A Spar és a kormány vitája egy évek óta tartó harc újabb csatája, általában a fogyasztók járnak rosszul

A magyar kormány szereti ostorozni a külföldi élelmiszerláncokat, mert drágák, mert mindenféle csatornán profitot visznek haza, vagy mert kevés náluk a magyar áru. Hogy ezek mennyire igaz állítások, vitatható, de a kormány nem csak szapulni szereti a láncokat, hanem adóztatni, szabályozni is. Nézzük csak az elmúlt időszak néhány célzott intézkedését!

• a kiskereskedelmi adó sávos megemelése,
• hatósági áras termékek bevezetése (majd kivezetése),
• élelmiszer-pazarlás elleni drasztikus intézkedések,
• kötelező akciózás,
• „zsugorflációs” rendelet,
• ármegfigyelő rendszer.

Nem fogunk ezeken most egyesével végigmenni, talán nem is tűnik mindegyik ellenséges lépésnek, de azért összességében elég kemény a „túlszabályozó” csomag. És, hogy ezeknek mi lett a következménye? Ok-okozatot nehéz mindig összepárosítani, vagyis

vitatható, hogy ezek miatt, vagy ezek ellenére, de Magyarországon hipermagas volt az élelmiszerinfláció, a sokkal gazdagabb nyugati országokat veri már az árszint, és egy olyan piacunk alakult ki, ahol még véletlenül sem erősödött a hazai tulajdon.

Pedig voltak, akik lehetőséget kaptak, de a CBA, vagy a Reál nem éltek azzal. Érdemi új szereplő, ha érkezett is az élelmiszer-kereskedelmi piacra, mint a Kifli.hu, az is cseh volt és nem magyar.

Ettől függetlenül gyakran hallani a pletykákat, hogy valamelyik külföldi láncra szemet vetett a kormány, vagy ha nem is közvetlenül ő, de egy kormány által kedvelt vállalkozó. Magyar oldalról nézve a legjobban az Auchan ügye áll: még itt sem került birtokon belülre Jellinek Dániel Indotekje, de a cég a lábát már bedugta az ajtón, itt már előrehaladott a folyamat, csak a brüsszeli versenyhivatalnak kell kimondania az áment.

Erős pletykák voltak a Tesco tervezett megvételéről is, itt a leggazdagabb magyarok érdeklődését lehetett sejteni. De olyan híresztelés is volt, hogy Csányi Sándor és Andrej Babis cseh exminiszterelnök (mindkettőjüknek van bőven agrárérdekeltsége) valamiképpen együtt szállnának be, bár az még ilyen kalibereknek is húzós lett volna. Nem is feltétlenül a vételár, inkább amit még rá kell költeni.

A Tesco Lengyelországból valóban ki is vonult, igaz Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon ott maradt, sőt hosszabb távú elkötelezettséget mutatott. A pletykákban már korábban, most nyíltan is felmerült a Spar, ami méretében is vonzó, ráadásul többféle méretben van boltja, ami vonzó, diverz portfolió lehet egy befektetőnek. De halkabban a Penny Market is bekerült a suttogásokba, igaz azzal a kitétellel, hogy a tulajdonos nem mutatott eladási szándékot. Érdekesség, de a mi háttérbeszélgetéseinkben a Lidl és az Aldi nem került elő, mint potenciális célpont.

A Spar-konfliktus

A mostani történet röviden úgy foglalható össze, hogy a Spar panasszal fordult az Európai Bizottsághoz a magyarországi kiskereskedelmi különadó miatt. Az anyavállalat vezérigazgatója, Hans Reisch a múlt hét végén egy osztrák lapnak arra a kérdésére, hogy mit szólt ehhez a magyar kormány, azt válaszolta, hogy

„viszonylag nyíltan azt mondták nekünk, hogy ha az állam részesedést szerezne a vállalatunkban, akkor sokkal könnyebb lenne a helyzet. Mi most Brüsszelben reménykedünk.”

A kormány több tagja erre felkapta a vizet. A legjobban vélhetően Lázár János építési és közlekedési miniszter, aki így fogalmazott: „Most, hogy az osztrák fűszeres-közértes, a Spar így viselkedett, felvetettem a kormányban, hogy ne tűrjük tovább a hazudozást, alaptalan állításokat tőlük, és inkább vegyük meg őket szőröstül-bőröstül.”

Lázár emellett óriási extraprofitok termeléséről is beszél. Ezt ugyan az eredmény-kimutatások nem igazolják, de azt észleltük, hogy a kormány azt gyanítja, nem az adózott eredményben, hanem mindenféle „elköltségelésekben”, transzferárakban, hazautalásokban jelenik meg az a bizonyos profit.

A Nemzetgazdasági Minisztérium is reagált, azt írták, „a kormányt érintő támadások hátterében nem a Spar által megfogalmazott intézkedések állnak, annak valós oka az érintett kiskereskedelmi vállalat veszteséges gazdasági helyzete.” Veszteség, vagy éppen extraprofit? Mindenben még a magyar kormány sem lehet egységes.

Kiszorítási kísérletek

Lázár János mindenesetre már jó ideje harciasan közelít a külföldi áruházláncokhoz. Az akkor éppen kormányzati funkció nélküli fideszes politikus 2020 nyarán egy videósorozatban beszélt az agrárium helyzetéről. Ebben alapvető problémaként azonosította – egyebek mellett – azt is, hogy az élelmiszerkereskedelem döntően külföldi kézben van, és így eleve esélytelen a vertikumban a nagyobb hazai hozzáadott érték termelése, ezért a külföldieket fokozatosan ki kell szorítani.

A kiszorítás nem igazán sikerült, minden külföldi lánc itt maradt, de a kiszorítónak szánt lépések azonosíthatóak. Hiszen rendre olyan intézkedések születtek, amelyek ugyan nem mondták azt ki, hogy az adott lépés kifejezetten a külföldiek ellen irányul (az unióban ez eléggé nehéz is lett volna), de mégis ez történt. Elsősorban úgy, hogy

árbevétel, vagyis cégméret alapján változott egy adókulcs, vagy egy szabály, és a nagyok jellemzően a külföldiek voltak, vagyis a gyakorlatban a már említett Aldi, Auchan. Lidl, Penny Market, Spar, Tesco hatost sújtották az új szabályok.

Magyarországon mindez a tusakodás a fogyasztókon csapódott le. Már nemcsak az élelmiszer-infláció volt nálunk magasabb, mint Nyugat-Európában, de már maguk az árak is. Más kérdés, hogy politikailag talán nem volt mindez kellemetlen a Fidesznek, a felheccelt lakosság ilyenkor úgyis a boltra lesz dühös, ahol drága az áru, nem a kormányra, amely például ársapkákat vezetett be a termékekre, vagyis „fellépett az infláció ellen”. Utólag azért egyre többen, köztük a Magyar Nemzeti Bank (MNB) vezetői is negatívan értékelték az ársapkát és a további ilyen intézkedéseket.

A kormánynak persze azóta is szent meggyőződése, hogy nem hibázott, csak nem társult elegendő végrehajtási tudás (legyen az versenyhivatal, vagy adóhatóság) a láncok megregulázására. Mire gondolhattak? Nézzük például a hatósági árat! A legkülönfélébb termékekre bevezetett limitált árak veszteségét közvetlenül a láncok viselték, de mégis

az élelmiszerláncok szerint egy olyan paprikához hasonlítottak a hatósági árak, ami háromszor is megcsípi a fogyasztót.

Akkor is fáj, amikor a bevezetésük után emeli az inflációt, hiszen a láncok úgy maradnak talpon, úgy ellensúlyozzák a veszteségeiket, hogy a többi termék árát emelik. De akkor is fáj, amikor a magyar termékek helyett olcsóbb lengyel, szlovák, német húst, tejet, sajtot és vajat tesznek ki a polcokra. Végül akkor is, amikor kivezetik az ársapkát, mert az megint áremelést jelentett.

Aztán voltak a további kellemetlenségek, például az, hogy a boltosok elkezdtek trükközni, ha már úgyis ársapka van, akkor a kisebb boltok megvették a másik boltban a terméket, hogy legalább ne legyen veszteségük az eladáson. Erre jött válaszul a „jegyrendszer”, vagyis az, hogy csak adott mennyiséget lehetett venni tejből, cukorból. Az ársapka még hiányjelenségekhez is vezetett, vadászni kellett a a tojást, vagy a 2,8 százalékos zsírtartalmú tejet.

De nézhetjük a kiskereskedelmi adó megemelését is. Ha az adó 4,1 százalék, és a kiskereskedelmi árrés korábban csak nagyjából 2-3 százalékos volt, akkor elhiszi bárki azt, hogy ezt az adót nem a magyar fogyasztók fizették meg?

Ráadásul a legjobban azok a szegényebbek fizették ezt meg, akiknek a fogyasztói kosarukban az élelmiszer 30-35 százalékot is képvisel, de ezt a drágulást nem tudták érvényesíteni a fizetésemeléseknél. Örültek, ha a 14-17 százalékos inflációt megkapták, de nem a 40-45 százalékos élelmiszer-inflációt, pedig lehet, hogy az ő fogyasztói kosarukban inkább az jelentkezett.

Az ilyen intézkedéseket nagyon nem szerették a hazai termelő ágazatok sem. Igen, a húsipar, a tejipar, vagy a cukoripar nem az ársapkás áron, hanem a piaci áron adhatta a termékeit. Csakhogy amikor a lánc már nagyon ki van feszítve, akkor a kereskedő keményebb lesz az ártárgyaláson, többször megy vissza minőségi panasszal, kekeckedéssel és lecsap minden lehetséges olcsó külföldi ajánlatra. Amikor a német sajt, vagy a szlovák tej, vagy a lengyel sonka kedvezőbb árú, akkor a láncok meg fogják venni azokat. Tudatosan nem csak ársapkás termékeket említettünk meg, ilyenkor minden beszerzésre kivetül az új mentalitás.

Az árfigyelő rendszer is inkább az ágazatoknak fáj. A láncok kis túlzással még örülhetnek, hogy úgy nyerhetnek árinformációt a versenytársakról, hogy be sem kell menni a szomszéd üzletbe felírogatni az árképzést, itt inkább a magyar húsosok panaszkodnak, hogy az összehasonlítás nem tükrözi a minőségi különbségeket, így a gyártóknak az árcsökkentés akkor is célja lehet, ha az minőségrontással jár.

Magyar vs. versenyképes boltok

A kiskereskedelemben most amúgy sem fújnak kedvező szelek. Alacsonyabb a forgalom. A láncok persze reménykednek, elhiszik, hogy 2025-ben vége lesz a különadónak. Nincs ugyanis ezzel ellentétes információjuk.

Azt is feltételezik, hogy a kötelező akciózást az idei választásokig nem fogják kivezetni, de utána igen. A láncok eleve nem magukat tartják az infláció motorjának, de azért az inflációs számok már nagyon szépek. A legnagyobb kérdés persze az, hogy milyen lesz a hazai fogyasztók vásárlóereje. Most éppen már szebbek a számok, de nem biztos, hogy a trend tartós.

Másik forrásunk is úgy fogalmaz, hogy most még nagyon nem jó a piac, a marzsok eleve alacsonyak, minden intézkedés fáj, de persze különbözőképpen. A Lidl például nagyon hatékony, rendre tele vannak az üzletek.

Más arra panaszkodik, hogy sokszor a laikusok nem is értik, hogy mennyi baj van egy-egy intézkedéssel. A zsugorflációs tájékoztatás például annyit jelent, hogy a láncoknak be kell mutatni azt a rejtett áremelést, amikor az áru mérete, mennyisége csökken, nem az ára nő. Logikus fogyasztóbarát intézkedés, de azért gondoljunk bele, hogy a láncnak kell tájékoztatni, miközben a mennyiségeket, a kiszereléseket a gyártók határozzák meg. Ha a szállító nem tájékoztatja megfelelően a láncot, akkor is a lánc kap büntetést.

Háttérbeszélgetéseink során azért nemcsak kritikusokkal tudtunk beszélni, de olyanokkal is, akik kormányoldalról érintettek, vagy legalábbis tájékozottak. Az egyik vélemény szerint a kormány valóban magyar láncokat szeretne, mert ez régi terv, de még megoldatlan. A kormány „szuverenitásvédelmi” politikát folytat, ami nyitott, uniós gazdaságban nem olyan egyszerű, de a kormány szerint a pénzpiacoknak, az építőiparnak, az élelmiszeriparnak is döntően magyarnak kell lennie.

Vannak ugyanis nagy magyar mezőgazdasági csoportok, gondoljunk csak a két leggazdagabb magyarra, Csányi Sándorra és Mészáros Lőrincre, vagyis a Bonafarmra és a Talentisre. Ha ők ekkorák, akkor miért nincsen magyar élelmiszer-kiskereskedelem?

Azt persze a kormány is tudja, hogy a magyar kiskereskedelemnek a minőség a legnagyobb korlátja. Ha gyenge a magyar lánc szolgáltatása, akkor nem oda fog menni a fogyasztó.

Itt egy fontos kitételt szúrjunk be, mert ezt többen megemlítették. Ha valaki versenyképes láncot akar, ez a szempont ütközik azzal, hogy magyar termékeket preferáló láncot akar. Imádhatjuk a hazait, de a nagy láncok versenyében globális méretekre kell gondolni, globális verseny van.

Azt a kormányzati emberek sem tagadják, hogy valóban vannak kemény intézkedéseik, de abban is biztosak, hogy ezek ellen kamikaze akciókkal, előremenekülve, a kormányt támadva nem fognak eredményt elérni az ellenfelek.

Azt is látja a kormány, hogy amennyiben egy nagy magyar szereplő (például az említett Csányi, vagy Mészáros) belépne a kiskereskedelmi piacra, akkor lehet, hogy másnál nem tudná eladni a termékeit, és ezzel egy nagy tejipari, húsipari, vagy más céggel lehet, hogy rosszabbul járnának. A szakmabeliek azt is hozzáteszik, hogy a kormány mindig csak azt mondja, hogy a láncok mennyi külföldi árut hoznak be, de közben ha bekerül egy jó magyar termék, akkor az exportlehetőség is. A magyar borexportban például ma már ezek a láncok a legmeghatározóbbak.

A Spar a célkeresztben?

A kormány alig burkoltan, a háttérben pedig egyáltalán nem burkoltan azt mondja, hogy „nekem ne üzengessen ez a cég, ne vádaskodjon!” Az osztrák Spar és a magyar kormány viszonyáról azonban nehéz pontos képet kapni. A magyar Spar a konfliktusban nem szólal meg, ezt a balhé Ausztriában, anyavállalati szinten kezelik. Az általunk azonosított, potenciális magyar érdeklődők közül többekkel beszéltünk, de úgy tűnt, hogy arról nincsenek a szakmában híresztelések, hogy az állítólagos kormány-Spar ajánlatban ki beszélt, kivel, valami közvetítő, vagy egy hivatalos személy.

A közkinccsé tett kommunikációról (ajánlatról) így egyelőre nem került elő semmilyen részlet, fotó, vagy dokumentum. Arra ugyan egyedileg senki nem tudott számunkra határozott állítást mondani, garanciát vállalni, hogy senki nem tárgyalt ebben az ügyben, de nekünk a bennfentesek is határozottan azt mondják, hogy nincs tudomásuk felvásárlási szándékról.

Ugyanakkor természetesen az is furcsa lenne, ha a Spar valóban egyfajta előre meneküléssel csak kitalálta volna a kormánynak kellemetlen sztorit, hiszen a Spar első embere aligha talál ki hasra ütve történeteket.

Másrészt, biztosan van már annyi helyismerete, hogy a magyar kormány elég vehemensen szokott reagálni, ha úgy érzi, hogy megpiszkálják, emlékezzünk csak a Ryanair (légiutasadó), vagy a Heineken (Csíki Sör) konfliktusára.

A magyar élelmiszer-kereskedelem pedig – mindig kellemetlen üzengetés mellett –, tényleg erősen külföldi. Csak valahogyan a magyar fogyasztóknak nem elég az, ha valami magyar, annak jónak is kell lennie. Márpedig, ha akár az árakat nézzük, akár a vásárlás egyszerűségét, ma elég távol van a két kör, vagyis a magyar és a külföldi láncok, és nem a magyar javára. A kormány régi vágya így kettős feladat lesz, magyarítani, de minőséget emelni is kell, ha komolyan veszi ezt a célkitűzését.