Vidéki gyerek lévén még nagyanyám hozott először Budapestre, cirkuszba mentünk. Minden szép volt, kaptam popcornt, vettünk jegyet, aztán beültünk az előadásra. Mire a végére értünk, egyik legnagyobb gyermekkori traumám lett az utazásból. És nem azért, mert az egész rossz lett volna, hanem mert csak egyetlen érzés maradt meg belőle – hogy rohadt gyorsan el akartam menni a porondhoz közeli helyünkről, miután megjelent mellette minden idők legfélelmetesebb jelensége. A hegyek elmozgatója, a felkapcsolt villanyú vécék kilincsrángatója, a pokolba vezető út kísérője, a legsötétebb titkok őrzője:
szóval a bohóc.
Teltek-múltak az évek, egyre több emberrel beszéltem erről a meghatározó pillanatról. Felmérésemből kiderült, hogy barátaim jelentős része hozzám hasonlóan retteg a bohócoktól. A tapasztalat pedig olyan feszítő kérdéseket vetett fel, amilyenek csak egzisztenciális válságokban, filozofikus éjszakákon merülnek fel az emberben: miért félünk a bohócoktól? Mit tudnak ők, hogy még egy felnőtt ember lába is beleremeg gondolatukba? Milyen erő is az övék? Önvizsgálati cikkünk következik bohóctörténelemmel, bohócfóbiával és az általunk ismert univerzum első archetipikus bohócával.
Az ok: bohócapokalipszis és Hollywood
Egy 2008-as angliai tanulmány szerint hiába kellene a gyerekeknek elméletben szeretniük a bohócokat, elég kevesen kedvelik őket valójában. A felmérés alapján óriási baklövés például a kórházak gyerekosztályainak feldíszítése bohócképekkel: a kívánt környezetnek ugyanis sokszor pont az ellenkezőjét teremtik meg. A nagy társadalmi bohócfóbiát jól mutatja az az eset is, amikor Ronald McDonald nyugdíjba vonulását követelték az emberek, mert attól tartottak, hogy a „gonosz hamburgerzabáló bohóc” ártani fog a gyerekeknek (a McDonald’s vezérigazgatója elutasította a kérelmüket).
Frank T. McAndrew pszichológus két fő eseményhez kapcsolja a társadalomban kialakult modern kori bohócfélelem eredőjét. Az első a sorozatgyilkos John Wayne Gacy, alias Pogo, a bohóc megjelenése és ámokfutása. Mint itt hosszabban bemutattuk, Gacyt 33 férfi meggyilkolásáért ítélték el 1970-ben, a bohócokba vetett bizalmat pedig jócskán visszavetette a bohócokra fixált gyilkos története. A második a 2016-os bohócámokfutás, amely végigsöpört a világon, Amerikától Anglián és Franciaországon át Ausztráliáig. Ebben az évben egyenesen trenddé vált, hogy emberek bohócnak öltöznek, és más embereket ijesztgetnek így. A helyzet annyira súlyos volt, hogy még a Bohócok Világszövetsége is megszólalt az ügyben, kiábrándítónak nevezve a történteket.
A BBC a bohócapokalipszisről azt írja, több tucat bohócos incidenshez riasztották ekkor a rendőrséget. Angliában például letartóztattak egy 30 éves férfit, aki fák mögé bujkált bohócnak öltözve, hogy onnan kiugorva megijessze a járókelőket. A lap szerint egyetlen nap alatt 14 hasonló esethez hívták ki a rendőröket. A BBC beszámolójában olyanokat ír, mint hogy:
„A peterleei rendőrség Facebookon közölt egy fotót, amelyen két 12 éves gyerektől elkobzott maszkok láthatók. A gyerekek a rendőrök szerint egy általános iskolába jártak be más gyerekeket ijesztgetni vele. Mindeközben az oxfordshire-i Kidlingtonban egy bohócnak öltözött, baseballütős férfi egy 10 éves gyereket kergetett meg egy parkban. A gloucestershire-i rendőrségre hat bejelentés érkezett gyanúsan viselkedő, kést villogtató bohócokról.”
A lap emellett még számos olyan esetet felsorol, amikor bohócok ijesztgetnek gyerekeket, követnek felnőtteket, késsel hadonásznak, csinálják a gonosz bohócos dolgaikat. Ezzel párhuzamosan Amerikában legalább 10 államból érkeztek jelentések a rendőrségre, miszerint „ördögi bohócokat” láttak az utak szélén.
Pszichológia a piros bohócorr mögött
A bohócoktól való túlzott félelmet a pszichológia coulrophobiának nevezi, ám valójában kevés ember szenved ilyesmitől. Sokkal többen vannak, akik inkább csak nem szeretik őket vagy viszolyognak tőlük. Az említett McAndrew kutatást is készített a bohócok kapcsán: ebből az derült ki, hogy a kutatásban részt vevő önkéntesek számára a messze leghátborzongatóbb szakma a bohócé.
Ez, talán mondani sem kell, elég nagy gond a hivatásos bohócoknak, a Bohócok Világszövetsége többször hangoztatta, hogy a félelem milyen káros a rendes bohócokra. Andrew Davis, a Bohócok Világszövetségének tagja kijelentette:
„Egy igazi bohóc sosem rohanna oda senkihez azért, hogy megijessze.”
A Psychology Todayen dr. Mark D. Griffiths pszichológus azt írja, hogy a bohócoktól nagy általánosságban a kinézetük és a filmekben megjelenő, gonosz bohócképek miatt tartunk. Griffiths szerint utóbbi esetében a média hatása sokkal nagyobb a társadalomra, mint gondolnánk: a gonosz bohóc filmes ábrázolása (a Batman-féle Joker, a Stephen King-féle AZ) mind-mind olyan bohócarcú karakter, aki „nagyon csúnya dolgokat csinál. Még ha nem kerültél kapcsolatba bohócokkal, akkor is hatással lesz rád az, amit a tévében és a filmekben látsz”, mondja Griffiths.
A pszichológus hozzáteszi, hogy az emberek túlnyomó többsége valószínűleg nem félne a bohócoktól a mindennapi életben, de a bohócos ijesztgetések már a kultúra részévé váltak. Persze nem segít a félelem leküzdésében a Griffiths által elsőként említett szempont sem: a bohócok kinézete. Az archetipikus bohóc arca, hatalmas lába és orra, félelmetes szája, túlméretezett cipője inkább groteszknek tűnik az agyunk számára, mintsem komikusnak.
Rimini Nader pszichológus szerint a bohócfóbiát erősíti, hogy a bohócok sminket és álruhát viselnek, amely elrejti a valódi identitásukat és az érzéseiket. Nader úgy gondolja, a bennük rejlő kétértelműség teszi a bohócokat félelmetessé. „Látszólag boldogok, de tényleg azok?”, teszi fel a kérdést Nader, majd hozzáteszi, hogy mivel kiszámíthatatlanok (hol pitét nyomnak valaki arcába, hol kicsi autókba szuszakolják be magukat), teljes bizalmatlanságot váltanak ki.
Griffiths ír azoknak az embereknek a lélektanáról is, akik nem félnek a bohócoktól, hanem éppenséggel annak öltöznek. A pszichológus itt párhuzamot von a kamuprofilos Facebook-felhasználók között: azt írja, a bohócnak öltözés egy másik identitás viselése. Nem biztos, hogy az illető meg merné tenni maszk nélkül azt, mint amit megtesz elmaszkírozva. A bohócnak öltözés anonimitást ad, ami gátlástalanabbá teszi az embert. A szakember hozzáteszi, a bohócnak öltöző ijesztgetők között persze őrültek, szadisták is találhatók, de van, aki csak unalmában csinálja.
Az első nagy bohóc: egy depressziós alkoholista
Bohócokhoz hasonló karakterek évezredek óta léteznek mint a csúfolódás eszközei. Történelmük legalább az ókori Egyiptomig nyúlik vissza, megjelentek a kínai nagy fal történetében, az angol „bohóc” szó pedig az 1500-as években jelent meg Shakespeare színműveiben. A napjainkban is ismert cirkuszi bohóc a 19. században keletkezett, és az elmúlt 150 évben szinte semmit nem változott.
A 18–19. század bohóca Nyugat-Európában és Nagy-Britanniában a pantomimes volt. Grimaldi, a Regency London színpadának híres bohóca volt az első, aki a naturalista bohócábrázolást groteszkre változtatta. Fehérre festette az arcát, bizarr jelmezt, kék parókát viselt, arcán pedig élénkvörös pöttyök voltak. A maga korában sztárnak tekintették, mindenkit megnevettetett, a feljegyzések szerint London nyolcada biztosan látta őt színpadon. Állítólag maga Lord Byron is nagy tisztelője volt.
Grimaldi valódi élete azonban a legkevésbé sem volt vidám. Egy zsarnok apával nőtt fel, saját fia alkoholista lett és fiatalon meghalt, első felesége szülés közben vesztette életét, ő maga pedig a színpadon produkált furcsa mozdulatok következtében egy idő után megrokkant. Mindig nyíltan viccelődött az élete kapcsán a közönség előtt, mondván, „ő egész nap rossz kedvű, de este legalább megnevettet másokat”. Thomas Goodwin színházi kritikus 1887-es visszaemlékezéseiben azt is leírta, hogy Grimaldi a depressziója miatt egyszer felkeresett egy orvost, aki végül annyit tanácsolt neki, hogy menjen, és nézze meg Grimaldit a színpadon. „Az nem fog menni, hiszen Grimaldi én vagyok”, felelte a legenda szerint a bohóc.
Grimaldi végül nincstelen alkoholistaként halt meg. Történetét később feldolgozta Charles Dickens, megteremtve ezzel az alkoholista, depressziós bohócot, aki megnevetteti ugyan a közönséget, de belül nagyon is szomorú. Olyan figurát alkotott, aki szó szerint elpusztítja magát azért, hogy az emberek nevessenek. Ettől kezdve senki nem tudott úgy ránézni egy bohócra, hogy ne gondolna arra, mi lehet a maszk mögött. A bohócok megkedvelését az is nehezítette, hogy Grimaldi mellett a francia Jean-Gaspard Deburau is igen népszerű volt ekkoriban, ám ő azzal került be a bohóctörténelembe, hogy 1836-ban botjával agyonvert egy fiút, amiért az beszólt neki az utcán.
Összegezve tehát, a kor két legnagyobb bohóca a valóságban nem olyan volt, mint amilyennek várnánk. A szakma később átalakult, a bohócok a színházból átkerültek a cirkuszba, ami a 19. századra teljesen átalakult. És bár változtak a helyszínek és a humorfajták, de az izgága, szomorkás, tragikus bohócok megmaradtak. Edmond de Goncourt francia irodalomkritikus 1876-ban például azt írta:
„a bohócok művészete meglehetősen félelmetes, tele szorongással, öngyilkos tettekkel és olyan mimikákkal, amely az őrültek házára emlékeztet”.
Az 1960-as évek Amerikájában később újra felkapott lett a bohócfigura, például Hello Doody, Bozo, Ronald McDonald. A felnőtt közönségre fókuszáló pantomimeseket felváltotta a gyerekekhez szóló bohóc karaktere.
Miután személyük már a gyerekekhez kapcsolódott, még félelmetesebbé tette őket az, vajon ki rejtőzik az arcfesték mögött. Mindez óriási kincsesbánya lett a művészek, filmesek, írók, azaz a tömegkultúra számára – így például 1952-ben megjelent a The Greatest Show on Earth, amelyben egy bohóc „kegyelemből” megöli a feleségét; 1982-ben a Poltergeist, amelyben egy megszállt bohóc megpróbál az ágy alá rángatni egy kisfiút, 1986-ban pedig jött Stephen King és az ő Pennywise-a. A pozitív bohóckép a filmes karakterekkel végérvényesen elveszett. A bohócoktól való félelem a felnőtt lakosság legalább 2 százalékát érinti: a pszichológusok szerint pedig a bohócoktól való gyerekkori félelem általában egész életünkben megmarad.
