Nem értem, nem mondta be a tévé!
2022. április 2. – 23:52
A 2014-es diáktüntetések idején az egyik alkalommal a tüntetők megállították a 4-6-ost a Blahánál. Még a kora esti órákban történt a spontán akció, sokan tartottak a munkából hazafele, ami konfliktust okozott a tüntetők és a fáradt emberek között, még akkor is, ha néhányan egyetértettek a diákokkal. A vita hevében hangzott el az a meglepő érv, hogy: Nem értem, nem mondta be a tévé! Nem tudom, pontosan mikor is kellett volna tájékoztatni és melyik televíziónak az embereket arról, hogy hazafelé menet az esti csúcsban majd elakad velük a villamos a Blahánál.
Benne vagyok a tévében
A kétségbeesett érvelés nagyon meglepő volt 2014-ben, bár sajnos még manapság is sokan kizárólag a televízióból szerzik a tudásukat a világról. A Hórusz Archívum színes képei az analóg fotóslaborok elterjedésének idejéből valók, a nyolcvanas, kilencvenes évekből. Itt még nem csak arról van szó, hogy nincs internet, de a televíziózás is kizárólag az állami (mai szóval nemzeti) televíziót jelenti, de a készülékek nagyobb része már színes. Minden hátránya ellenére ez az időszak valójában azt jelentette, hogy a dolgokat jó előre bemondták a tévében, és azok utána úgy is lettek.
Ami fontos volt, az benne volt tévében, ha bekapcsoltuk, akkor a szemünk előtt zajlott benne a történelem. Híres emberek, világpolitikai szereplők, nagy meccsek, többnyire csupa távoli dolog, mert itthon igen ritkán történt csak valami.
Persze ma is gyakran készítünk képernyőfotókat, a készülékeinken nagyon egyszerű kombinációkkal érhető el ez a funkció. Az is igaz, hogy a kijelzőink lettek a hordozható televízióink, és sokan ugyanúgy most is büszkék a készülékeikre. Mi döntjük el, hogy mit nézünk, és egyben a saját felelősségünk a feldolgozás is, a hírek forrásai mindeközben meg eltűnőben vannak, minden inkább valaki más véleményének tűnik.
Történelmi képek
Sajnos most éppen nem kell messzire mennünk a világtörténelemért, háború van a szomszédban. Ez a háború talán egy újabb képi fordulatot is magával hoz. Az orosz propaganda módszerei régóta teljesen nyilvánvalók. A nemzetközi sajtót is kiszolgáló, ukrán források képeivel is érdemes óvatosan bánni, mindenki tudja, hogy a kép értékes eszköze a kommunikációnak, sok esetben minden magyarázat nélkül hordozhat és közölhet információt.
A helyszínen dolgozó fotóriporterek többsége bámulatos teljesítményt nyújt, miközben az életüket kockáztatják, néhányuk már több háborút is megjárt fotós idol. Miközben probléma az, hogy már senki sem hisz a képeknek, túl sok a visszaélés, mindent állandóan ellenőrizni kell. Abban biztosak lehetünk, hogy a fotóriporterek is mindent megtesznek azért, hogy mindent megmutassanak és hogy jobb képeket csináljanak, mint a másik. Egymással is versenyben vannak, lehet, hogy a klasszikus értelemben vett sajtófotó utolsó háborús olimpiáját látjuk.
A történelmi képek általában azok lesznek, amelyekből nincsen másik. Az ujgur tüntetések 2009-ben torkoltak először erőszakba. A nyomdai minőségére annyira kényes National Geographic kénytelen volt bélyeg méretű, alacsony felbontású, mobilos fotót használni az országról szóló anyagában, mert a helyszínen dolgozó riporterük a drámai pillanatban éppen máshol volt.
Az arab tavasz eseményei a közösségi média nyilvánosságának erejét mutatták meg, inkább csak az események menetében, mint kimenetelében. Az elnyomó rendszerek nem voltak tisztában azzal, hogy a mobiltelefonok és az internet online jelenléte miatt bűneik beazonosíthatóvá váltak. Nyilvánvaló, hogy a hamisítási szándék igyekszik mindenhova beférkőzni, de még egy darabig az orosz–ukrán háborúban a Twitter és a TikTok jelentős szerepet vesz el a sajtófotótól.
Nappali tudósító
A Práter utcai csata képeinél már egyszer kiderült, hogy van az a pillanat amikor az amatőröknél is elkerülhetetlen lesz a kamera használata. A fotódokumentumoknál az az egyik legcsodálatosabb dolog, hogy képesek felülírni a valóságról felépített elképzeléseinket. Biztos vagyok benne, hogy kevesen gondoltak a fotográfiában arra a fordulatra, amikor valaki a fotelban válik szoba-fotóriporterré.
Ebben a válogatásban csupa olyan kép szerepel, amelyen a tulajdonosaik lefotózták az éppen sugárzó televízió készülékeiket. A tárgy birtoklása önmagában is fontos volt, azt jelentette, hogy azért valamilyen javakkal csak rendelkezik az ember, és nem egy földönfutó. Azonban van még egy csavar ezekben a képekben, mindegyik egy fontos történelmi pillanatot rögzít, vagy egy híres embert, esetleg egy fontos meccset, az egyiken pont egy gól van rajta. Az otthonában ülő televíziónéző fotóriporteri késztetést érez, kamerát ragad, amit lehet, hogy jó előre oda is készített, és analóg filmre rögzíti a televízió képernyőjén látható, számára különös jelentőséggel bíró eseményeket.
