltam vele, hogy sodródok az eseményekkel, egyszerűen nem tudtam mit csinálni”

– mondja. A Korányiban aztán szinte azonnal elaltatták. Közel 17 napig volt lélegeztetőgépen, egy idő után már gégemetszés segítségével lélegeztették. Azt mondja, négy napig teljesen bizonytalan volt, hogy túléli-e. „»Kritikus az állapota, nem tudjuk, mi lesz vele. Abban bízunk, hogy 41 éves, nem olyan idős, túl fogja élni« – ezekkel biztatták az orvosok a rokonaimat.” A szerencséje az volt, hogy a jobb tüdőlebenyén maradt egy 20 forint nagyságú folt, ami még képes volt oxigént felvenni, Tamásnak azt mondták, „ez a kis folt mentette meg”.

Miután levették a lélegeztetőgépről, legalább két hétnek kellett eltelnie, hogy egyáltalán felfogja, hol van, mi történt vele. Az altatás alatt kapott kemény szerek miatt sokáig nagyon durva és realisztikus rémálmai voltak. Összesen 30 kilót fogyott, jobb lábában mélyvénás trombózis alakult ki, ezért ma is kompressziós harisnyát kell hordania, és a betegség miatt szívnagyobbodása is lett.

44 nap és három negatív teszt után, végül április 24-én engedték haza. Azt mondja, „mindezt átélni nagyon nehéz volt, de a felépülés még nehezebb”, és szerinte éppen ezért van óriási jelentősége annak, mit és hogyan kommunikálnak az embereknek a vírusról. „A másik gyújtózsinór pedig a szegénység” – teszi hozzá. Merthogy rengeteg olyan hír keringett arról, hogy „alacsony képzettségű emberek szedik a láz- és fájdalomcsillapítókat csak azért, hogy ne szűrjék ki az adott gyárban azt, hogy betegek, mert bár tisztában vannak vele, hogy ezzel másokat fertőzhetnek meg, de annyira kell a fizetésük 40 százaléka, hogy ezért képesek akár az életüket is kockáztatni”.

Ő egyébként nagyon komolyan veszi a rehabilitációt, aminek „a gyógyszeres terápia mellett a gyógytorna a kulcsa”, véli. Igyekszik minél több időt a természetben, friss levegőn tölteni, és kirándulni, de több hetet feküdt Nyíregyházán és Farkasgyepűn is rehabilitáción. A szakemberek külön neki állítottak össze egy úgynevezett vénatornát, hogy ennek segítségével javuljon a keringés a lábában, de a felépülés része egy speciális légzést segítő eszköz is, ami fékezi a lélegzetvételt, így fejleszti a tüdő izomzatát, kapacitását. Tamás szerint ő még a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen volt lehetősége rehabilitációra, a második hullám alatt a súlyos, középsúlyos betegeknek viszont már nem nagyon van utógondozásuk, mondja. Pedig „óriási sikerélmény, amikor először el tudsz menni zuhanyozni, szépen épülsz felfele, és ez hajt, ebből lehet táplálkozni”, állítja. Kontrollra is folyamatosan jár, így derült ki egy augusztusi CT-vizsgálat után, hogy a tüdején úgynevezett fibrózisok, azaz elhalt szövetek látszódnak, mégis bizakodó. Azt mondja, egy új lehetőséget kapott az élettől, és ezzel élni akar.

„Meg akarok gyógyulni!”

Negatív lett a gyorsteszt, ami csak arra erősített rá, hogy nem kell megijedni

„Ahogy bekerült a kórházba, kitett egy posztot, hogy tényleg van vírus, és mindenki vigyázzon magára, mert azt tudni kell, hogy a második hullám alatt mi annyira nem hittünk ebben az egészben” – mondja a 28 éves közismert roma folklór zenész, emberi jogi aktivista és VIII. kerületi önkormányzati képviselő, Balogh István Lajos „Paci” volt felesége. Balogh Fruzsina és Paci ebben az időszakban már nem éltek együtt, de a férfi október 20-án a kórházból hívta fel volt párját, „azonnal menjen el teszteltetni”, két héttel korábban ugyanis találkoztak.

Az önkormányzati képviselő október 14-én, szerdán még részt vett egy testületi ülésen, de délutánra már annyira rosszul érezte magát, hogy hazament. „Influenzaszerű tünetei voltak, mivel egyébként is nagyon gyenge volt az immunrendszere, és mindig mindent elkapott, azt hitte, megint csak ez történt, ezért otthon próbálta kikúrálni magát. Paci ráadásul gyorstesztet is csináltatott, ami negatív lett, ez pedig csak arra erősített rá, hogy nem kell megijedni. Ezért is volt annyira biztos benne, hogy ez nem korona, csak influenza” – mondja Fruzsina. Paci később viszont annyira rosszul lett, hogy végül maga hívta ki a mentőket, akik kórházba szállították. Eleinte oxigénmaszk volt rajta, de pár nap múlva annyira leromlott az állapota, hogy lélegeztetőgépre került, erről aztán pár nap múlva levették, mert úgy nézett ki, hogy javult az állapota. Ameddig tudta, telefonon tartotta a kapcsolatot családtagjaival és Fruzsinával.

„Ilyenkor arról is beszélt, hogy úgy érzi, nagyon elkapta, és nem bírja. Halálfélelme volt, és próbált felkészíteni a legrosszabbra. Arról is beszélt, hogy úgy érzi, nem fog tudni onnan kijönni, és hogy nagyon vigyázzak magamra, nagyon szeret. Ha viszont kijön, akkor mindent helyre hozunk.”

Október 30-án hajnalban a cukorbeteg férfi megint lélegeztetőgépre került, az orvosok azt mondták, „tüdejének 75 százaléka nem működik, nem tudott levegőt venni, nagyon lecsökkent a véroxigénszintje”, két nappal később a család mégis biztató híreket kapott, Paci állapota javult, de november 2-án már arról tájékoztatták az orvosok a férfi édesapját, hogy a betegség ráment fia szívére, és délután meghalt.

Paci halála után „a romaság rettentően elkezdett félni”, meséli a nő. „Bármennyire is fájó ezt kimondani, de a halála életeket mentett. Pikó András polgármestert is az ő esete motiválta abban, hogy komolyabban vegye a tüneteket, és bemenjen a kórházba” – mondja Fruzsina. Rengeteg olyan üzenetet is kapott, amelyek arról szóltak, hogy innentől kezdve jobban betartják a szabályokat. Szerinte ha nem azt sulykolják az emberekbe, hogy a vírus főként az idősebbekre veszélyes, a fiatalabbak, így talán Paci sem vette volna annyira félvállról. Fruzsina a Rendszerszint munkatársaként ezért most a Civil Tanács Egyesület, a Civil Kollégium Alapítvány és az aHang közös kampányában mélyszegénységben élőknek juttatja el a járvány leküzdéséhez, hatásainak enyhítéséhez szükséges információkat, „ezek az emberek ugyanis rettentően keveset tudnak a koronavírusról, és a védekezés lehetőségeiről”, mondja.

Józsefvárosnak korábban egyébként nem volt roma önkormányzati képviselője, ezért Fruzsina Pikó András polgármesterrel arra jutott, hogy Paci terveinek egy részét meg kellene valósítani. „Lali kitalálta és kiharcolta, hogy a VIII. kerületnek legyen roma koncepciója – meséli a nő. – A roma kultúrában például nagyon fontos szerepe van a virrasztásnak, de a kerületben lakó romák jellemzően nagyon kis lakásokban élnek, ahová nem tudnak összegyűlni. Paci terve az volt, hogy találjanak egy olyan helyiség a kerületben, ahol a virrasztás megvalósulhat. Ugyanakkor ezeket a tereket másra is fel lehet majd használni, például gyermekek taníttatására.” A 28 éves képviselő másik szívügye az oktatás volt. Mivel szerinte „a cigány gyerekek az iskolákban semmit nem kaptak vissza a saját kultúrájukból, és a nem roma gyerekek sem ismerhették meg a roma kultúrát, szerette volna ezeket a falakat lebontani”, tette hozzá Fruzsina.

Sokat rágódom azon, mekkora szerencsém volt, és mennyit számított a polgármesterség

Pikó András koronavírustesztje október 27-én lett pozitív, onnantól az állapota nagyon gyorsan romlott. Józsefváros polgármestere összesen 17 napot volt a Szent László Kórházban, de az orvosok szerint felépülése hónapokig eltarthat. Azt mondja, azóta nagyon sok ember – ismeretlenek is – keresi meg, hogy mesélje el, hogyan zajlott a betegség, és mit kellene tenniük. Pedig szerinte ez nem az ő dolga lenne.

„Azt látom mindenütt, hogy önmagában a rendszer nem ad garanciát arra, hogy téged meggyógyítsanak, és ezt mindenki tudja, ezért mint a régi időkben, a kapcsolati tőke lép be.”

Ez egyébként nála is így volt. Azt mondja, „bármennyire is le akarta magáról rúgni, hogy kapcsolatai segítségével jusson be a kórházba”, egyfajta láncreakció mégis beindult. Miután kiderült, hogy megfertőződött, több telefonhívást kapott ismerős orvosoktól, akik az állapotáról érdeklődtek. Beszélt a háziorvosával, akitől kért és kapott is beutalót, de egyeztetett a helyi rendelőintézet egyik vezetőjével is, így jutott el a Szent László Kórház egyik doktornőjéhez. „Elmeséltem milyen állapotban vagyok, ő pedig mondta, hogy szerinte nem szabad várni. Szóval végül kialakult egy hallgatólagos koalíció, ami a feleségemet pusholta, hogy be kell menni, kész, nincs mese.” Miután kiderült, hogy a Szent László Kórházban van egy hely, október 30-án bement a kórházba. Aznap két vizsgálaton esett át: vért vettek tőle, és CT segítségével nézték meg a tüdejét. Utóbbira majdnem hat órát várt. „Délután 4-5 körül mentem le a CT-re, de már alig bírtam járni, és rettenetesen nehezen kaptam levegőt” – meséli. Ezután már bent is tartották: oxigénmaszkot, vérhígítót, tíz napig szteroidot, és remdevisirt kapott.

„Mondtam az orvosoknak, hogy cukorbeteg vagyok és a szteroid szét fogja ütni a cukromat. Ők meg mondták, hogy »hát igen, de valamit valamiért«, és szét is ütötték. Inzulinos lettem, most csak ezzel tudom normál érték alatt tartani a cukromat, és ezt egyelőre iszonyatosan nehezen tolerálja a szervezetem”

– mondja.

Azt meséli, a kórházban sokat rágódott azon, mennyire keveset tudunk. „Azon kívül, hogy nincsen rendes tesztelés, kontaktkutatás, hogy a második hullámban hamarabb át kellett volna állni a digitális oktatásra, az operatív törzs, vagy valaki, akinek erről beszélnie kellene, tudatlanságban tartja Magyarországot. Egy influenzáról tudjuk, milyen tünetek van. A Covidról egyvalamit tudunk, hogy mindenkinél más. Van, akinél semmi tünet nincs, más pedig meghal.” Pedig szerinte arról nagyon fontos lenne beszélni, hogy egy középsúlyos vagy egy súlyos Covid-betegség hogyan zajlik le, és az nem elegendő, hogy azt mondjuk, hogy mindenkinél másképp! „Nekem az jött le a saját magam meg a Paci történetéből, hogy ha időben bekerülünk a kórházba, akkor jelentős esély van arra, hogy megússzuk – véli. – Rengeteget agyaltam bent. Ha tudjuk azt, hogy melyek azok a tünetek, amikor már muszáj kórházba kerülni, akkor Pacit is beküldtük volna, akkor ráparancsolok. De nem tudtuk. Én az ő példáján tanultam meg, hogy ez nem játék, és néhány ismerősömet én magam küldtem be a kórházba.”

A polgármesterre a kezelés viszonylag gyorsan hatott, az orvosok a tizedik nap után mondták, hogy „ebből már nem lesz visszafordulás, de hosszú lesz a felépülés”. Kezdetben egy háromágyas szobában feküdt, de azért, hogy dolgozni tudjon, kapott egy egyágyas kórtermet. „Ez volt az egyetlen kiváltságom, de így nem zavartam a mellettem fekvő betegeket, tudtam dolgozni, ügyeket intézni. Amíg bent voltam, ugyanazt a kedvességet kaptam, és ugyanúgy bántak velem, mint a mellettem lévőkkel.” Azt már bent eldöntötte, hogy egy nagyobb összeggel támogatja az osztály alapítványát.

„Iszonyat hálás voltam, hálapénzt nem akartam adni, mert az az elveimmel ellentétes. Azt viszont láttam, hogy milyen elképesztő munkát végeznek, és azt is láttam, hogy voltak olyan napok, amikor három-négy ápoló is kiesett, és műszak közben váltottak. Kérdeztem, hogy miért, mondták, hogy »most baj van, mert fertőzött lett ez vagy az«.”

Találkozott Szolnokról és Veszprémből átvezényelt orvosokkal is, akikkel sokat beszélgetett, és akikkel valahogy a végén mindig oda lyukadtak ki, hogy január után mennek vagy maradnak? „Az orvosok őszintén elmondták, hogy inkább mennének, de ők nyilván úgy beszéltek velem, mint egy ilyen nagyfejű politikussal. A szakápolók közül pedig sokan arról beszéltek, hogy »hát, Bécs közel van!«. Megrázó volt, amikor az egyikőjük elsírta magát, és visszakérdezett, »de ha elmegyek, akkor mi lesz ezzel a sok emberrel?«.” Ha esetleg a kormány járványkezelése került szóba a kórházi dolgozók nagyon fegyelmezettek voltak, nem volt politizálás. Csak akkor buktak ki a vélemények, amikor Pikónak a maszkviselésről szóló rendeletről kellett döntetnie. „»Ne engedjen, mindenhol legyen kötelező maszkviselés!« – mondták. Akkor jöttek ki azok a vélemények, gesztusok, hogy nagyon elégedetlenek azzal, ami eddig volt. Nyilván az egészségügyben látják a folyamat végét, sokkal szigorúbb és sokkal korábbi intézkedéseket vártak volna.”

Két és fél hét, valamint két negatív teszt után engedték haza, de csak fokozatosan állt vissza dolgozni. Azt mondja, számára a betegség nagyon sok lelki és tudati változást hozott. „Megváltozott a cukorbetegségemhez való viszonyom, és sokat rágódom azon, hogy mekkora szerencsém volt, és azon is, hogy az esetemben mit jelentett, mennyit számított a polgármesterség.

Egyénileg persze örülök, hogy jókor voltam jó helyen, ugyanakkor engem is az érdekel, hogy bakker, a többiekkel mi lenne.”

Ez a vírus mindenkit lenyom

„Amikor márciusban ez az egész kirobbant, naivan azt gondoltam, hogy persze előbb-utóbb majd elkapja az ember, de hát erős, fiatal szervezet vagyok, voltam már influenzás, túl leszek rajta.” Ez viszont mégis valami más volt. „Teljesen mindegy, hogy fiatal vagy idős vagy, sportolsz vagy egyáltalán nem mozogsz, dohányzol vagy sem, ez a vírus egyszerűen lenyom” – mondja Pataki Ádám cukrász. Pedig olyan egyszerűbb eset, mint amilyen az övé volt, ma már nagyon nincs is, állította az őt ápoló nővér a Korányi kórházban, ahol Ádám tíz napot töltött.

Abban szinte biztos, hogy feleségétől, Liptai Claudiától kapta el a koronavírust még szeptember közepén, de amíg a színésznő fejfájással, fáradékonysággal, izomfájdalommal, szag- és ízlelésvesztéssel vészelte át a betegséget, férjénél sokkal súlyosabb tünetek jelentkeztek. Ráadásul pont akkor, amikor a tíznapos hatósági karanténja lejárt. „A tizenegyedik napon elmentem egy gyorstesztre, ami pozitív lett. Égett az arcom, a fejem, aztán több orvossal is beszéltem, akik azt mondták, »figyelj, ne tökölj, irány a kórház!« Ez az orvos küldött értem egy mentőt, egy másik pedig elintézte, hogy a Korányiban fogadjanak.”

A 40 éves férfi a járvány második hullámának elején került kórházba, így az izolációs osztályon még egyedül feküdt. „Vért vettek, megcsinálták a röntgent, és mondták, hogy elég masszív kis tüdőgyulladásom van.” Oxigénmaszkot, antibiotikumot kapott, a második napon viszont felkerült az intenzív osztályra, mert plazma terápiát szerettek volna alkalmazni nála. Erre végül azért nem került sor, mert a szervezete jól reagált a gyógyszerekre. A kórházban folyamatosan gyógytornász foglalkozott vele, akivel légzőgyakorlatokat végeztek. „Az utolsó napokban már sokkal tovább tudtam bent tartani a levegőt, és én is éreztem a javulást. Valószínű, nagyon az elején kaptuk el a tüdőgyulladást, mert nekem nem volt nehézlégzésem, nem fájlaltam a tüdőmet. A legalacsonyabb szaturációm is 92 volt” – mondja. Számára viszont az érzelmi rész sokkal megterhelőbb volt, főként az, hogy személyesen sokáig egyáltalán nem találkozhatott a gyerekeivel.

A protokollnak megfelelően Ádámot is csak két negatív teszt után engedték haza. Egy héttel később a kontrollvizsgálaton már sokkal jobbak voltak az értékei, az orvosok mégis hangsúlyozták, hogy hat hétig egyáltalán ne sportoljon. Ő ennél is óvatosabb, azt mondja, egy kardiológiai kivizsgálás után, már csak idén kezd el újra mozogni.

Nem érezte a szagokat és ízeket, húszszázalékos ecetet itatott tíz hónapos kislányával

Bakó-Ribényi Orsolyáék három gyerekkel hetek óta a nő szüleinél laktak Pátyon, amíg ők Szomoron építkeztek. Októberben gyakorlatilag az egész családon átment a vírus. A nő édesapja három, férje egy hétig volt kórházban. Húga tünetmentes volt, édesanyjának és neki viszont a szaglása és az ízlelése ment el, ami az interjú készítésekor sem jött még vissza teljesen. Akkor sem érzett ízeket és szagokat, amikor november elején tíz hónapos kislányával víz helyett húszszázalékos ecetet itatott, ami szétmarta a gyerek nyelőcsövének kétharmadát. Orsolya édesapja ugyanis ezzel a módszerrel vízkőtelenítette a vízforralót. A nő azért vállalta az interjút, hogy még több szülőhöz eljusson az esetük.

„Bevásárlásból értünk haza, és Villő nagyon éhes volt, emiatt kapkodtam is, aztán szomjas is lett. Mindig a vízforralóból adok neki vizet, ami ráadásul nem is a helyén volt, de nekem akkor ez így nem állt össze. Beleszagoltam, beletöltöttem a pohárba, de egyáltalán nem tűnt fel, hogy ecet van benne. Semmilyen szúrós szagot nem éreztem, ezért odaadtam a babának, aki iszonyatosan elkezdett sírni. Nem tudtam, mi a gond, csak amikor bejöttek a többiek kintről, akkor kérdezték, hogy »ugye nem a vízforralóból adtam neki inni, mert abban ecet volt.«”

A tíz hónapos kislány egyetlen kortyot ivott az ecetből, de a nyelőcsöve kétharmada és a garat is roncsolódott. A háziorvos tanácsára a mentők helyett a család vitte be a gyereket a Heim Pál Gyermekkórházba, ahol elaltatták a kislányt, hogy nyelőcsőtükrözést végezhessenek rajta. „Így állapították meg, hogy a gyomrába már nem jutott az ecetsavból, a torkát és a garatot viszont elérte, és ez rosszabb, mintha Domestost vagy hipót ivott volna” – mondja Orsolya.

Összesen 12 napot voltak kórházban, Villőt tíz napig orrszondán keresztül táplálták, hogy hegesedni tudjon a nyelőcsöve, és ne záródjon össze. „Az orvosok azt mondták, hogy nem egyedi eset, hogy a gyerek ecetet iszik, de ilyenről még nem hallottak.

Nagyon kedvesen viselkedtek, de tájékoztattak, hogy a gyermekvédelmi szolgálatot így is értesíteniük kell. Ők ki is jöttek, meg is beszéltük, hogy mi történt, de mivel a védőnő és a háziorvos is alátámasztotta, hogy a gyerekeket nem veszélyeztetjük, az ügy le is zárult”

– meséli az édesanya.

A kórházban egyébként Villő ellenanyagszintjét is megnézték, amiből egyértelműen kiderült, hogy a tíz hónapos gyerek is fertőzött volt. Október óta mindenki meggyógyult, Orsolya édesapjának felépülése viszont jóval hosszabb ideig tartott. A koronavírus ugyanis a férfi alapbetegségét erősítette fel, és olyan szövődmények alakultak ki nála, ami miatt még november végén is szteroidot szedett, januárig pedig egyáltalán nem dolgozhatott.

Öt napig lóféreghajtót fecskendeztem a számba

Bánhidi Bence, a Szeged beállósa 25 éves, 207 centi magas és 130 kiló. Élsportoló, aki heti egy meccs mellett nyolcszor biztosan edz. Szeptember közepén egy nap alatt döntötte le a lábáról a koronavírus, egy hétig lázas volt, azután a szaglása és az ízlelése is elment. „Rázott a hideg, fáztam, de közben izzadtam is. Nem volt erőm kikelni az ágyból, fájt a tüdőm a sok köhögéstől, és volt, hogy mire felértem a lépcsőn 170 volt a pulzusom úgy, hogy 12 lépcsőfokról beszélünk” – mondja.

Bár november végén a Nébih kiadott egy közleményt, hogy figyelmeztesse az embereket, ne szedjenek lóféreghajtót a koronavírus ellen, a válogatott kézilabdás meg van róla győződve, nála ez hatott. „Hiába szedtem lázcsillapítót, nem ment le a lázam, hiába nyomtam az orrspray-t, nem segített semmi. Amikor nagyon rosszul voltam, az orvosom tanácsára öt napig ezt a lóféregtelenítőt fecskendeztem a számba.

Anyám mondta, hogy be ne szedjem, de úgy voltam vele, ennél rosszabbul már nem lehetek, úgyhogy kipróbálom, és aztán tényleg napról napra jobban lettem.”

Sportolóként különösen figyelt magára, rendszeresen mérte a véroxigénszintjét, és a vérnyomását is folyamatosan ellenőrizte. Gyógyulása után még négy hétig nem csinálhatott semmit, összesen hét hétig gyakorlatilag teljesen kiesett a sportból. A kardiológiai vizsgálatok után az edzéseket is csak fokozatosan kezdhette el november elején, de azt mondja, pokoli nehéz volt visszaállni. „Még soha nem éreztem ilyen fáradtságot. Az első edzésen nem tudtam lefutni 30 percet, 18 percet futottam, és összeestem. Olyan volt, mintha abbahagytam volna a kézilabdát, és újra elkezdtem volna játszani. Az első meccsen, 7-8 perc után nem is nagyon tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.” Először egy november végi meccsen érezte úgy, hogy kezd önmaga lenni, de azt mondja muszáj türelmesnek lennie és belátnia, hogy korábbi erőnléte nem egy csettintésre fog visszatérni.

Bennem az zakatolt, hogy mi van a kisbabámmal

Eddig összesen három olyan súlyos lefolyású Covid-fertőzésről tudnak Magyarországon, amely kismamákat érintett. Az egyik eset azé a 30 éves kecskeméti nőé, akit bravúros kezeléssel mentettek meg az orvosok novemberben. Balás Barbara 35 hetes terhes volt, amikor a koronavírus tipikus tüneteit kezdte produkálni, „lázas, nagyon fáradt és levert volt”. December 13-ra várta harmadik gyermekét, de a vírus miatt november 11-én az orvosok a császármetszés mellett döntöttek. Az anya tüdőgyulladása ugyanis két életet veszélyeztetett.

A császármetszés után a nő valamivel jobban lett, „de hajnalban komoly szaturációesés történt, ezért a Covid-intenzívről jöttek ápolók, hogy helyrehozzák”, meséli a nő férje. Ez sikerült is, az egyik aneszteziológus orvos mégis ragaszkodott ahhoz, hogy Barbara az intenzív osztályra kerüljön, ahol folyamatos megfigyelés alatt tarthatták. „Ez az orvos azt mondta, semmilyen szinten nem tartja normálisnak, hogy egy kismama szaturációja – akár csak egy kis ideig is – 80 legyen, ezért pár óráig megfigyelne mielőtt másik osztályra helyeznének át” – mondja Barbara.

Miközben a házaspár koraszülött kislánya a Covid-gyermekintenzíven légzéstámogatást kapott, a nő állapota gyorsan romlott, ezért november 14-én lélegeztetőgépre tették. Ezután nyolc kemény nap következett, „borzalmas bizonytalansággal”.

„Ilyenkor az emberrel minden megfordul. Voltak olyan sorok közötti mondatok, aminél érezted, hogy az, ami történik, nem jó”

– mondja Balás Dávid.

Barbara azt meséli, az altatás alatt végig pörgött a fejében egy kórházas film, de az nagyon más volt, mint a valóság. „Bennem az zakatolt, hogy mi van a kisbabámmal, él-e, jól van-e? Hol van Dávid? Mikor jön? Mikor mehetek haza? Mert én úgy éreztem, hogy jól vagyok, és nincs semmi bajom, mégis itt tartanak, és le vagyok kötözve csak azért, mert valami nem tetszett, és nem kapok semmilyen információt” – mondja.

A szervezete végül jól reagált a kezelésre, és nyolc nap után, november 21-én éjjel felébresztették a mélyaltatásból, tudata azonban sokáig nem tisztult. „Nehezen jött vissza, letargikus állapotban volt”, ezért az orvosok fontos és valamennyire kockázatos döntést hoztak. A nő csecsemőjét egy rövid időre átvitték a Covid-intenzív osztályra, Barbarához. Az újszülöttön addigra több PCR-tesztet is végeztek, melyek mind negatív eredményt mutattak, az édesanya szerint ezért is lehetett az orvosoknak „ez egy iszonyatosan nehéz döntés, hiszen tudták, hogy van benne kockázat, de nekem az ott a világot jelentette”, mondja.

„Akkor még nem voltam egészen tiszta, még bennem volt ez az összeesküvés-elmélet, hogy engem akaratomon ellenére tartanak ott. Néztem a picit, mozdulatlanul aludt, és azon gondolkodtam, hogy át akarnak verni, és nem is igazi. Kicsit direkt fel is piszkáltam, hogy lássam, hogy mozog, és amikor megmozdult meg hangot adott, akkor szakadt át bennem valami.”

Az állapota innentől gyorsan javult, és bár az édesanyának kezdetben tejapasztót adtak, hogy ne induljon el a tejtermelése, az az altatás és gépi lélegeztetés ellenére is megindult. A szakorvosok segítségével pedig azt is sikerült elérni, hogy kislányát ma már kizárólag anyatejjel táplálhassa.

Barbarát és csecsemőjét végül november 30-án engedték haza, de a házaspár azt mondja, sokáig dolgozott bennük az az egy hónap. „Ezek után már a gond sem gond” – mondja Barbara. „Az a családi kép, a három gyerek és minden, amit közösen megálmodtunk, egy hajszálon függött”, teszi hozzá férje. Dávid szerint egyébként kifejezetten vigyáztak, nem mentek közösségbe, odafigyeltek a maszk használatára, és a folyamatos fertőtlenítésre is, de „ez egy orosz rulett”, véli.

Ha fontosnak tartja a független sajtót kattintson ide, és támogassa a Telexet!