Nagyjából száz éve nem tudni, hogy hová tűnt a világ egyik legkülönlegesebb és legértékesebb gyémántja, a több uralkodói dinasztia kezén is átment a 137,5 karátos, sárga színű Firenzei gyémánt. Az utolsó, 1938-as újsághírek, miszerint Habsburg Ottó árulja, megbízhatatlannak bizonyultak, így továbbra is csak találgathatunk, hogy mi történt az elátkozottnak vélt koronagyémánttal.
A körülbelül 3 deka súlyú, sárga színű drágakőről rengeteg, sokszor hihetetlen elemekben is bővelkedő sztori született. Abban nagyjából egyetértés van, hogy egy Indiában talált kőből csiszolták ki a kilencoldalú, 126 lapból álló gyémántot. Az egyik verzió szerint a csiszolást Merész Károly burgundiai herceg kérésére az a Lodewyk van Berken végezte, aki saját eszközével, a scaiffal forradalmasította és tette precízebbé a gyémántcsiszolást. A drágakő – még mindig a szóbeszédek folyamában maradva – először 1477-ben cserélt gazdát, bár nem egy tranzakció folytán. Merész Károly ugyanis nemcsak a fogát hagyta ott a csatamezőn, hanem a gyémántot is, amikor Nancynél megütközött a svájci föderáció hadseregével. A gyémántot egy svájci talpas találta meg, majd hamarosan meg is vált tőle: értéktelen üvegnek vélve adta el Bern városának néhány tallérért. Ott felismerték, hogy nem egy üvegdarabot vásároltak, így az egyik városi tanácstag, Bartholomew May már csak ötezer tallérért tudta megvenni. A gyémánt utána többször gazdát cserélt, előbb Genova városa lett a tulajdonosa, majd Ludovico Sforzához került, később a Fugger bankárcsalád szerezte meg, majd II. Gyula pápa, miközben folyamatosan nőtt az értéke.
Egy másik, az igazsághoz valószínűleg közelebb álló történet szerint a gyémánt a 16. század elején került Indiából Európába portugál kereskedők révén. Egy ideig római jezsuitáknál volt letétben, akiktől I. Ferdinánd toszkánai nagyherceg vásárolta meg, ő aztán fiára, II. Cosimo de' Medicire hagyta. Ő vitte el egy velencei gyémántcsiszolóhoz a követ, amely 1615 októberében nyerhette el teljes pompáját.
Mindeddig a gyémánt története inkább mítosz, mint valóság, de 1657-től már jól követhető az útja történelmi dokumentumokból. Ekkor készült ugyanis a francia utazó és ékszerész, Jean Baptiste Tavernier azon feljegyzése, ami szerint a gyémánt II. Ferdinánd nagyherceg tulajdonában van. Tavernier le is rajzolta a gyémántot, amelyről azt állította, hogy abban az időben Európa legnagyobbja volt. Az addig névtelen drágakövet el is keresztelte Florentinernek, azaz Firenzeinek, később Medici-gyémánt, toszkán gyémánt, Toszkána nagyhercege, Ausztria gyémántja vagy Dufner-gyémánt néven is emlegették. A magyar sajtóban a 20. század elején flórenci gyémánt néven hivatkoztak rá.
A gyémánt apáról fiúra szállt Mediciéknél, de a család a 18. század közepén eltűnt a történelem süllyesztőjében, hiszen Gian Gastone utód nélkül halt meg. A toszkán nagyhercegség egy új dinasztia, a Lotaringiai-ház uralma alá került, és miután Ferenc István 1740-ben hozzáment férjül Mária Teréziához, hozományként vitte a gyémántot is, ami így Habsburg-koronaékszerként folytatta tovább a pályafutását.
A Florentinert Ferenc István, aki I. Ferenc néven német-római császárként uralkodott 1770-ben lányának, Maria Antoinette-nek adta nászajándékként, ami így XVI. Lajos francia király udvarába került. A házasságuk talán boldog volt, de hosszúnak nem nevezhetjük, ugyanis a francia forradalom idején XVI. Lajost és Maria Antoinette-et is lefejezték. Ez a mozzanat is ráerősített arra a vélekedésre, hogy a gyémánt elátkozott, csak bajt hoz a tulajdonosaira. Lásd még Merész Károlyt, aki még úgy is csúnya halált halt, hogy talán nem is volt soha birtokában a kő.
A mintázat a későbbiekben is folytatódott, egyrészt a Firenzei gyémánt továbbra is pompás nászajándék volt, Napóleon is azt adta a Habsburg Mária Lujzának, másrészt továbbra is baljóslatú maradt. Amikor Napóleont Elbára száműzték 1814-ben, Mária Lujza nem tartott vele, hanem visszatért Bécsbe, ahová a gyémántot is magával vitte. A követ ekkor illesztették bele a Habsburg-koronába, és 1888-ig ott is maradt. Ferenc József nászajándékba már nem adhatta, hiszen 1854 óta házasok voltak Sisivel, de sima ajándéknak is elment, akkor éppen egy nyakláncba illesztve.
Sisit 1898-ban Luigi Luchen olasz anarchista ölte meg, és ezzel csak még tovább erősödött az érzés, hogy elátkozott az a Firenzei gyémánt, és jobb hozzá sem érni. A drágakövet ezért egy kalapdíszbe foglalták, és az osztrák koronaékszerek részeként Bécsben egy vitrinben állították ki sok egyéb értéktárgy társaságában.
Egy megrendítő pillanatban viszont már a Habsburgok sem törődtek azzal, hogy átok ül-e a gyémánton, vagy sem. Miután az első világháború végén összeomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, az utolsó uralkodó, I. Károly császár (nálunk IV. Károlyként az utolsó magyar király) menekülőre fogta a dolgot Bécsből, és egyik bizalmasa, Berchtold Lipót gróf kiürített néhány olyan kincstári tárolót, amelyben ékszerek voltak. Berchtold ezeket, köztük a Firenzeit is, előbb a schönbrunni kastélyba szállította, majd Svájcba vitte. A gróf küldetése kis híján kudarcba fulladt, mert a bécsi Westbahnhofon kommunista vasutasok tartóztatták fel, és meg akarták akadályozni az ékszerek kivitelét az országból, amiről egyébként egy törvény is rendelkezett. Egy rendőrségi tárgyalás után végül Berchtold folytathatta az útját, és a gyémántot a Svájci Nemzeti Bank egyik széfjében helyezte el, a királyságától megfosztott király családi pedig Bruno Steiner ügyvédet bízta meg a gyémánt őrzésével. Ezt a döntést később rendesen megbánták.
Amikor néhány évvel később Károly felesége, Zita Zürichbe ment, hogy találkozzon Steinerrel, az ügyvéd eltűnt. Bár pár nappal később Zita fivérének, Xaviernek sikerült Frankfurtban elcsípnie Steinert, aki azt mondta, a gyémánt egy közeli bank széfjében van. Másnap Xavier át akarta venni a gyémántot, de ahogy Steinernek, úgy annak is nyoma veszett.
A feljelentett ügyvédet 1923-ban, Párizsban tartóztatták le, azzal vádolták meg, hogy a koronaékszereket zálogházaknak adta el, ahelyett, hogy hitelfedezetként megőrizte volna azokat. Később felmentették a vádak alól, és egy a királyi családétól eltérő sztorival jött elő. Azt állította, hogy Károlyhoz kerültek az ékszerek, amikor az megérkezett Svájcba. Az ékszerek egy részét már akkor értékesítette, hogy tudja miből fedezni a trón visszaszerzésére irányuló propagandatevékenységét, majd egy újabb adagot is eladtak az engedélyével, így a madeirai száműzetésébe csak töredékét vitte el a koronaékszereknek. Ezeket az állításokat senki nem tudta ellenőrizni, így a gyémánt utolsó biztos lelőhelye a bécsi Szépművészeti Múzeum volt, ahonnan 1918-ban vitték el.
Később több pletyka terjedt el, hol azt állították, hogy a gyémántot Dél-Amerikába csempészték, hol azt mondták, hogy az Egyesült Államokba került, de abban nagyjából egyetértés mutatkozott, hogy a Firenzeit feldarabolták több kisebb darabra, és azokat újracsiszolva értékesítették a piacon. 1938-ban a magyar sajtóban is végigfutott az a hír, hogy Habsburg Ottó, a Monarchia utolsó trónörököse az amszterdami gyémántbörzén próbálja eladni a koronagyémántot, de olyan drágán, hogy nem talál rá vevőt.
Szakértők szerint, ha a Firenzeit több darabra vágták, akkor csak úgy kerülhették el a durva súlycsökkenést, ha a darabokat kerekre csiszolták. A Gem Sleuth megvizsgálta a piacon elérhető, halványsárga színű, 70 karátosnál nagyobb gyémántokat, de a szóba jöhető négy közül csak az egyik lett gyanús neki. Egy 1981-es genfi aukción eladásra kínált 81,6 karátos gyémánton látszott, hogy átcsiszolták. A korábbi tulajdonos állította, hogy ódivatú csiszolású volt korábban a gyémánt, és apja ezért csiszoltatta át, azt is mondta, hogy az első világháború után került családjukhoz a drágakő. A gyémánttörténész Ian Balfour és a világ egyik vezető gyémántkereskedő csoportja, a De Beers is azon a véleményen van, hogy ez a kő a Firenzei maradványa, de azért ne lepődjünk meg, ha egyszer csak előkerül a teljes gyémánt – megszokott dolog, hogy évtizedekig bujkálnak drágakövek. Ha ma piacra dobnák, 20 millió dollárt is megadhatnának érte.
A másolatait viszont most is láthatjuk, a gyémántot az első világháború után visszakövetelő olaszok két darabot is készítettek belőle, az egyiket a milánói Természettudományos Múzeumban állították ki, a másikat pedig a firenzei Opera del Duomo Múzeumban lehet megnézni, és egy müncheni múzeum részére is elkészítették az elképzelt másolatot.
Felhasznált források: The Florentine | Medium | The Court Jeweller | Wikipedia
