Mennyibe kerül nekünk a NER?

A kérdésre a kormánypárti kampánygépezet már több választ is adott, amikor két körben is adóemelési terveket tulajdonított a Tiszának, először még valamennyire komolyan vehetően (vagyonadó, többkulcsos adórendszer), aztán teljesen elborultan (macskaadó, özvegyi nyugdíj adója stb.). Ezekről a legalább részben mesterséges intelligencia használatával készült javaslatokról Tisza váltig állítja, hogy nem igazak. Közben a vádaskodással és mémkampánnyal a Miniszterelnöki Kabinetirodától az Indexig terjedő fideszes kampánygépezet egyre lehetetlenebbé teszi, hogy normális politikai vitákat folytassunk arról, különböző politikai prioritásokkal, ideológiai beállítottságokkal és lehetőségekkel rendelkező politikai erők hogyan nyúlhatnának bele az állam működésébe. Vagy, hogy másképp fogalmazzunk, hogyan kormányoznának, hogyan alakítanák a közteherviselést.

A Tisza politikusai macskaadó, kolbászadó, adóadó helyett azt hangoztatják, hogy van egy viszonylag egyszerű válaszuk arra, honnan lehetne pénz szerezni: le kell bontani az Orbán-kormány által felépített rendszert, ami a közvagyont a hatalom megtartása és (ezzel szoros összefüggésben) magánvagyonok bővítése felé tereli, és a felszabaduló közpénzt az egészségügy, az oktatási rendszer, a szociális ellátás és még egy sor, amúgy alulfinanszírozott terület fejlesztésére lehetne költeni. Szerintük le kell bontani azt, amit az orbáni szókészletből már rég kikopott kifejezéssel a Nemzeti Együttműködés Rendszerének csúfolnak. Kármán András, a Tisza gazdaságpolitikusa a 444-nek adott októberi interjújában például azt mondta, hogy a propagandára költött pénzek átcsatornázásával, a közbeszerzési rendszer átalakításával és a külföldi vállalatoknak nyújtott állami támogatások átgondolásával több ezer milliárd forintot lehetne felszabadítani. Hasonló megjegyzéseket tett több, a Tisza Párthoz nem köthető, de a Fidesz-kormány gazdaságpolitikájával kritikus közgazdász, például Surányi György volt jegybankelnök, aki a Forbes őszi konferenciáján arról beszélt, hogy ha a Fidesz nyerne a választásokon, komoly megszorításokat kellene eszközölnie, hogy a költségvetést rendbe tegye, a Tisza viszont nem szorulna megszorításokra, mert a kiadások átgondolásával rengeteg pénzt fel lehetne szabadítani.

De valóban ilyen könnyű lenne? Tényleg csak annyit kellene tenni a sikerhez, hogy valaki lebontja azt a gazdasági, üzleti, politikai, kommunikációs és társadalmi komplexumot, amit az Orbán-rendszer tudatosan felépített 2010 óta? És ha „csak” ennyit kellene tenni, az egyszerű volna? Ha így tesszük fel ezeket a kérdéseket, akkor nehéz rájuk megalapozottan válaszolni. Azzal viszont sok közgazdász egyetért, hogy a közpénzek átcsatornázásával jelentős forrásokat lehetne felszabadítani és más célokra költeni. Ha pedig így van, akkor érdemes összeszedni, mik azok az állami költések, amik kifejezetten az Orbán-rendszerhez, a NER-hez köthetők, és megpróbálni egy megközelítőleg pontos számot adni arról, hogy nagyjából mennyibe kerül Magyarországnak ezt a rendszert fenntartani. Ebben a cikkben erre teszünk kísérletet azzal, hogy megnézzük, mire költött kiugróan sok közpénzt a Fidesz által vezetett magyar állam az elmúlt bő 15 évben.

De először egy rövid közbevetés arról, amikről – bár szintén fontos témák – a mostani írás nem szól. Az Orbán-rezsim egy sor döntésével és gyakorlatával nagyban meghatározza a gazdaság és az állami újraelosztás működését. Itt gondolhatunk olyan, közvetlen pénzköltést nem érintő elemekre, mint hogy különböző adókedvezmények formájában milyen kiválasztott társadalmi csoportokat támogatnak, hogy az uniós források elosztásának rendszerével hogyan segítik a kormányközeli üzleti köröket, és hogy különadókkal és egyéb szabályozásokkal milyen szektorokat büntetnek vagy tolnak kormányközeli tulajdonosi körbe. Ezen kérdések egy részével – például azzal, hogy az orbáni családpolitika kiket támogat és milyen eredménnyel – korábban részletesen foglalkoztunk és várhatóan még fogunk is. Viszont mivel ezek nagy része nem szigorúan az állami költés terepe (az adókedvezményekkel az állam lemond pénzről, az adóztatással pénzt szerez, a szabályozás nem kerül feltétlenül pénzbe az államnak, az uniós pénzek szétosztásakor pedig az állam nem, vagy nem csak a saját pénzét költi), ebben az elemzésben ezekkel nem foglalkozunk. Ugyanígy nem térünk ki arra sem részletesen, hogy az állami beruházásoknál jellemző korrupció mekkora közpénzszórást jelent – ehelyett azokkal az alapvető költségvetési elemekkel foglalkozunk, amelyeknél kimutatható valamilyen, az Orbán-kormányok preferenciájából közvetlenül levezethető túlzás.

Ahhoz, hogy meg tudjuk saccolni, mennyi olyan tétel van, ami kifejezetten az Orbán-rendszer kiépülésével és fenntartásával rakódik rá a magyar államháztartásra, érdemes megvizsgálni azt, hogy mire mennyit költött a magyar állam az elmúlt 15 évben. Palócz Éva, a Kopint–Tárki közgazdásza tavaly novemberben erről közölt egy érdekes tanulmányt, amelyben azt vizsgálta meg, hogyan alakult át az állami költés struktúrája 2010 óta. Az Eurostat adatai alapján arra jutott, hogy míg a magyar állam a GDP arányában nagyjából ugyanannyit költött 2010-ben és 2022-ben, jelentősen átstrukturálta, hogy mire fordítja ezt az összeget: jelentősen kevesebbet költ szociális védelemre; valamivel kevesebbet oktatásra és egészségügyre; többet költ sportra, kultúrára és vallási ügyekre; sokkal többet költ úgynevezett gazdasági ügyekre; és nemzetközi összehasonlításban is kiemelten sokat költ a saját működésére.

Palócz Éva szerint egyik régiós országban sem variálták át ennyire az állami kiadások szerkezetét, tehát már ebből az egy adatsorból is látszik, mennyire átalakították a magyar állam és a magyar gazdaság működését Orbán Viktor kormányai. Az Eurostat vonatkozó adatbázisában azóta már a 2023-ra vonatkozó adatok is elérhetők, amelyekből lényegében ugyanazt a képet lehet elolvasni, mint Palócz 2022-es adatokra épülő tanulmányából.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az állami költés ebben az esetben határozottan mennyiségi, és nem minőségi jellemző. Vagyis attól, hogy az állam sokat költ valamire, még nem biztos, hogy az a terület jól is működik. Erre jó példa Palócz tanulmányának egy másik fontos megállapítása, miszerint Magyarországon uniós szinten és regionális összehasonlításban is kiemelkedően sokat költünk a saját államunk működtetésére. 2023-ban az Eurostat adatai szerint kamatkiadásokat levonva a GDP 5,3 százalékát költötte működési kiadásokra a magyar állam, miközben az uniós átlag 4,1 százalék. Svédország a GDP-jének 4,5 százalékát költi az állam működésére, Németország pedig 5,1 százalékát, és talán komolyabb összehasonlító elemzés nélkül is elfogadhatjuk, hogy a magyar állam nem működik olyan jól vagy jobban, mint a svéd vagy a német. Hogy egy másik példát nézzünk, a magyar állam a „gazdasági ügyeken” belül például többet költ a közlekedési rendszerre, mint bármelyik másik állam az unióban, de, ahogy Palócz Éva fogalmazott, „a magyar közlekedés minősége nem tükrözi ezeket a többletköltségeket”.

Ha meg akarjuk találni, hogy nagyjából mennyibe kerül az Orbán-rendszer, mennyi az a kiadás, amit egy másik kormány át tudna irányítani más politikai célok felé, akkor érdemes a kategóriákat részletesebben is megvizsgálnunk.

Hasonló képet mutat az, ha nem az állami költések, hanem a fogyasztás oldaláról nézzük a képet. Ahogy Oblath Gábor közgazdász a Telexen megjelent elemzésében írta, Magyarország a háztartási fogyasztási kiadás vásárlóerő-paritáson mért szintje alapján az egyik legutolsó az EU-ban, az ún. közösségi fogyasztásban viszont magasan az első. A közösségi fogyasztás az Eurostat nyelvén azt az állami pénzköltést jelenti, amelyekhez nincs szükség az emberek egyéni hozzájárulására, vagyis olyan szolgáltatásokat, amiket az állam nyújt, de az állampolgár nem egy az egyben kap meg. Tehát nem azokra a kézenfekvő állami funkciókra kell itt gondolni, mint amikor egy gyerek tanul egy állami iskolában, vagy egy beteg ellátást kap egy állami kórházban.

De akkor mi számít ilyen közösségi fogyasztásnak? Az olyan dolgok például, mint a rendvédelem vagy honvédelem, de bizonyos szempontból az is, hogy az állam, mint olyan, működik. Oblath Gábor arról írt, az állam közösségi fogyasztása Magyarországon különösen jelentős arányban tartalmaz közigazgatási kiadásokat, ez tehát olyan pénz, amit az állam saját működésére fordít. Oblath becslése szerint egy főre arányosítva közel kétszer annyit költ ilyen célokra a magyar állam, mint a többi volt szocialista EU-tagállam átlagosan.

Még ha el is fogadjuk, hogy az Orbán-kormányok a GDP arányában nem fordítanak sokkal többet az állam működésére, mint a korábbi magyar kormányok, bizonyos tételekben biztos, hogy az Orbán-kormányok többet költenek. Ez persze azt is jelenti, hogy – ahogy az állami költések esetében – az állam saját magára fordított költésein belül is van egy komoly átrendeződés. Hiába ígért például többször is komoly bürokráciacsökkentést a Fidesz, az Orbán-kormányok sokkal több államtitkárral, helyettes államtitkárral és miniszteri biztossal működnek, mint a korábbi kormányok. 2010-ben 42 államtitkár és 54 helyettes államtitkár dolgozott a kormányban, ez 2020-ra 78 államtitkárra és 122 helyettes államtitkárra dagadt. 2025-re valamelyest konszolidálódott a kormányzati struktúra, de a 14 minisztérium összesen 73 államtitkárral, 126 helyettes államtitkárral és 37 miniszteri biztossal működik, erre jön még rá 26 kormánybiztos. A kormányzati vezetők fizetése folyamatosan emelkedik, Orbán Viktor legutóbb 2025 nyarán döntött arról, hogy 9,8 százalékkal emeli a miniszterek, államtitkárok, helyettes államtitkárok és miniszteri biztosok fizetését.

Az orbáni kormányzás egy másik fontos jellemzője a központosítás: 2010 óta egy sor feladatot elvontak az önkormányzatoktól, az ezekhez szükséges erőforrások egy részével együtt. Feladatok szintjén ez leghangsúlyosabban az oktatási és egészségügyi rendszer üzemeltetésére kialakított állami intézményrendszert, a Klebelsberg Központot és az Országos Kórházi Főigazgatóságot, illetve elődjét, az Állami Egészségügyi Ellátó Központot jelenti, de korábban többször próbálkoztak (kudarcosan) azzal is, hogy a hulladékgazdálkodás élére is nagy költségvetésű állami intézményeket tegyenek. Az iskolák és kórházak fölé a kormány által 2010 után felhúzott két intézményre 2025-ben összesen több mint 1044 milliárd forintot különített el a költségvetés (valamivel 1000 milliárd fölött a Klebelsberg Központra és 38 milliárdot az Okfőre).

Mindezt úgy, hogy a közoktatást és a közegészségügyet korábban üzemeltető állami intézményrendszer nem szűnt meg, az önkormányzatok ugyanúgy működnek, ugyanúgy közpénzből, ugyanúgy az állami struktúra részeként, még ha kevesebb feladatot is látnak el, mint korábban. A települési önkormányzatok támogatására a 2025-ös költségvetés 1145 milliárd forintot szán, ez a szám a 2011-es költségvetésben 1149 milliárd volt. Ez az összeg az állami költségvetésen belül ma sokkal kevesebb, mint 2011-ben, a teljes költségvetés 8,3 százaléka helyett kevesebb mint 2,7 százaléka. Az Orbán-kormányok alatt tehát jobbnak látták valamilyen politikai szempontból közvetlen állami irányítás alá vonni ezeket a nagy alrendszereket, ezért felhúztak még egy intézményrendszert, aminek a létezését, működését egy új kormány átgondolhatja.

A leginkább egyértelmű, mindenki számára látható állami költés, amire a Fidesz–KDNP sokkal többet költ, mint korábban bármelyik kormány, az a kommunikáció, amelynek nagy része sokkal jobban hasonlít pártos propagandára, mint klasszikus állami hirdetésre.

Ez mindenképpen a korábban bemutatott „közösségi fogyasztás” kategóriába tartozik, mert biztosan egy olyan állami „szolgáltatás”, amihez nincs szükség az egyének hozzájárulására, kapják az arcukba, ha akarják, ha nem. Ha valami nagyon a Fidesz-kormányok sajátja, az a „kormányzati tájékoztatás” és a kampányolás teljes összemosása, az állami forrásból finanszírozott permanens plakátos, tévés és rádiós hirdetési dömping, kiegészítve olyan, még inkább unortodox eszközökkel, mint a néha még a fideszes választóknak is túl irányított kérdésekkel ellátott nemzeti konzultációk sorozata. Hogy ez az állami kommunikációs gépezet mennyibe kerül, arról különböző becslések és számítások jelentek meg a sajtóban. A G7 például nemrég a Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetiroda alá tartozó Nemzeti Kommunikációs Hivatal kommunikációs keretszerződései alapján azt számolta ki, hogy átlagosan évi 70 milliárd forintot fordít az állam kommunikációra, aminek a nagy része Balásy Gyula cégeinél landolt. Az állami propaganda persze a közvetlen állami költéseken túl az állami vállalatokból hirdetések útján kormányközeli médiacégekhez és influenszerekhez juttatott forrásokon keresztül is működik. Mindez egy összehangolt és szétszálazhatatlan, de felülről könnyen irányítható magán–állami kommunikációs gépezetet hoz létre, amelynek teljes költségvetése a komplexitása és a titkolózások miatt szinte megbecsülhetetlen.

A Telexnek nyilatkozó közgazdászok közül volt, aki szerint ha meg akarjuk nézni, mennyi pénzt kommunikál el a kormány, a hirdetési keretszerződések helyett magából a Kabinetiroda költségvetéséből is kiindulhatunk. A 2025-ös költségvetés a Miniszterelnöki Kabinetiroda működési kiadásaira 533,3 milliárd forintot szánt. Rogán Antal portfóliójába persze nemcsak a propaganda, a titkosszolgálatok egy részének irányítása is beletartozik, de ha az Alkotmányvédelmi Hivatalra, az Információs Hivatalra, a Védelmi Igazgatási Hivatalra és a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatra szánt összeget levonjuk, akkor is valamivel több mint 418 milliárd forint marad. Jövőre 345 milliárd forintot írt a költségvetésbe a Pénzügyminisztérium Rogán tárcájának, de ezt aztán nyáron megdobta még 20 milliárd forinttal.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy az állami kommunikációra elköltött százmilliárdok nagy része egy kiválasztott, viszonylag szűk, sőt, mára lényegében egy cégcsoportra korlátozódott üzleti körnél csapódik le. A Balásy-cégek vaskos profittal működnek, így ezen a fronton az állam közösségi fogyasztása pár kiválasztott üzletember magánfogyasztását szponzorálja. Ahogy később látni fogjuk, nem ez az egyetlen állami költés, aminek hasonló hatása van a magyar társadalomra.

Az állam nemcsak plakátokon, rádiós, tévés és (korábban, a tiltás előtt) YouTube-on vagy Facebookon futtatott hirdetésekben kommunikál, de a közmédián keresztül is. Ezt az elmúlt 15 év Orbán-kormányai hatalmasra duzzasztották, nem véletlen, hogy Surányi György a Forbes őszi konferenciáján arról beszélt, hogy egy új kormány a közmédia kiadásain is faraghatna, ha forrásokat akarna felszabadítani. A közmédiát összefogó Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) 2025-ben 165,6 milliárd forintból gazdálkodik, 2016 óta az előirányzatnál általában valamivel többet költ. A közmédia költségvetése folyamatosan emelkedik, a 2025-ös előirányzott költségvetése csaknem 88 milliárd forinttal több, mint a 2016-os (abban az évben 77,7 milliárd forintot írtak az MTVA-nak a költségvetésbe, végül ennél csaknem 10 milliárddal többet költött). Az Eurostat statisztikai kategóriáit nézve viszont a műsorszórás egy másik állami pénzköltési kategóriába, a „sport, kultúra és vallás” rubrika alá tartozik, amiről még lesz szó a cikkben.

Azt persze nem tudjuk és nem is akarjuk megmondani, hogy az állam mennyi pénzből tudna jól, hatékonyan, a szükséges feladatait – legyen az akár az oktatás és egészségügy szervezése, a kormányzati vezetési feladatok ellátása vagy a kormányzati kommunikáció – minőségi szinten elvégezni. Az viszont biztos, hogy a szakpolitikai centralizáció és a folyamatos kommunikáció a Fidesz-kormányzás sajátságos jellemzője, nem az állami működés elengedhetetlen része. Így a fentebb felsorolt több mint 1600 milliárd forintos költésben lehet mozgástere egy másik kormánynak.

Egyértelműen ez a terület lett az állami költések fideszes átrendezésének legnagyobb nyertese. Azt is mondhatnánk, az Orbán-rendszer egyik sajátossága, hogy ennyit költ a gazdaságra.

Összehasonlításként, az Európai Unió tagállamai és a Magyarországon kívüli három visegrádi ország átlagosan a GDP 6 százaléka körül költöttek a gazdasági funkciókra 2022-ben (ekkor a magyar érték 10,5 százalék volt, még nagyobb, mint egy évvel később). Palócz Éva számításai szerint a 2022-vel záródó 10 éves periódusban Magyarország 1500–3000 milliárd forinttal többet költött erre a területre, mint a régiós országok átlagosan. Érdemes tehát megnézni, mi tartozhat ide, milyen célokra költ ebben a kategóriában az állam, és mennyire hatékonyan teszi ezt.

A gazdasági ügyek kategóriába nagyon sok terület tartozik, a piacszabályozás és bankfelügyelet költségeitől a cégbejegyzések kezelésén át a hidrológiai és geodéziai felmérésekig, a mezőgazdasági adminisztrációtól a bányászat felügyeletéig. Ami viszont Magyarországon kiugró, az a közlekedésre, az energiára és az állami támogatásokra költött összeg.

A magyar állam gazdasági jellegű kiadásainak méretét részben egyetlen politikai termék magyarázta az elmúlt években, amiből viszont az Orbán-kormány igazi identitáskérdést, annak megszűntetéséből pedig politikai anatémát csinált: ez a rezsicsökkentés. Ez 2022 óta egyetlen költségvetési soron, a Rezsivédelmi Alapnál jelent meg, amiben a kormány jelentős összegeket tett félre azért, hogy alacsonyan tarthassa a lakossági energiaárakat és lejjebb vigye a közfeladatokat ellátó intézmények rezsiköltségeit. A rezsicsökkentés egy régebbi intézmény, a Rezsivédelmi Alap viszont a 2021-2022-es energiaválság idején jött létre. Az alap 2023-ban volt a csúcson, akkor 2579 milliárd forintos kiadást írt a kormány erre a sorra, ez 2024-re 1361 milliárdra, 2025-re pedig 1133 milliárdra csökkent. Pontosabban a korábbi formájában megszűnt, helyette a Lakossági Rezsivédelmi Alap és a közfeladatot ellátó intézmények rezsikompenzációja soron szerepel az erre elköltött összeg.

A lakossági energiaárak hatósági csökkentése elég sajátos politikai döntés, aminek hatására nominálisan az EU-ban Magyarországon a legolcsóbb a háztartásoknak az áram és a gáz – már ami az energiaárakat érinti, a számla más aspektusai, például a rendszerhasználati díjak EU-s összehasonlításban is elég magasak, ahogy abban sem vagyunk ennyire jók, hogy az alacsonyabb jövedelmű háztartások mennyit költenek energiára. Cserébe negatív hatása is volt, például egyáltalán nem ösztönözte azt, hogy a lakosság odafigyeljen a fogyasztására, a hálózati cégek egy sor szükséges fejlesztést nem tudtak finanszírozni a mesterségesen alacsony árak miatt, az állam és az MVM pedig sokszor majd' belerokkant a rezsicsökkentés fenntartásába. Minderről számos részletes elemzés született az évek során, aminek felidézése meghaladja ennek az írásnak a kereteit. Az mindenesetre biztos, hogy a rezsicsökkentés elég komoly teher a költségvetésnek, olyannyira, hogy azt az Orbán-kormány is komolyan visszavágta a 2022-es választás után azzal, hogy korlátozta, mekkora fogyasztásig elérhető a védett rezsiár a fogyasztóknak. És az is biztos, hogy a kormány százmilliárdokat költött el a rezsialapból nem rezsivédelmi célokra, az MNB elemzői szerint 2023-ban közel 300 milliárd forint ment el nem szigorúan vett rezsivédelemre.

A magyar állam a Fidesz 2010-es kétharmados győzelme után nemcsak az energia piacába szólt bele, de egy sor más piacba is. Ez nem mindig járt konkrét állami kiadással, az infláció letörésével indokolt ársapkák és árréskorlátozások bevezetése például semmibe nem kerül a magyar adófizetőnek, hiszen az állam itt egyszerűen a törvény erejével megmondja a kereskedőknek, mennyiért kell adniuk egyes termékeket.

Ami viszont pénzbe kerül az államnak, az a rengeteg gazdasági támogatás, amelyben különböző piacok szereplőit részesíti. Itt ugyanúgy gondolhatunk a Magyarországon gyárakat nyitó távol-keleti akkugyáraknak ajándékozott állami milliárdokra, mint a szállodáknak és egyéb turisztikai vállalkozásoknak adott támogatásokra, kisvállalkozásoknak nyújtott segítségre. Csak hogy az Orbán-kormány gazdaságtámogató tevékenységéről pár nemrég megjelent hírt említsünk: Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter parlamenti meghallgatásán azzal büszkélkedett, hogy a kormány 2025-ben a Demján Sándor Program keretében összesen 573 milliárd forintot fordított a kis- és közepes vállalkozásokra, a Válasz Online pedig arról írt nemrég, hogy az állami pénzt kezelő Nemzeti Tőkeholding Zrt. 1075 milliárd forintot helyezett ki NER-közeli magántőkealapokhoz.

Hogy ezeknek a támogatásoknak és állami befektetésnek mekkora a gazdasági hasznuk szemben azok gazdasági kárával, arról éles vita zajlik a közgazdász-társadalomban. A Fidesz gazdasági holdudvarát gazdagító támogatásokkal, állami megbízásokkal, fejlesztési forrásokkal kapcsolatos aggályokat talán nem kell elismételnünk, elég csak emlékeztetni Lánczi András politológus örök érvényű mondására, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Említsük meg azért példaként a 300 milliárd forintos keretösszegű, a Magyar Turisztikai Ügynökség által menedzselt Kisfaludy Programot, amelyről 2021-ben kiderült, hogy a támogatások kétharmadát a pályázók fél százaléka kapta, a szerencsés kedvezményezettek között pedig olyan nevek tűnnek fel, mint Orbán Viktor veje, Tiborcz István, a kormányfő barátja, Mészáros Lőrinc vagy a Tiborcz-cal néhány éve sokat üzletelő Jellinek Dániel.

A kisvállalkozásoknak nyújtott rengeteg támogatással kapcsolatban is aggályokat fogalmaz meg több közgazdász. Surányi György például a már emlegetett Forbes-konferencián arról beszélt, hogy a Magyarországon kiemelkedően sok (2022 előtt a GDP több mint 10 százalékának megfelelő, azóta valamivel kevesebb) gazdaságfejlesztési támogatás rontja a magyar vállalatok versenyképességét. Surányi szerint ezek a támogatások nem hagyják érvényesülni a gazdaságban azt a fajta kreatív rombolást, ami kirostálná a nem versenyképes vállalkozásokat a sikeresek közül, a cégek ösztönző rendszerét pedig úgy alakítja át, hogy a működésüket a támogatások elnyerésére és felhasználására optimalizálják, és nem arra, hogy a piaci versenyben a lehető legjobban teljesítsenek. Ezeknek a támogatásoknak jelentős része uniós forrás, amelyek negatív, torzító gazdasági hatásaival korábban részletesen foglalkoztunk. A magyar állam azonban a magyar adófizetők pénzéből is nagyon sokat költ ilyen célokra, részben az EU-s pénzek elapadása miatt, részben saját szándékából.

A KSH adatai szerint 2024-ben a magyar központi kormányzat valamivel több mint 1000 milliárd forintot költött beruházási támogatásokra, amiből 222 milliárdot a háztartási szektor kapott meg, vagyis úgy 780 milliárd forint landolt cégeknél. Ahogy az Állami Számvevőszék 2025 áprilisában megjelent jelentéséből is látszik, ezeknek a támogatásoknak az aránya 2014 után növekedett először évi 600 milliárd forint fölé, és 2020-ban, a koronavírus-járvány idején érte el a csúcspontját, több mint 1400 milliárd forintot.

Ezen támogatások alesetei azok az összegek, amelyeket az állam (azon belül a Nemzeti Befektetési Ügynökség, avagy HIPA) úgynevezett egyedi kormánydöntések alapján ítél oda, elsősorban Magyarországon beruházó külföldi vállalatoknak. Éltető Andrea, a KRTK Világgazdasági Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa szerint a Magyarországra települő távol-keleti akkugyárak 2023-ig 663 milliárd forint közvetlen támogatást kaphattak a magyar államtól, amit kiegészített még 598 milliárd forint infrastrukturális fejlesztés. Ezek a fejlesztések kifejezetten ezeknek a gyáraknak a kiszolgálását célozzák, és – ahogy a független sajtó arról részletesen beszámolt – a kivitelezést gyakran a kormányhoz nagyon közeli üzleti körök nyerték el. Szijjártó Péter is megerősítette nemrég, hogy a kormány eddig 1500 milliárd forintot költött az akkugyárakra.

Az, hogy egy állam a külföldi működőtőkéért folytatott versenyben az itt beruházó külföldi multiknak adókedvezményeket, infrastrukturális segítséget vagy konkrétan beruházási támogatást nyújt, nem a Fidesz-kormányok jellegzetessége, sőt, még csak nem is magyar sajátosság: világszerte verseny zajlik a nagy potenciállal rendelkező vállalatok egységeiért. Az viszont nem mindegy, ki mekkora árat hajlandó ezért kifizetni, az Orbán-kormány pedig csúcsra járatta az iparvállalatok lekenyerezésének rendszerét. Már a 2010 előtti kormányok kidolgozták az egyedi kormánydöntéssel (EKD) adott támogatások módszerét, akkor még elsősorban német autóipari cégeket kínálva meg jelentős támogatásokkal. A szocialista vezetésű kormányok által odaítélt támogatások azonban nagyságrendekkel kisebbek voltak, mint amiket az elmúlt években az Orbán-kormány nyújtott. 2004 és 2010 között háromszor is előfordult, hogy az EKD-támogatások összege nem érte el az évi 5 milliárd forintot sem, a 10 milliárdos küszöböt pedig csak három évben lépték át. A legnagyobb összeget 2008-ban ítélték oda, amikor a kormány összesen 32 milliárd forintot osztott ki feldolgozóipari multiknak, amiből a legnagyobb tétel az Audinak nyújtott 5,3 milliárd forint volt. 2010 után viszont az Orbán-kormány turbófokozatra kapcsolt, és ahogy az Állami Számvevőszék grafikonjáról (9. oldal) is leolvasható kisebb megingásokkal a kormánydöntésekkel kiosztott összeg 2023-ra 294 milliárd forintig nőtt. Ebben az összehasonlításban a 2024-es 46 milliárd forint pedig már komoly visszaesésnek számít.

A Helyzet Műhely témával foglalkozó közgazdászai és szociológusai szerint az a fajta, alacsony hozzáadott értékű, külföldi tőkére alapozott, exportorientált beágyazódás a nemzetközi gazdasági rendszerbe, amit az EKD-támogatások erősítenek, több szempontból a NER gazdasági ideológiájának sarokköve és egyben stabilitásának záloga: az így idehozott, exportra termelő cégek biztosítják a külkereskedelmi többletet és így az ország makrogazdasági stabilitását, ami hozzájárul az Orbán-kormány politikai szuverenitásához; lehetőséget teremt a multik gyáraihoz szükséges infrastrukturális beruházásokon és hasonló szolgáltatásokon keresztül a hazai, kormányközeli oligarcharéteg feltőkésítésére; és több munkahelyet teremt, mint amit egyáltalán az ország munkaerő-tartalékaival rendesen fel lehet tölteni, ezzel is erősítve a „munkaalapú társadalom” ideológiáját.

A rezsim saját érdekeinek tehát megfelel ez a modell, arról viszont nagyon komoly viták vannak, hogy ez a fajta fejlesztési és támogatási politika-e a legjobb út a magyar gazdaságnak. Sok kritika éri ezt a fajta gazdaságpolitikát például azért, mert alapvetően a magyar munkaerő alacsony költségével és a szabályozó hatóságok túlzott készségességével versenyez a beruházásokért, olykor szembe menve a helyiek akaratával, ahogy ezt az akkugyáraknál sűrűn látjuk. Hogy ennek milyen hátrányai lehetnek, arra jó példa volt nemrég a Dacia esete, aminek gyártását egyszer csak kiszervezték Marokkóba, amikor már a román munkaerő sem volt elég olcsó. Az is felróható ennek az iránynak, hogy magas hozzáadott értékű feladatok helyett összeszerelő munkák kerülnek az országba, és hogy a megtermelt haszon nagy részét a külföldi cégek kiviszik az országból.

Éltető Andrea egy nemrég megjelent cikkében azt írja, Magyarország nem került sokkal jobb helyzetbe a regionális versenytársakkal szemben, annak ellenére, hogy náluk az állam sokkal többet költ a külföldi beruházók támogatására. Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogy megéri-e ennyi pénzt költeni ezekre a célokra. Még az Állami Számvevőszék már hivatkozott jelentése is arra jut, hogy a támogatási döntéseknél nem veszik kellőképpen figyelembe, hogy a támogatás megtérül-e a magyar költségvetésnek.

A gazdasági támogatások rendszerének visszásságaiból kiindulva teljesen legitimnek tűnik újragondolni, hogy a magyar állam szétosszon-e nagyjából ezermilliárd forintot évente magyar és külföldi cégek között, és hogy ha megteszi, milyen szempontok alapján és kinek adja ezt a támogatást. Ez az újragondolás azzal is járhat, hogy a döntéshozók arra jutnak, a céges támogatásokra fordított összeg jelentős részét érdemes lenne más állami feladatokra átcsoportosítani.

Az Eurostat ebbe a kategóriába veszi a műsorszórásra költött pénzt is, így statisztikai értelemben ide tartozik az MTVA már korábban tárgyalt költségvetése, erre a célra a GDP 0,3 százalékát költötte el a magyar állam, amivel Szlovénia és Horvátország mellett megosztott első helyen volt az EU-ban.

A vizsgált költési kategóriában sokkal nagyobb részt fed le a sportra és kultúrára költött összeg. Az országban, ahol a miniszterelnök kicsit több mint 2000 fős szülőfalujában egy 3864 fős stadion épült, talán nem meglepő, hogy az állam többet költ sportra, mint a legtöbb uniós ország. 2023-ban a GDP 0,7 százaléka ment erre a „sport és szabadidő” néven futó alkategóriára, ami nagyjából 525 milliárd forintot jelentett akkor. Ilyen arányban Finnország és Svédország költ még erre a célra, az uniós átlag 0,4 százalék. Az MLSZ grafikonja szépen mutatja, hogyan alakult a sport költségvetési támogatása a Fidesz-kormányok idején: míg 2010-ig ritkán érte el a 20 milliárd forintot, 2020-ra ennek a tízszeresét is átlépte, hogy aztán 2024-re 160 milliárd forint fölé emelkedjen. A grafikonon nem látszik, de a 2025-ös költségvetésben különböző sport célokra, az MLSZ-től az OSEI költségvetésén át sportcsapatok támogatására, a sport népszerűsítésére és minden másra összesen valamivel több mint 182 milliárd forint szerepel előirányzatként.

Az Eurostat adataiban szereplő, sportra költött milliárdok nem tartalmazzák azt az összeget, ami társasági adóból (tao) nyújtható támogatás formájában érkezik a sportkluboknak, hiszen ez nem állami kiadás, hanem bevétel, amiről az állam lemond. Pedig ez sem jelentéktelen összeg, az MLSZ adatai szerint 2011 és 2024 között csak a labdarúgásba közel 550 milliárd forint tao-támogatást hagytak jóvá.

A sport, azon belül kiemelten a labdarúgás támogatása is a Fidesz által felépített rendszer sajátja, ami ugyanúgy szolgálja az üzleti körök és a politika kapcsolatának menedzselését, mint a jobboldali ideológiában oly fontos nacionalista tendenciák erősítését. Hogy érdemes-e erre annyi pénzt költeni, amennyit, az nagyon aktuális kérdés lehet azután, hogy a magyar labdarúgó válogatott nem jutott ki a soron következő világbajnokságra, de a profi futballisták fizetéseit elnézve is eltöprenghetünk ezen. Ezt leszámítva is jogos politikai vita tárgya lehet, hogy a sportot, azon belül is a profi sportot százmilliárdokkal kell-e támogatnia az államnak, miközben a kormánynak arról kell magyarázkodnia, hogy a kórházban penésznek látszó dolog valójában zsírra szállt por, az átlagos, keveset sportoló magyarok fizikai állapota pedig nem túl fényes.

A sportnál is többet, a GDP 1 százalékát költötte a magyar állam 2023-ban kulturális kiadásokra. Ez abban az évben 750 milliárd forint körüli összeget jelentett, amivel Észtországgal és Máltával osztozunk az uniós első helyen, miközben az EU-átlag ennek pont a fele volt. Palócz Éva tanulmánya szerint 2015-ig a kultúra-finanszírozással Magyarország nem lógott ki a régiós átlagból, 2016-tól viszont meredek emelkedésnek indultak ezek a kiadások. Hogy pont mi áll a növekedés mögött, arra ebben a cikkben nem tudunk részletesen kitérni, de talán nem nagy tévedés azt gondolni, hogy közel lehet a dologhoz annak, hogy megszaporodtak a nagy költségvetésű és jelentős állami támogatással készülő, a kormány ideológiai pozíciójának, történelemszemléletének megfelelő, és kormányközeli körök által legyártott kurzusfilmek.

És végül a vallás: 2022-ben ebben a költésben is uniós első volt a magyar állam a GDP 0,4 százalékával, Dániával osztozva az első helyen. Egy évvel később, 2023-ban a magyar nemzeti összterméknek 0,3 százaléka jutott erre a célra, így már csak ezüstérmesek lehetünk Dánia és Horvátország után. Akár azt is gondolhatnánk, érthető, hogy a magyar állam több pénzt ad az egyházaknak, miután egyre több állami funkciót ad át nekik: egyre több az egyházi iskola, szociális intézmény és hasonlók. Ezeket a költéseket viszont nem ebbe a kategóriába számolja az Eurostat, ez a 0,3 százalék, 225 milliárd forint csak az, amit az egyházi beruházások és a hitélet támogatására költ az állam. Nem is meglepő, hogy a kormánynak, amely magát Európa egyetlen keresztény kormányaként határozza meg egy balliberális tengerben – legalábbis Orbán erről beszélt Donald Trumpnak nemrég Washingtonban – fontos az egyházak állami támogatása.

Na, de mégis mennyit? A lajstrom végére érve számoljuk össze, nagyjából mekkorák lehetnek a költségvetésben azok a tételek, amik a Fidesz-kormány (vagy más korábbi kormányok) sajátos gyakorlatai, politikai érdekei és preferenciái miatt magasak.

Ha Palócz Éva fentebb említett számítását követve úgy vesszük, hogy a magyar állam a GDP 1,2-1,3 százalékával többet költ a saját működésére, mint a régiós országok, akkor élhetünk a feltételezéssel, hogy ennyivel akár általában is lehetne kevesebbet költeni az állam működésére. Mint ezt korábban azonosítottuk, ez az extra költés nem kizárólag a Fidesz-kormányok sajátja, de az biztos, hogy Orbánék nem is javítottak a helyzeten. Ez az 1,2-1,3 százalék 2024-es, 81 447 milliárd forintos magyar GDP-vel számolva 977-1058 milliárd forintot jelent.

Ha tételesebben akarunk számolni, és csak a közpolitikai központosítás miatt felhúzott extra bürokratikus intézmények és az állami propaganda költségvetésével számolunk, akkor előbbire 1044 milliárd forintot, utóbbira (a Miniszterelnöki Kabinetiroda nem titkosszolgálati költségvetésével számolva) 418 milliárd forintot szánt a 2025-ös büdzsé. Az MTVA költségvetése még 165 milliárd forint idén, amiből vélhetően lehetne vágni a fontos közfunkciók feladása nélkül is.

A gazdasági funkciókat tekintve rezsivédelemre 1133 milliárd forintot szánt a kormány 2025-ben, míg beruházási támogatásokra 780 milliárd ment el 2024-ben, és mivel nagyjából ekkora összeget költött erre az állam az elmúlt években, számolhatunk 2025-re is hasonló összeggel. Sporttámogatásra nagyjából 160 milliárd forint jutott 2024-ben, az egyházak támogatására a 2023-as szinttel számolva úgy 244 milliárd, kultúrtámogatásra 814 milliárd forint körüli összeg juthatott.

Mindezt összeszámolva közel 12 300 milliárd forintot kapunk.

Ezt persze nem lehetne mind megspórolni, hiszen az azt jelentené, hogy az állam lényegében semennyit nem kommunikál, semmivel nem támogatja a vállalkozásokat és egy fityinget sem költ sportra, kultúrára és vallásra. De ha – konzervatív becsléssel élve – ennek az összegnek csak a 20 százalékát átcsoportosítaná egy következő kormány, az 2460 milliárd forintot jelentene, több mint 1000 milliárd forinttal többet, mint amekkora a Fidesz által a Tiszának tulajdonított megszorítás értéke. Ha pedig egy kicsit szigorúbban állna neki egy új kormány más politikai prioritások alapján átrendezni az állami költéseket, és mondjuk 40 százalékkal fogná vissza a fenti költéseket, akkor akár közel 5000 milliárd forintot is megfoghatna.

Ebbe pedig még nem számoltuk bele azt, hogy a közbeszerzési rendszer átalakításával, a túlárazások minimalizálásával mennyi olyan közpénzt lehetne megfogni (és más beruházások finanszírozására költeni), ami a mostani rendszerben kormányközeli magánvagyonokat épít: a Korrupciókutató Központ tanulmánya szerint a magyar állami forrásokból finanszírozott közbeszerzéseknél 7,6-13 százalék az úgynevezett kleptokrata járadék, vagyis az odaítélt összegek ekkora része a zsebbe kerülő túlárazás, ez az arány pedig még magasabb is, mint az uniós finanszírozású beszerzéseknél. Ahogy arról sem beszéltünk, hogy az állami újraelosztást, beleértve a család- és lakástámogatási rendszert hogyan lehetne úgy átalakítani, hogy az erre szánt közpénz nagyobb arányban jusson a valóban rászorulókhoz, és ezzel mekkora összeget lehetne máshogy felhasználni. Mindezeket beleszámolva még nagyobb mozgástere lehetne egy olyan politikai erőnek, amely nem a NER preferenciái szerint akarná folytatni a kormányzást.