Ne kopogj a vécéajtón, hanem a kilincset próbáld, te szerencsétlen!

2022. június 02. – 14:26

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Valahol messze, egy távoli dimenzióban gonosz erő ocsúdik, és felénk szimatol. Érzem közeledtét. Koponyareccsentő ereje már a levegőben vibrál, messzi vizek fölött siklik, sötét mélységekben gomolyog. Jön, hogy leromboljon mindent, amiért dolgoztunk. Nyomában űrbe sikít a jéghideg semmi.

Ez az erő borzaszt el és szorítja össze szíved, amikor hosszú percek feszült tanácstalansága után bekopogsz, majd benyitsz a munkahelyi vécébe, és látod, hogy nincs benn senki, csak a villanyt hagyták égve. Egyre többször történik meg ez, ebből tudjuk mindannyian: valami eltörött a mélyben, a civilizáció szövete már felfeslett, és csak idő kérdése, hogy elszabaduljon a pokol.

Ilyenkor kell embernek maradnunk, és összefogni a kultúránk elpusztítására törő, barbár erőkkel szemben. Csak a közös fellépésnek van értelme, egyedül gyengék vagyunk, elsöpörnek bennünket.

Ezért hát itt és most kezdeményezem, beszéljük meg, hogyan ellenőrizzük, foglalt-e a munkahelyi vécé.

Eddig természetesen – mint minden normális ember – azt néztük, fel van-e kapcsolva a villany a vécében, és ha fel volt, feltételeztük, hogy foglalt. Az évezredes emberi fejlődés során kiérlelt, tartózkodó illem azonban csődöt mond az állatias, hanyag és pazarló gonoszsággal szemben: mivel kollégáink a Sátán sugallatára egyre többször hagyják maguk után felkapcsolva a villanyt a vécében, új stratégiát kell alkotnunk.

Talán nem állok messze a valóságtól, ha felteszem, hogy mi, maréknyian megmaradt civilizált emberek ebben a témában két frakcióra oszlunk,

  1. a kopogókra és
  2. az azonnal kilincselőkre.

Azt mondom, a helyzet súlyossága drasztikus döntéseket követel: hagyjuk a kopogást! Az azonnal kilincselésnek van itt az ideje – már amennyiben a munkahelyi vécéajtók stabilan zárhatóak.

A kopogás a gonosz fegyvere, ezzel akar megosztani bennünket. Hiszen ha kopogunk, azzal kényszerítjük a bent lévőt, hogy azt mondja:

„Foglalt!”

Minthogy ezt csak a saját hangján tudja mondani, személyazonossága lelepleződik – minimum a kopogó előtt, de ha hangosan mondja, akár több kolléga előtt is. A vécé foglaltsága ettől kezdve már nem általános hozzáférhetetlenség, hanem egy bizonyos ember vécézése, és a kopogó pontosan követheti, mennyi ideig van benn az illető, ami pedig – valljuk be – súlyos kiszolgáltatottság.

Nincs az a kiegyensúlyozott kollegiális viszony, amit az ilyen helyzetek idővel ne mérgeznének meg. A villanyt égve hagyók pont ezt akarják: hogy bizalmatlanok legyünk egymással, hogy egymásnak essünk, hogy vádaskodni kezdjünk, ki mennyit szarik.

Ezzel szemben, ha kopogás nélkül, azonnal kilincselünk, a bent lévő leleplezése nélkül hozzájutunk az egyetlen információhoz, ami érdekel bennünket: azaz, hogy szabad-e a vécé vagy sem.

A huszonnegyedik órában vagyunk, más választásunk nincsen.

Persze lesznek, akik nem akarják ezt elfogadni. Akik mindenféle kiskaput keresnek majd, akik olyanokat mondanak:

„Kopogásra tapssal vagy füttyel jelezzük, hogy benn vagyunk!”

Húzzuk ki magunkat, és mondjuk a szemükbe:

„Ez badarság.”

Mi lesz azokkal, akik nem tudnak fütyülni? Hogy lesz szabad keze a tapshoz annak, aki mobilozik vagy a seggét törli? Nem engedhetünk az őrületnek. Szilárdan meg kell vetni a lábunk, és kitartani az azonnali kilincselés mellett. Ha valaki nem fogadja ezt el, és csak azért is ránk kopog, hallgassunk, mint a sír, hadd kilincseljen ő is. Néhány ilyen alkalom, és rájön majd: nincs más út.