2023. november 28. – 05:01
Emlékeznek még a rejtélyes nagykörúti bringás futárra, aki ránézésre annyi gyorséttermi zacskót próbált meg egyszerre kiszállítani tavaly ősszel, hogy azt még a Star Warsból ismert négykarú Grievous tábornok is megirigyelte volna? Akkor a Wolt az ő logójukkal ellátott táska ellenére határozottan tagadta, hogy a népszerű videókon feltűnő fickó az ő munkatársuk lenne, mert ennyi mindent eleve nem is szállíthatnak, és a csak úgy pőrén lógó zacskók sem megengedettek náluk.
Mindez persze egyáltalán nem meglepő, elvégre az egész nap autók mellett tekerő futárok biztonságával semelyik cég nem szeretne játszani, de csak néhány évtizedet kell visszamenni ahhoz, hogy a körúti szuperfutáréhoz hasonló, sőt, az övét is meghaladó teljesítményeket találjunk. Egyebek mellett például Japánban is, ahol a tradicionális biciklis futárok forró tésztalevesek tucatjaiból épített tornyokat egyensúlyozva szlalomoztak végig a nagyvárosok utcáin.
Az egész sztori a Tokugava-sógunátus idején kezdődött, melynek legelején Tokugava Iejaszu némileg váratlanul Edót (mai nevén Tokió) tette meg székhelyének az ország hivatalos fővárosa, Heiankjó (vagyis Kiotó) helyett. Hivatalosan egészen az 1868-ban kezdődő Meidzsi-reformokig kellett várni arra, hogy Tokió elnyerje a mai nevét és a fővárosi státuszát, azonban az Edo-korszak évszázadai alatt apró halászfaluból így is hatalmas metropolisz lett, a 18. századra pedig már több mint egymillióan éltek itt.
Az ugrásszerű urbanizáció természetesen komoly gazdasági fejlődéssel is járt, így Tokió már évszázadokkal ezelőtt is nagyban hasonlított a mai nagyvárosokra, egyebek mellett abban is, hogy az embereknek viszonylag nagy távolságokat kellett megtenniük mindennap, és nem nagyon volt idejük hazamenni megebédelni. Tokióban így már az 1800-as évek végén létrejöttek a kifejezetten házhoz szállításra specializálódott éttermek, a kajafutárok látványa pedig már ekkoriban is mindennapos dolognak számított, ahogy azt Nick Kapur Japánnal foglalkozó történész is elmondta az Atlas Obscurának pár éve.
A futárok általában a városban ekkoriban kifejezetten népszerű, hajdinából készült szoba, vagy a vastagabb, búzalisztből előállított udon tésztából főzött leveseket szállítottak ki az éhes edóiaknak, többnyire a vállukon egyensúlyozott botról két oldalt lelógó kosarakban. Egy ilyen levesnél különösen fontos volt, hogy még forró legyen, amikor megérkezik, úgyhogy a futárok gyakran kocogva kézbesítették az ételt, ami kétségtelenül nem volt kis teljesítmény úgy, hogy közben arra is figyelniük kellett, hogy ne boruljon ki az egész – elvégre akkoriban még nem tudták harmincötször körbetekerni a tálakat fóliával.
Amikor viszont a 19. század vége felé a biciklik is bejöttek a képbe, a japán futárok még ehhez képest is szintet léptek, és úgy szolgálták ki a megnövekedett igényeket, hogy attól ma alighanem minden diszpécser haja rögtön égnek állna:
A tokiói bringás futároknak legalább ugyanannyira kellett iparkodniuk, mint korábban a gyalogosoknak, mert nagyobb területet is fedtek le, közben viszont a munkájuk is sokkal veszélyesebb lett, mert a kiszállítandó leveseket ekkor már a vállukra feltornyozva vitték, miközben fél kézzel kormányozták a biciklijüket. A gyakorlatban ez sokszor
akár húsz-harminc tál levest jelentett, és az ezekből épített tornyokkal a 20. század közepén már nemcsak a gyalogosokat, hanem az egyre elterjedtebb autókat is kerülgetniük kellett.
Az autózás elterjedésével a bringásokra nézve Tokió egyre veszélyesebbé vált, a futárok pedig a bámulatos képességeik ellenére eleve kiszolgáltatottabb helyzetben voltak, így az 1950-es években egyre gyakrabban szenvedtek balesetet a tokiói utakon. A hatóságok 1961-ben végül biztonsági okokra hivatkozva be is tiltották a biciklis futárkodást, de ezt nem igazán tartatták be, mert ők is tudták, hogy sokaknak a megélhetésük múlik ezen. A futároknak végül a Honda dobott mentőövet, amely a tervezésben is részt vevő alapító, Honda Szóicsiró szavai nyomán sikeres kampányt húzott fel arra, hogy a Super Cub nevű robogója konkrétan arra lett kitalálva, hogy valaki fél kézzel vezesse, miközben a másik kezével leveseket egyensúlyoz.
A Honda reklámjának szlogenje hamar szállóigévé vált, az éttermek pedig egy nap alatt több ezer rendelést adtak le a robogóra, ami egyébként azóta több mint 100 millió eladott példánnyal minden idők egyik legnépszerűbb motorizált járműve lett. A robogók manapság is népszerűek a japán futárok körében, és azóta már külön kiegészítőt is lehet rájuk venni, ami egyensúlyban tartja az összes ételt. A klasszikus, demae (出前) néven ismert futárokat egyébként mára nagyrészt kiszorította az Uber és a többi nagy futárcég, de a történelmi jelentőségüket jól mutatja, hogy Tokióban a mai napig tartanak olyan versenyeket, ahol mindenki kipróbálhatja, hogy menne-e neki a kiszállítás akkor is, ha bringán kéne egyensúlyoznia a tálakat.
