Egy utolsó fotót szeretett volna az ikrekről, Istvánt és Tamást pedig arra kérte: nagyon szeressék a babákat!

Legfontosabb

2022. január 06. – 07:06

Egy utolsó fotót szeretett volna az ikrekről, Istvánt és Tamást pedig arra kérte: nagyon szeressék a babákat!

Másolás

Vágólapra másolva

Két éve az egyik örökbefogadással foglalkozó alapítvány vezetője azzal hívta fel Istvánt és Tamást, hogy egy várandós hölgy őket választotta. A 32 hetes terhes nő kifejezetten melegeknek szerette volna örökbe adni az ikreit, olyan párnak, akiknek még nincs gyermekük, és kertes házban élnek. Bár a nőnek több heteró párt is kiajánlottak, miután találkozott a két férfival, nem akart másokat megismerni. Egy évig követtük István és férje, Tamás és örökbe fogadott ikreik életét. Magyarországon az utolsók között vannak, akiknek azonos neműként még sikerült az örökbefogadás, és az országban ők nem tudnak más olyan párról, akik ikreket vehettek volna magukhoz.

Amikor elkezdtük a munkát, én már kezelésekre jártam; mesterséges megtermékenyítéssel próbáltam teherbe esni. Ez sokszor nagyon nyomasztó folyamat, mert ott van az emberben, hogy mi van, ha sehogyan sem sikerül, mi lenne a másik út? Képes lennék-e, mondjuk, az örökbefogadásra? Képes lennék-e szeretni és elfogadni egy olyan gyereket, aki a legtöbbször iszonyatosan kemény háttértörténettel, egy olyan csomaggal érkezik, amit még nekem is fel kellene dolgoznom. Egyértelmű választ, azt hiszem, ma sem tudnék adni. Még úgy sem, hogy ennyire közelről láttam, milyen esélyt kapott az a kislány és kisfiú, akiket Istvánék fogadtak örökbe.

A család életét Ajpek Orsi kolléganőmmel azért kezdtük dokumentálni, mert fontosnak tartottuk, hogy több információ jusson el a szivárványcsaládokról az emberekhez. A maguk rendkívüliségével együtt ők éppen olyan hétköznapi és átlagos életet élnek, mint bármelyik heteró család. Csakhogy az elmúlt hónapokban Magyarországon gyökeresen változtak meg a körülmények. Sorban jöttek az egyedülállók, így az azonos nemű párok örökbefogadását is teljesen ellehetetlenítő törvénymódosítások, majd a társadalmat kifejezetten a melegek ellen hergelő pedofiltörvény.

Bő egy évvel ezelőtt Istvánnal és Tamással még csak arról beszélgettünk, miért képtelenség, hogy nem lesz kötelező az a 40 órás tanfolyam, amely az örökbe fogadó szülőket készítette fel az adoptálásra. Ma már arról, eljöhet-e az a pont, amikor összepakolják az életüket, és egy másik, elfogadóbb országban nevelik fel a gyerekeiket.

Éppen ezért ma már nem is jellemző, hogy egy szivárványcsalád ennyire beengedi az életébe a nyilvánosságot. Nem akarnak célkeresztbe kerülni, óvják a magánéletüket, és örökbe fogadó szülőként csendben vívják a saját harcaikat a mindennapokban. Istvánék azért döntöttek úgy, hogy megmutatják magukat, hogy azok is lássák, hogyan élnek, akik azért támadják a melegeket és a szivárványcsaládokat, mert túl kevés információ jutott el hozzájuk. Ők talán ezen a cikken keresztül is megérthetik, hogy „ezek a gyerekek nem láncra verve szenvednek, szüleik pedig nem rózsaszín tangában flangálnak egész évben a Pride-ra készülve, hanem teljesen átlagos életet élnek”, mondják. Döntésükben szerepet játszott az is, hogy azoknak a fiataloknak segítsenek, akik azt gondolják, vége az életüknek, csak mert nem heteroszexuálisak. Nekik szeretnének példát mutatni és reményt adni. Ha pedig történetüket olvasva akár csak egyetlen egy szülőnek is megváltozik a véleménye és elkezdi támogatni homoszexuális gyerekét, már megérte vállalni a nyilvánosságot, vallják az apukák.

Egy Pest megyei település családi házas övezetébe érkezünk, abban az évben már sokadjára parkolunk le Istvánék otthona előtt. Az ajtóban toporogva várnak bennünket az ikrek, de aznap valamiért óriási a dráma, nehéz megmondani, melyiküknek gördülnek le nagyobb könnycseppek az arcán. „Ez ma egy ilyen nap”, mondja beletörődve István. Így aztán érkezésünk varázsa sem tart sokáig, a két gyerek szinkronban folytatja a sírást, miközben apjuk lábába csimpaszkodva követelik, vegye már fel őket végre. De közben az ebédnek is el kell készülnie. Gombapaprikás lesz. István meg két kavargatás közben hol kislányát, hol kisfiát, vagy egyszerre mindkettőjüket ölelgeti, így próbálja megnyugtatni őket. Nincs kétségbeesve, mára a világ legtermészetesebb dolga, hogy két kisgyerek apukája. Amióta az eszét tudja, ezt akarták Tamással.

2012-től, hét évig aktívan próbáltak szülővé válni. Akkor már két éve Skóciában, Glasgow-ban éltek. 2016-ban ott házasodtak össze, és ott is akartak letelepedni, végül mégis hazaköltöztek. Azt mondják, ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy kint nem sikerült az örökbefogadás. Annyira szerettek volna gyereket, hogy kezdetben az illegális megoldásoktól sem zárkóztak volna el. Pénzt és fáradságot nem kímélve, a létező összes módszerrel próbálkoztak. Olyanokkal is, amelyekről mi, kívülállók, csak sejtjük, hogy léteznek. Egy olyan szürreális világról mesélnek, ahol pont azokra építenek, akik bármit megadnának azért, hogy végre szülők lehessenek. Ahol nagyon sok pénz folyik át, és ahol valóságos harc megy a potenciális béranyákért. Ők portugál, ukrán, brit és magyar béranyával is egyeztettek, de Csehországon, Kongón, valamint Dél-Afrikán keresztül is próbálkoztak. Az ukrán béranya egy nagyobb összegért cserébe, saját petesejttel vállalta volna, hogy világra hozza a pár gyermekét. Egy magyar nő pedig ötmillió forintot kért volna tőlük ezért, de Istvánék ebbe már bele sem vágtak. Azt mondják, eleinte könnyebb útnak tűnt, hogy fizetnek azért, hogy szülők lehessenek, pedig egyáltalán nem az, mert „mit mondasz majd a gyereknek, mennyiért vetted? Egy kisebb lakás áráért?” Belátták, hogy egyik út sem járható.

Végül aztán kizárólag a hivatalos utat találták elfogadhatónak, ami a brit rendszerben sokkal hosszadalmasabb és szigorúbb folyamat, mint Magyarországon. Fél éven keresztül hetente kellett találkozniuk az ügyintézőjükkel. „Esszéket írtunk, kötelező olvasmányunk volt, külön-külön, és együtt is meghallgattak minket, referencialeveleket kértek a barátainktól és a munkaadóinktól”, sorolják. Bár a folyamat sokáig gördülékenyen haladt, a brexit végül teljesen megakasztotta azt, és a kőkemény procedúra ellenére a pár nem kapta meg az örökbefogadásról szóló határozatot. Az nem volt probléma, hogy férfiként akartak adoptálni, a brexit után minden más viszont igen. „Az volt a legnagyobb félelmük, hogy a gyerekeket elhozzuk majd a gyökereiktől, és azt is nagyon nehezen lehetett megmagyarázni, hogy mi nem egy kommunista országból jöttünk.” Végül azzal utasították el Istvánékat, hogy még fiatalok, tanulnak, és mellette dolgoznak is. Nem állnak még készen az örökbefogadásra.

Azt előre elhatározták, ha Skóciában nem kapják meg a határozatot, hazaköltöznek. 2017-ben jöttek vissza Magyarországra, és még ekkor sem mondtak le arról, hogy egyszer szülők lesznek. Itthon egy azonos nemű pár mindkét tagja már akkor sem fogadhatott örökbe gyereket. Egyedülálló örökbefogadásra viszont jogosult lehetett bejegyzett élettársi kapcsolatban élő személy is – függetlenül a szexuális irányultságától. Az egyedülálló ebben az esetben tehát nem a családi állapotra, csak arra utal, hogy az örökbefogadó nem házas. Megbeszélték, hogy István indítja el az örökbefogadási procedúrát. Ez legalább annyira tudatos döntés volt, mint az, hogy a házasságkötés előtt felvették egymás nevét, ha egyszer gyermekeik lesznek, mindkettőjük vezetéknevét viselhessék.

2018 elején jelentkeztek a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál (Tegyesz). A szakszolgálat ezután ellenőrizte az otthonukat és az életkörülményeiket, jártak kötelező pszichológiai szűrésen, és elvégezték az akkor még kötelező felkészítő tanfolyamot is az örökbefogadáshoz. Bár az Istvánékkal foglalkozó pszichológus azt mondta, hogy egyedülálló jelentkezőnek általában a jelentkezővel azonos nemű gyermeket szokott javasolni, ők mégis azt kérték tőle, ezúttal fontolja meg a döntést. „Érveket sorakoztattunk fel a mellett, hogy mi egy kislányt is fel tudnánk nevelni. Elmondtuk, hogy tudjuk, ahhoz, hogy az a gyerek, aki hozzánk kerül, egészséges lelki fejlődésen menjen keresztül, a férfi mellett szüksége lesz női mintára is a családban. Ennek a női mintának viszont nem kell feltétlenül az anyának lennie, hiszen ott vannak a nagynénik, a nagymamák, az unokatestvérek, akik ugyanúgy részt vesznek az életünkben”, mesélik. Az érvek hatottak, mert István 2018 végén olyan határozatot kapott, amely „egy 0–4 éves korú, korrigálható egészségi állapotú gyermekről, illetve ikerpárról szólt, nemi és származási megkötés nélkül”.

Magyarországon a pároknak és egyedülállóknak 2003 óta kötelező volt részt venniük azon a tanfolyamon, amely az örökbefogadásra készítette fel őket. A kezdetben 20 órás foglalkozást 2018-ban 40 órára emelték. Ez azért is volt jó, mert a szakemberek így még több időt tudtak fordítani az olyan fontos témakörökre, mint például a kötődés, a származás kérdése, az idősebb vagy valamilyen fogyatékossággal élő gyermekek örökbefogadása, illetve a veszteségek kezelése, mondja Kiss Zsófia klinikai szakpszichológus. Ő az Ágacska Alapítványnál tart tanfolyamokat. Vér szerinti lánya mellett van egy örökbe fogadott kisfia is, így sokszor saját példáin keresztül, még hitelesebben tudja felkészíteni a párokat az örökbefogadásra.

A szakemberek ezeken a tanfolyamokon azt szeretnék elérni, hogy a szülőket lehetőleg semmi ne érje váratlanul. Ezért is mennek végig azokon a területeken, melyeket a genetika határoz meg és amiken az örökbefogadók biztosan nem fognak tudni változtatni. Genetikailag megalapozott, hogy a gyereknek milyen a bőrszíne, a szemszíne, a temperamentuma, milyenek a készségei, képességei és milyen öröklött betegségei vannak.

„A gyermek viselkedését, értékrendjét viszont a környezete határozza meg. Genetikailag ugyanis nem létezik »lopógén«️ vagy »hazugsággén«️. Az empátia pedig tanítható”

– magyarázza Kiss Zsófia.

Ezekkel a sztereotípiákkal Istvánék is sokszor találkoztak, miközben családtagjaikat és barátaikat tudatosan készítették fel arra, hogy náluk nagy eséllyel „cigány gyerekek fognak majd rohangálni a házban”. Ez nemegyszer komoly vitákat is szült a baráti társaságukban, miután ismerőseik azzal poénkodtak, hogy majd akkor eldugják a pénztárcákat. De István és Tamás azt is megkapták, ha roma gyerekeket fogadnak örökbe, „azoknak előbb-utóbb úgyis kiüt a vérük”.

Az örökbe fogadott gyerekek nagy része nem kívánt, többnyire gondozatlan terhességből születik. „Előfordul, hogy az anya éhezik vagy nem táplálkozik megfelelően, esetleg dohányzik, iszik, sőt van, hogy drogozik, de hozzá kell tenni, hogy általában önhibájukon kívül kerülnek ebbe a nehéz helyzetbe”, sorolja Kiss Zsófia. Mindezek kihatnak a magzat idegrendszerére. Az idegrendszeri éretlenségből pedig rengeteg olyan neurológiai vagy pszichiátriai állapot – ADHD, figyelemzavar, megkésett beszédfejlődés – alakulhat ki, ami nem gyógyul meg, de fejleszthető. Az örökbe fogadó szülőknek erre is készülniük kell. „Nem sokkolni akarunk, de elmondunk mindent, ami szóba jöhet, ez persze nem jelenti azt, hogy mindegyik lesz is. Így viszont a párok fel tudják mérni, hogy akarják és tudják-e mindezt vállalni” – hangsúlyozza a pszichológus.

Az örökbefogadást általában veszteségek előzik meg. A tipikus örökbefogadóknak nem jön össze a vér szerinti gyerek, de a döntő többség ezután még orvosi segítséget vesz igénybe. Amikor ezek is sikertelennek bizonyulnak, akkor már egy rengeteg veszteséggel terhelt ember megy bele az örökbefogadásba. Ezeket a veszteségeket pedig kezelni kell, mondja a pszichológus, mert nem csak az örökbefogadónak, de az örökbe fogadott gyereknek is vannak veszteségei, amiket majd szintén kezelni kell. „Akkor nem tudok segíteni valakinek, ha még nem vagyok jól. Ha még mindig azt érzem, hogy a sors csapása, hogy nem lehet vér szerinti gyerekem, ha ezt nem tudtam elengedni, és »ha ló nincs, szamár is jó«️ alapon fogadok örökbe, az óriási csapda. A gyerek ugyanis az idealizált, el nem engedett, vér szerinti gyerek árnyékában fog felnőni”, magyarázza Kiss Zsófia.

A veszteségekkel azonban nem csak a heteró örökbefogadóknak kell megbirkózniuk. Istvánéknak Magyarországon a jogrendszer miatt ugyanúgy le kellett mondaniuk arról, hogy legálisan biológiai gyerekük lehessen. „Ha más országban vágunk bele az örökbefogadásba, béranyázhattunk volna, de akár megkerülhettük volna a hazai törvényeket, és dönthettünk volna úgy, hogy mozaik családban élünk, leszbikus párral vállalunk gyereket, de mi nem hétvégi apukák akartunk lenni”, magyarázzák. El kellett fogadniuk azt is, hogy örökbe fogadott gyerekeikben nem látják majd saját vonásaikat, ugyanakkor gesztusaik és szokásaik mégis visszaköszönnek az ikreknél, mondják. „A kislányunk ugyanúgy alszik, és ugyanúgy utálja a cetlit a ruhában, mint Tomi” – sorolják.

A kormány tavaly tavasszal módosította az örökbefogadásról szóló törvényt: elvileg a folyamat gyorsítása, egyszerűsítése volt a cél, hogy minél több gyerek minél hamarabb kerülhessen családba. A korábbi hat helyett így már három hónap után örökbe fogadható az a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedő gyermek, aki iránt egyáltalán nem érdeklődnek a vér szerinti szülei. Ugyanakkor fakultatívvá és ingyenessé tették az addig kötelező, 40 órás tanfolyamot, ami óriási tiltakozást váltott ki.

„Ha nagyon őszinte akarok lenni, mi sem mentünk volna el a tanfolyamra, ha nem lett volna kötelező. Azt gondoltuk, mindent tudunk”, mondja Tamás. A képzés alatt viszont olyan mondatokat, módszereket tanultak, amelyek segítségével ma is átlendülnek a nehezebb szituációkon. Az örökbefogadási procedúra leghasznosabb és legfontosabb részének tartják a képzést, mert „olyat nem hallhat egy hároméves gyerek, hogy őt eldobták. Az ember akaratlanul is gondol vagy akár ki is mond ilyeneket”, mondja István. „Az egyik nagyon kedves barátunk a legjobb szándékkal, potyogó könnyekkel kérdezte, hogy »hát hogyan lehetett eldobni őket?«️. Elmagyaráztam neki, hogy ezeket a gyerekeket nem dobták el, gondoskodtak róluk. Azt a gyereket dobják el, akit a tóparton, nejlonzacskóban találnak meg”, magyarázza István.

A tanfolyam fakultatívvá tétele viszont csak a kisebbik gond, vélik az apukák. Azzal, hogy az örökbefogadás lehetősége alapesetben most már csak a házaspárokat illeti meg, az egyedülállók – azaz a nem házas, adott esetben azonos nemű párok – örökbefogadásáról pedig egyetlen személy, Novák Katalin családügyi miniszter döntött december 31-ig (utódja Gulyás Gergely), nem az egyedülálló örökbefogadókkal tolnak ki. Az örökbefogadási törvény legutóbbi módosítása óta ugyanis ha egy gyermeket örökbe fogadhatónak nyilvánítanak, akkor először a megyében élő házaspároknak kell kiajánlani. Ha helyi szinten nem találnak, akkor következő lépésként országos szinten keresnek neki örökbe fogadó házaspárt. Ezután kerülhet vissza helyi szintre, hogy ismét a megyében keressenek szülőt, ilyenkor viszont már egyedülállók is lehetnek az örökbefogadók. Legvégső esetben pedig az országos listán keresnek örökbefogadót az egyedülállók között. Az országos listán általában azok a gyerekek maradnak, akik valamiért nem kellettek a heteró házaspároknak. Ha viszont a miniszter úgy dönt, az egyedülálló örökbefogadó nem kaphatja meg a gyereket, az tovább tengődik, és sokszor teljesen beragad a rendszerbe. Vagyis az örökbefogadás pont azok számára vált igazán nehézzé, akik jellemzően sokkal inkább hajlandók voltak elvállalni az idősebb, problémásabb vagy nehezebb sorsú gyermekek nevelését is.

„Azok, akik a legelfogadóbbak, ebben a rendszerben a büdös életben nem kapnak gyereket. És ez nem fair. Egy egyedülálló miért ér kevesebbet, mint egy heteró házaspár?”

– kérdezik Istvánék.

Miután Istvánék megkapták a határozatot, már nyaralni sem mentek, annyira várták a telefonhívást. Közben – barátaik tanácsára – a Tegyesszel párhuzamosan egy alapítványnál is elindították az örökbefogadási folyamatot. Ezek az alapítványok bizonyos feltételekkel működnek. Magyarországon például mindössze két olyan létezik, amely – sikerdíj és éves tagdíjért cserébe – egyedülálló örökbefogadókkal is foglalkozik.

Istvánékat 2019 szeptemberében végül az alapítvány vezetője azzal hívta fel, hogy van egy hölgy, aki az ő profiljukat választotta; a második hívás után az is kiderült, hogy különböző nemű ikerbabákról van szó. „Elmondta, hogy 32 hetesek, és várhatóan napokon belül megszületnek. Elmesélte a hátterüket, az ő kis csomagjukat, és arra kért, döntsünk”, idézi fel István a második hívást. Azt mondja, ez nem egy őrülten nehéz csomag, „de van benne cucc”. Azt, hogy az ikrek csomagjában mi van, Istvánon és Tamáson kívül viszont senki nem tudja, a szűk családi kör sem, ezt tudatosan nem kommunikálják. „A mi történetünk onnan kezdődött, hogy megcsörrent a telefon. Az, hogy mi volt előtte, az a babák története, amit el fogunk majd mesélni nekik. De az már rájuk lesz bízva, hogy erről szeretnének-e később beszélni”, teszi hozzá Tamás.

Mivel Istvánék nyílt örökbefogadással kapták meg az ikreket, találkoztak a gyerekek biológiai anyjával. Egy ilyen találkozó egyszerre elképesztően nyomasztó és felemelő, mondják, volt, hogy őket is az alapítvány vezetője lendítette át a kínosabb perceken. „De még a gyerekek születése után is tele vagy kételyekkel. Te attól félsz, hogy az anya meg fogja gondolni magát, ő pedig attól, hogy neked nem tetszenek majd a gyerekek, és mégsem vállalod őket.” Mindketten egy dekoratív és kedves nőről mesélnek, akiről van egy pozitív képük, amit szerintük sokkal könnyebb lesz majd elmondaniuk az ikreknek. „A történteket nem akarjuk megszépíteni, de tudunk egy pozitív képet adni róla. Az egészről így kell beszélnünk, mert ezek a gyerekek, ahogy egy bizonyos életkorban minden örökbe fogadott gyerek – akármit csinálsz –, eldobottnak érzi majd magát. Ők mégsem azok, mert a vér szerinti anyukájuk nagyon sokat tett azért, hogy jó helyre kerüljenek. Gondoskodott róluk”, hangsúlyozzák. Azzal ugyanis, hogy a nő megkereste az alapítványt, esélyt adott a gyerekeinek. Azt kérte, hogy az ikrek kertes házba kerüljenek, olyan családhoz, ahol nincsenek testvérek, és kifejezetten meleg párnak akarta örökbe adni őket. Ettől függetlenül az alapítvány heteró párokat is kiajánlott neki, de Istvánékkal találkozott először.

„Azt erősítettük benne, ha minket választ, akkor azt meg tudjuk neki ígérni, hogy az életünknél is jobban fogjuk szeretni ezeket a babákat, és mindent megteszünk azért, hogy nekik jó életük legyen”

– mesélik. István és Tamás kifejezetten örült volna, ha az ikreknek a vér szerinti anyjuk ad nevet. Amikor erről megkérdezték az első találkozásnál, kiderült, hogy már kiválasztotta azokat. Az egyik legmeghatóbb pillanat volt, mesélik, amikor kimondta a két nevet, és úgy igazából személyiségük lett ezeknek a gyerekeknek. A találkozó után az örökbe adó anya nem akart más párt megismerni.

Az ikrek a 35. héten, 2019. november végén megszülettek. „Miután megnéztük a babákat, az alapítvány vezetője megint megkérdezte, hogy továbbra is szándékunkban áll-e az örökbefogadás.” Istvánék persze zokogtak, és akkor, sokadjára is, igent mondtak. Közben az alapítvány vezetője intézte a hivatalos teendőket, bejelentkezett az illetékes gyámhivatalba is, ahol az örökbe adó anyának először kellett hivatalosan nyilatkoznia arról, hogy lemond a gyerekekről, és Istvánra bízza őket. „Ez egy nagyon megrázó szituáció. Az előadó elmagyarázta neki, hogy még mindig meggondolhatja magát, és erre további hat hétig lesz ideje”, emlékszik vissza István.

Amikor az apukák elköszöntek a gyerekek biológiai anyjától, megkérdezték tőle, hogy szeretné-e a kapcsolatot tartani velük. Nem akarta. Azt mondta, neki ez most nagyon fáj. Csupán egyetlen fotót szeretett volna az újszülött ikrekről, és arra kérte Istvánékat: nagyon szeressék a babákat.

Az ideiglenes kihelyező határozat után az örökbeadónak és az örökbe fogadó félnek is a gyermek hathetes koráig van lehetősége arra, hogy megváltoztassa a döntését. Az alapítványvezető azt mondta Istvánéknak, csak akkor telefonál, ha baj van. Nekik viszont idejük sem nagyon volt arra, hogy a napokat számolgassák. Egy hét után a kisfiúval kórházba kerültek. A csecsemő ugyanis egyre kevesebbet evett, és olyan fejhangon sírt, amiből Tamásék tudták, valami nincs rendben. A kórházban az első reakció az volt, hogy a „meleg apukák túlaggódják a beszorult pukit. A gyerek hasfájós lesz.” Csakhogy az újszülött gyulladásosmarker-értéke olyan magas volt, amiből az orvosok agyhártyagyulladásra gyanakodtak. A családot végül egy hét után engedték haza a kórházból, de az, hogy valójában, mi okozta a gyulladást, ma sem tudják. Istvánék azt mondják, fel sem merült, hogy visszalépnek az örökbefogadástól, sőt, ezek a napok csak megerősítették bennük azt, hogy ők egy család lesznek.

A kritikus másfél hónap 2020. január elején járt le, a gyerekek biológiai anyja pedig nem lépett vissza az örökbefogadástól. „Az utolsó órák nagyon nehezek voltak. Ültem, és néztem az órát, hogy teljen már az idő, legyen már éjfél! Aztán éjfélkor bementünk hozzájuk, és mondtuk nekik, hogy innen már nem mentek sehova, és ez nagyon jó érzés volt”, meséli István.

Azért, hogy a gyerekek életében a női minta is intenzíven jelen legyen, az apukák két keresztanyát választottak nekik, akik a mindennapjaik szerves részei. Az ikrek a legtöbb időt a bölcsődéig mégis Istvánnal töltötték, ő maradt otthon velük, miközben Tamás dolgozott. Azzal pedig, hogy István több időt töltött az ikrekkel, hogy sokszor ő virrasztott át velük éjszakákat, amikor betegek voltak, vagy olvasott utána például a hozzátáplálásnak, valamivel hamarabb ért meg benne az apaság érzése. Tamás ugyan fontos fordulópontként élte meg, amikor egyhetes kisfiával kórházba kerültek, de még akkor sem jött meg az apaérzés, a felelősségtudat viszont bekapcsolt. „Onnantól nem volt kérdés, hogy ezt a gyereket mindenáron meg kell óvni. Mi azon a héten, azokon az éjszakákon kapcsolódtunk”, meséli Tamás. Ugyanakkor az apává válást mindketten egy hosszabb folyamatként írják le.

„Eljön az a pont, amikor te vagy fontos, amikor csak te tudod megnyugtatni, csak tőled fogad el dolgokat. Ezek azok a momentumok, amitől szülőnek, apának kezded érezni magad.”

Az apukák azt mondják, náluk alapvetően nincsenek klasszikus szerepek. „Mi egyenlőek vagyunk, nálunk nincs szerepleosztás. Az csinálja az adott dolgot, aki jobban ért hozzá vagy jobban szereti. Én például sokkal jobban főzök, de Tomi jobban vág hajat.” Így lett István az apu és Tamás az apa, akiknek az egyik legmeghatározóbb élményük volt, amikor a gyerekeik kimondták és velük azonosították ezt a két szót. Idő egymásra most jóval kevesebb jut, az életük átalakult, a fókuszban a gyerekek vannak, akiket elképesztő humorral, de következetesen nevelnek. Olyan idilli környezetben, hogy Orsival azt vesszük észre, töltődni járunk hozzájuk.

A két férfi között olyan megbonthatatlan szövetség van, amit csak a különlegesebb párkapcsolatoknál érez az ember. A gyereknevelésben is alapvetően ugyanazokat a tradicionális értékeket vallják. Az étkezés, az alvás és a tévénézés kérdésében kifejezetten szigorú elveket követnek. De még így is sokszor szakadnak sokfelé, éjszakáznak, és nagyon fáradtak, olykor telítődnek, mert egyszerre ordít a két gyerek, miközben persze velük lett teljes a családjuk.

„Az első pár hét nagyon könnyű volt, négyóránként felkeltek, ettek, visszaaludtak – mondtuk is, hogy hát ez csak ennyi? Aztán egyik napról a másikra felsírtak, elkezdtek ébren maradni, és egyre tovább maradtak fent” – emlékeznek vissza. István és Tamás pont ugyanazokon a holtpontokon esett át, és sokszor ugyanazokat a kételyeket gyűrte le, mint bármelyik más első gyerekes szülő. „Nyolc évig próbálkoztunk, és mindent megtettünk azért, hogy gyerekünk legyen. Aztán ideérkezik ez a két csoda, de amikor már harmadik hete éjszakázol, akkor megkérdezed magadtól – és már attól rosszul érzed magad, hogy egyáltalán felmerül benned a kérdés –, hogy jól csinálod-e és ezt akartad-e. Ez persze aztán átfordul. Ültünk a harmadik héten, a kisfiamat ringattam, és kértem, adjon valami jelet, hogy ennek van értelme, ő pedig nyomott egy fél mosolyt”, meséli István.

Könnyebb, persze, azóta sem lett. A kisfiú kezdetben sokkal erősebben reagált az ingerekre, érzékenyebb volt, és mindent sokkal drámaibban élt meg, mint a nővére. Mozgását is speciális tornával kellett fejleszteni, mára viszont teljesen behozta a lemaradását. Olyannyira, hogy ma már komoly verseny folyik azért, ki ugrik gyorsabban fejest a kanapéra, vagy ki húzza a másikat a kukásautón a konyhasziget körül. Az életük tehát nagyjából ugyanúgy zajlik, mint más ikerszülős családoké. Egy fontos különbséggel. Nekik kezdettől fogva kommunikálniuk kell a gyerekeknek, hogy örökbe fogadták őket. „Ezt folyamatosan csepegteted, az életkornak megfelelően, mert ez nem olyan, hogy egyszer leülteted és elmondod neki. Azt kell éreznie a gyereknek, hogy ez nem tabutéma, hanem ő erről bármikor beszélhet.”

Azt szoktuk javasolni, hogy valamilyen pozitív mondatot fogalmazzunk meg ilyenkor. Például azt, hogy „annyira jó, hogy örökbe fogadtunk, mert így lett teljes a családunk”, mondja Kiss Zsófia. Az viszont nagyon különböző, hogy az egyes életkorokban mit kell mondani az örökbe fogadott gyerekeknek. „Mire a gyerek óvodába kerül, tisztában kell lennie azzal, hogy ő egy másik néni pocakjából született, és utána örökbe fogadták. Aztán, ahogy nyílik ki az intellektusa, egyre többet fog kérdezni: miért volt olyan helyzetben a néni; miért adott örökbe?” Nem lehet megúszni azt sem, hogy a gyereknek elmondd, ha a vér szerinti anyja prostituált volt, mint ahogy azt sem, ha nemi erőszakból született. „Mert ez bármikor kiderülhet, megtudhatja mástól, vagy a titkolózás éket ver a szülő és a gyermek közé. Ilyenkor szakember bevonása is szükséges lehet, hiszen a gyermek önképének szerves része a vér szerinti család története – mondja a pszichológus. – Nem kell szépíteni, de az ő érdekében elfogadóan kell viszonyulni a gyermek vér szerinti gyökereihez.”

Nem lesz és nyilván nem is lehet tabu az sem a gyerekek előtt, hogy István és Tamás melegek. „Nekik az lesz a természetes, hogy két ember szereti egymást, függetlenül attól, hogy milyen neműek”, magyarázza István. Az apukák a toleranciát, az elfogadást és a különböző családi összetételeket kezdettől fogva csempészik bele az ikrek életébe. A könyvespolcon a Lúdas Matyi mellett például ott van a Micsoda család vagy az And tango makes three című mesekönyv is.

Mindketten arról mesélnek, hogy bár óvodáskoruk óta érezték, a fiúk másképpen érdeklik őket, mint a lányok, ezt az érzést mégis évekig elfojtották. Főként azért, mert a társadalmi és a családi elvárásoknak akartak megfelelni. Tamás azt meséli, nem akart látszani, egy idő után a tanulásba temetkezett, kontrollálni kezdte magát, hogy még „pasisabbnak tűnjön”, próbált lányokkal randizni és párkapcsolatot kialakítani. Mindeközben István is vívta a saját harcát. „Azt gondoltam, hogy ez borzasztóan rossz dolog, és én annyira szeretem az anyukámat meg a húgomat, hogy nem érdemlik meg, hogy ilyen szörnyű rokonuk legyen.” Tudta, hogy ezt titkolnia kell, miközben folyamatosan vívódott magában és úgy érezte, teljesen egyedül van. Azt tervezte, lesz felesége, lesznek gyerekei, és párhuzamosan él majd egy másik életet. Kamasz volt, amikor az is megfordult a fejében, hogy véget vet az egésznek, és akkor nem bánt meg senkit.

Aztán mindkettőjükből kitört, hogy képtelenek tovább így élni. Ebben segített nekik az is, hogy elmentek egy olyan szórakozóhelyre, amit annak idején kifejezetten a melegeknek nyitottak. Itt szembesültek azzal, hogy mások is hasonlóképpen éreznek és léteznek. Az interneten is egyre több információhoz jutottak, de Istvánnak fordulópontont jelentett az is, amikor egy meleg srác csak annyit kérdezett tőle:

„Ugye, azt tudod, hogy neked is jogod van a boldogsághoz?”

Azt mondják, még ma sem könnyű erről az időszakról beszélni. Leginkább azért, mert nem akarnak sebeket feltépni. Tudják, a szüleiknek legalább annyira nehéz volt feldolgozniuk, hogy a fiaik a férfiakhoz vonzódnak, mint nekik. „Ezzel összetörtük az álmaikat; nem lesz unoka, nem lesz esküvő. Ilyenkor magát is vádolja a szülő: miért nem vette észre, mit ronthatott el? Pedig nyilvánvaló, hogy semmit”, mondják. István hamarabb, 21 évesen mondta el otthon, hogy a férfiakat szereti. Tamás 24 éves volt, amikor 2008-ban egy házibuliban megismerte Istvánt. „Ahogy mi összekapcsolódtunk azon az este, az tényleg szerelem volt első látásra”, mondja. Randizni kezdtek, nem sokkal később össze is költöztek, de Tamás csak egy év együttélés után mutatta be Istvánt az édesanyjának és a bátyjának. Addig azelőtt soha nem volt kimondva, hogy a férfiakhoz vonzódik. Időbe telt, hogy rokonai feldolgozzák a helyzetet és azt mások előtt is felvállalják.

István helyzete ennél összetettebb, mert a családjában vannak, akik kevésbé elfogadók. Ő 30 éves koráig minden játszmába belement, és a rokonok előtt egyáltalán nem beszélt arról, hogy a férfiakhoz vonzódik, miközben azt már nyilvánvalóan mindenki tudta. Mégis mindenkinek könnyebb volt, ha erről nem esik szó. Voltak olyan időszakok is, amikor Tamással már családi ebédekre jártak, de végül ezek az inkább kínos alkalmak is elmaradtak. Azóta a rokonság egy részével teljesen eltávolodtak egymástól, és szinte alig van kapcsolatuk, de van olyan családtag is, akivel az ikrek érkezése óta újra egymásra találtak. Akitől pedig a leginkább tartottak, hogy nem feltétlenül veszi könnyedén a gyerekek érkezését, az az egyik legelfogadóbb volt: István nagymamája talán még az apukáknál is jobban várta az ikreket.

Nem szoktak politizálni, és nem gondolják, hogy a családi kapcsolatokat egy lapon lehetne említeni a politikával, de a kormány intézkedései náluk is egyre többször kerülnek szóba. Eddig nem foglalkoztak azzal, ki melyik pártra szavaz, a politika a családi és a baráti összejöveteleken sem volt soha téma. A melegellenes törvény is leginkább azért aggasztja őket, mert azonos nemű párként most már két gyereket nevelnek.

„Engem a gyerekeim biztonsága érdekel, meg az, hogy ők miben nőnek fel. Amíg ez az egész rólam szólt, és engem utáltak vagy köphettek le az utcán, nem foglalkoztam vele, de most már a gyerekeimmel is megtehetik”

– magyarázza Tamás. Azt mondják, fájó lenne, ha kiderülne, hogy a közvetlen környezetükben, a számukra fontos személyek a kormánypártra voksolnának. „Ezzel a döntésükkel ugyanis legitimálnák ezt az egész őrületet, és tulajdonképpen a családom ellen szavaznának”, teszi hozzá Tamás. Azt mondják, ha a kormány olyan további intézkedéseket hozna, amellyel a családjuk életét lehetetlenítené el, nem lenne kérdés, hogy menjenek vagy maradjanak.

Érzik, hogy Magyarországon aktívan tesznek és hergelnek ellenük, de a szűk környezetükben még nem ütköztek nagyobb ellenállásba. Eddig még sehol nem nehezítették meg a dolgukat csak azért, mert azonos nemű párként fogadtak örökbe. Stratégiájuk, hogy a lehető legtermészetesebben kezelik azt, hogy ők egy szivárványcsalád. A harcokat is igyekeznek ők megvívni, ezeket a nehézségeket nem hagyják a gyerekeikre. „Bementünk a bölcsődébe, és elmondtuk, hogy mi így vagyunk egy család, nálunk két apuka van. Ugyanígy megyünk majd be az óvodába és később az iskolába is”, mondják. A védőnőnek „a szeme sem rebbent”, amikor István közölte, náluk nincs anyuka, és a bölcsődében, ahová a gyerekeket október végén kezdték beszoktatni, sem tettek semmilyen megjegyzést a dolgozók, sőt. Az intézmény vezetője azon sem akadt fenn, hogyan töltse ki a hivatalos iratokon az anyára vonatkozó részeket.

Az apukák azokkal a tulajdonságokkal próbálják meg felvértezni a gyerekeiket, amikkel később meg tudják magukat védeni. „Mert ha ők magabiztosak, természetesen élik meg, hogy két apukájuk van, ráadásul jól is érzik magukat ebben a családban, csúfolhatják őket, de egészen biztos, hogy az lepereg róluk”, magyarázzák.

„Szeretnénk megtanítani nekik, hogyan legyenek toleránsak. Hogy megértsék, ha valaki bántja őket, az nem feltétlenül azért van, mert rosszindulatú, hanem lehet, hogy azért, mert információhiányban szenved. Nekik kell megtanulniuk kommunikálni és edukálni a környezetüket”

– magyarázza Tamás.

Külön Facebook-oldal, ajándéklista, háromemeletes torta és egy kisebb esküvőre is elegendő lufimennyiség – Istvánék már hónapokkal az ikrek második születésnapja előtt elkezdték a szervezést. Tökéletes zsúrt szerettek volna a gyerekeiknek, az ikrek első születésnapját ugyanis a koronavírus-járvány miatt nem úgy ünnepelték, ahogy szerették volna. Ezúttal viszont szinte minden úgy történt, ahogy megálmodták: óriási buli a családdal, a barátokkal és sok boldog gyerekkel. Azt mondják, „szülőként nagyon fontossá válik és nagyon jó érzés, ha sokan szeretik a gyerekeidet. A mieinket pedig sokan szeretik.”

Ha fontosnak tartod, hogy hasonló anyagokat tudjunk készíteni, hogy bemutassunk szokatlan társadalmi helyzeteket, hétköznapi, de mégis különleges embereket, akkor támogasd a működésünket!



Kedvenceink