Rákosi hatalmának csúcsán nem látszott, hogy közel a vég

2021. augusztus 01. – 22:56

frissítve

Rákosi hatalmának csúcsán nem látszott, hogy közel a vég
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Másolás

Vágólapra másolva

Rákosi Mátyás zsírból kifaragva. Nem, ez nem a friss levegőre vágyó '56-os forradalom gúnyos emlékműve a diktátorról, hanem Kardos Sándor gyermekkori emléke egy hentesbolt kirakatából Rákosi hatalmának csúcsán. Az akkor nyolcéves, későbbi Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező, operatőr és fotográfusba mélyen beleivódott a kép, a zsírból készült vezető mellett lógó szalámikkal, kolbászokkal együtt – már csak azért is, mert azokat egyébként a boltokban nemigen lehetett beszerezni. A Kardos által létrehozott Hórusz Archívumban van egy album, amely a Szabad Népben Rákosi Mátyásról megjelent propagandafotók eredetijeit tartalmazza. A kommunista diktátor hatalma csúcsán van, nem látszik, hogy kultuszának összeomlása már közel van – ez egyébként minden diktatúra általános tanulsága is, bár az érintettek általában nem tanulnak belőle.

1952-ben járunk, a vezér 60. születésnapjához közeledve. Ez volt Magyarország egyetlen hamisítatlan, nagyszabású sztálinista kultuszdzsemborija – a mintát Sztálin három évvel korábbi, 70. születésnapja adta. A kemény diktatúra végül nem volt sokkal maradandóbb a Rákosi henteskirakatban díszelgő zsírszobránál: egy év múlva Sztálin halálával moszkvai pozíciói meggyengültek, kormányfői posztjáról le kellett mondania.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Az először kormányfővé váló Nagy Imre a recski kényszermunkatábort is megszüntette. Rákosi pártvezetőként három évig még birkózott a hatalomért, de 1956 nyarára végső vereséget szenvedett, minden tisztségéről lemondott. 1956 októbere már a Szovjetunióban érte, de a forradalom bukása után sem térhetett vissza a hatalomba, sőt, Magyarországra sem, 1971-es haláláig a Szovjetunióban kellett élnie. Kádár a forradalom utáni megtorlást néhány év után konszolidációra cserélte, hazugságokkal és igazi szabadság nélkül, de a szocialista táboron belül puha diktatúrával, amelybe Rákosi sztálinista rendszere nem fért bele.

Fejér megyét telehintették volna a miniszterelnök nevével

Az 1949-53-as időszak, különösen a 60. születésnap idején azonban nem látszott, hogy közel Rákosi hatalmának vége – ez egyébként általános tanulsága minden diktatúrának.

Nem látszik a személyi kultusz közeli összeomlása azokon a képeken sem, amelyek az ország legnagyobb magánképarchívumának, a Kardos Sándor által életre hívott Hórusz Archívumnak a birtokában vannak. Az albumban a Szabad Népben megjelent képek eredetijei láthatók. Vagy pont nem is egészen eredetiek, de politikai kollázsról és retusálásról egy kicsit később.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

A csepeli gépgyár már Rákosi nevét viselte, születésnapjára róla nevezték el a miskolci nehézipari műszaki egyetemet is. Meglepő módon azonban itt is volt olyan gesztus, amit már az ünnepre készülő vezetőség is túlzásnak talált: a Magyar Dolgozók Pártja Fejér megyei szervezete azt javasolta, hogy Székesfehérváron a Dózsa György teret és az új színházat is Rákosiról nevezzék el. A megye falvaiban pedig a legnagyobb utcák viseljék a nevét. A Rákosi születésnapját előkészítő bizottság vezetőjeként Révai József felháborodott, az ötleten, hogy épp Dózsa Györgytől vennének el egy közteret.

Igaz, az elutasításnak volt egy benyalósabb oka is, amely miatt a miniszterelnök neve mégsem díszeleghetett Cece, Etyek vagy Felcsút főutcáján: „Budapesten sem csináljuk ezt, hát akkor nem lehet, hogy vidéki utcákat nevezzenek el róla. Ellenőrizhetetlen, hogy méltó utcák, terek lennének-e kiválasztva. Le kell fújni az egészet”

– idézett Révai hivatalos leveléből Nemes János, Rákosi Mátyás születésnapja című könyvében. A munkaszolgálatot, a Don-kanyart megjárt újságíró, egykori moszkvai és berlini tudósító 1988-as könyve azért is különleges darab, mert Nemes János 1952-ben maga is részt vett Rákosi születésnapjának megszervezésében az MDP agitációs és propagandaosztályának munkatársaként – de '56 már nem Rákosi oldalán találja.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Érdemes elolvasni azért is, mert egyedülálló, hogy a könyv megírásakor 67 éves újságíró mennyire józanul, őszintén és objektíven néz szembe akkori szerepével.

„Valóban volt idő, amikor sokakat lenyűgözött a felszabadulás utáni, elkötelezetten politizáló nemzedék, a hozzám hasonló kommunisták tíz- és százezrei közül. Azután eljött a kiábrándulás ideje, megismertük a tényeket, és a történtek megrázó hatására eluralkodott rajtunk a harag és a megvetés. E kínos átértékelésnek együtt kellett járnia az önvizsgálattal is. Keresni kellett, miért hittük – de jobb, ha itt már áttérek egyes szám első személyre –, miért hittem neki fenntartás és kétkedés nélkül?” – írta Nemes könyve bevezetőjében, okulásul mindenkinek, aki egy rendszer feltétlen szolgálatába állna.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Rákosi születésnapjára Nemes egy fényképalbum összeállításában vett részt, amelyben a vezér életútját vitték végig a kezdetektől a csúcsig. A mosolyalbumos babafotót Rákosi kihúzta, amikor Nemes megmutatta neki a terveket. (Bizarr módon az album nyomdai munkájának egyik fontos fázisáért nem más felelt, mint a Rákosi által kivégeztetett Rajk László egyik testvére. „Biztosak lehetünk abban, hogy a lehető legjobban fogja munkáját végezni” – jegyezte meg a szakmai elismerést és a fenyegető figyelmeztetést kombinálva a könyv elkészítésében érintett Horváth Márton.)

Jubileumi munkaversenyt hirdet a párt, aztán oda se figyel

A szovjet mintájú születésnapot nem kerülhették el a szovjet mintájú munkaversenyek sem. A sztahanovista mozgalom – maga a névadó Alekszej Sztahanov ekkor már nem a bányában gürcölt, mint 1935-ben, amikor egy műszak alatt a 7 tonnás norma helyett 102 tonna szenet termelt ki, hanem a széntermelési minisztérium (népbiztosság) munkaversenyért felelős vezetője volt – Magyarországon 1952. március 9-én, Rákosi születésnapján hirdette meg újabb versenyét. Egy egyszerű szervezési hiba azonban sokak kedvét elvette, még ha a normatúlteljesítést elhivatottságból vagy félelemből vállalták is.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Az albumokban megörökített felajánlások és teljesítmények gyűjteményét a gyárak küldöttségei vitték fel, de nem csak azért csalódtak, mert nem maga Rákosi elvtárs fogadta őket, de azért is, mert semmiféle ünnepi külsőségeket nem találtak ki az albumok átvételére. „A legjobb dolgozók, sztahanovisták ünneplő ruhába öltözve, fölteszik kitüntetéseiket… ezzel szemben a titkárság nem hajlandó fogadni ezeket a küldöttségeket. Nap mint nap látjuk, hogy igen rossz hatást vált ki ez a küldöttségekben részt vevő elvtársakból, mert az albumokat … egy ablakon keresztül a futárszolgálat levélátvevőjének kénytelenek átadni. Különböző megjegyzéseket tesznek, és azt a tudakozóban tartózkodó többi elvtársak is hallják” – mutatott rá egy belső panaszlevél a kommunista pr hiányosságaira.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

A Szabad Népből a tömegek szerencsére már nem arról értesülhettek, hogy a felajánlások és ajándékok átvétele lelketlenül gépies, hanem, hogy Rákosi elvtárs „minden ajándékot megnéz. Nem egy előtt hosszú percekig elidőz”, „elnézegeti, forgatja egy ideig a kedves ajándékot”. Esetleg egy-egy ajándékról eszébe jut, hogy ismeri is azokat a kedves munkás elvtársakat, akik küldték neki a gyári makettet vagy a babagyűjteményt, esetleg a cipőket, amelyeket neki és az oroszországi Jakutföldről származó feleségének szánva küldött egy gyár, előtte bizalmasan megérdeklődve Rákosi titkárságánál a méreteket – Rákosié 41, Fenya Kornyilováé 36.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Sok kép van, mégis kevés

Egy dolog a hazai terepen beállított spontán lelkesedés vagy egy grandiózus rendezvényről készült protokollfotó, egy másik a nagypolitika. A fonó asszonyt még lehet instruálni, hogy így álljon Rákosi mellé, a sztahanovista munkás úgy igya a szavait, de a szovjet vezetőkkel ugyanez már nem működik.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Itt jön képbe a retusőr.

Nem volt például olyan kép, ahol Rákosi Sztálin közelében állna. Szerencsére a generalisszimusz születésnapjára Moszkvában összegyűlt a béketábor minden vezetője, így csoportkép legalább akadt. Sajnos, Rákosi a szélre szorult, így inkább négyre szűkítették a Sztálin mellett ülők csoportját – Mao Ce-tungot mégsem vehették le közvetlenül Sztálin mellől, meg később a Zsigulit gyártó városnak a névadóját, az olasz kommunista Togliattit –, így került méltó közelségbe Rákosi a szovjet vezérhez.

Kellett azonban egy olyan kép is, ahol csak ők ketten vannak. Ezt is egy csoportképből varázsolták össze: 1948-ban Moszkvában kötötték meg a magyar-szovjet barátsági szerződést – formálisan még koalíciós kormány volt Dinnyés Lajos vezetésével, de a Magyar Kommunista Párt nem sokkal később a szociáldemokratákat magába olvasztva létrehozta Magyar Dolgozók Pártját –, és a fotón viszonylag közel állnak egymáshoz Sztálin és Rákosi.

„Retusőrünk kezelésbe vett az elég silány felvételt; itt nyisszantott, ott toldott…faborítást imitáló háttért varázsolt, és kész volt a mű… Rákosi elvtárs feje lehetne jobb is… Nem méltóságos, és az erő sem sugárzik belőle… Mesterünk retusált, és új fejet ragasztott. E cseles fejcserével megszületett a kép. Mi az, hogy kép! Szimbólum” – emlékezett vissza a könyvében Nemes.

Ez történt Mihail Szuszlov, Kliment Vorosilov marsall és Rákosi találkozójának egy képével is, amelybe életszerűtlenül türemkedik bele egy úttörő, de mintha nem lenne valójában Rákosi közelében a képen hátrébb álló Mihail Szuszlov sem, a szovjet agitprop vezetője, nagy politikai túlélő és komplett népek áttelepítését levezénylő apparatcsik, aki később szerepet játszik abban, hogy Rákosinak esélye se legyen Kádárral szemben. (Aztán Hruscsov elmozdításánál is a győztes oldalon lesz Brezsnyev mellett.)

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Kardos Sándor néhány évtizede látta is azt a két képet, amelyből ez a kollázs létrejött. Valójában a műfaj a civil életben sem volt ismeretlen, sok család oldotta meg, hogy egy képen legyen a rokonság, ha egyébként sosem gyűltek össze egy közös fotóra. És esetleg már nem is gyűlhetnek, mert azt, akit szerettek volna maguk mellett tudni, elvitte a háború.

A hózentrágeres széttrollkodta a szülinapi ajándékot

Rákosi kapott egy különleges ajándékot is: elkészült a Magyar írók Rákosi Mátyásról című prózai és költői antológia. Az írók és költők sokasága között ott volt Illyés Gyula, Örkény István, Déry Tibor is – akadt, aki két írást is küldött.

Volt viszont olyan is, akinek esze ágában sem volt bekerülni, de ehhez ravaszkodnia kellett. Füst Milán, Németh László, Kassák Lajos dolga egyszerűbb volt, őket fel sem kérték. Tersánszky Józsi Jenő viszont „olyan novellát küldött, amely felért az egész születésnapi szertartás és általában a vezér ajnározása elleni tüntetéssel” – írta Nemes. A novella címe „A nadrágtartógyáros” volt, arról szólt, hogy a címszereplő szenvedélyesen készíttet magának hózentrágeres szobrokat, és azokat a pincéjében gyűjtögeti. Tersánszkynak csak azért nem lett baja belőle, mert az írás elbírálói csöndben visszaküldték neki, és senkinek sem szóltak az ügyről, amelynél komolytalanabb tréfáért is Recskre lehetett jutni 1952-ben.

Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum
Fotó: Kardos Sándor / Hórusz Archívum

Szöveg: Nyilas Gergely; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs