Kézen fogva sétálni nagyszerű, de háború ellen biztos nem ez a legjobb megoldás

2021. december 04. – 21:01

Másolás

Vágólapra másolva

A 15. század meglehetősen turbulens időszak volt Anglia számára: az első felében az évtizedek óta húzódó százéves háború miatt fájhatott a fejük, ennek lezárulta után pedig a rózsák háborúja tizedelte a nemeseket. Így talán senkit nem lep meg, hogy fegyveres harcokból, intrikákból és kivégzésekből nem volt hiány akkoriban, az viszont annál inkább, hogy 1458-ban VI. Henrik a hippiket évszázadokkal megelőzve úgy próbálta megakadályozni a Yorkok és a Lancasterek egymásnak esését, hogy

a két ház tagjait párokba állította, hogy ünnepélyes keretek között sétálhassanak el kézen fogva a londoni westminsteri apátságtól egészen a Szent Pál-székesegyházig.

Persze nem jött be, nem sokkal később így is elkezdődött a küzdelem a trónért, az egymás oldalán sétáló lordok nagy részének pedig ez volt az egyik utolsó nyugodt esemény az életében, mielőtt 1459-ben összecsaptak volna egymással a Blore Heath-i csatában. A trónutódlási harc végül több mint 30 évig húzódott, bár polgárháború sosem lett belőle, és az átlag angol lakost sem igazán érintette a dolog, az angol főnemesi családok közül viszont több tucat teljesen kihalt, mire a Tudor-ház hatalomra került volna.

Sétálj kézen fogva, ne háborúzz!

Az tehát jól látszik, hogy VI. Henrik ötlete nem sült el túl jól, bár azt érdemes hozzátenni, hogy ezt az uralkodó legtöbb tettéről el lehet mondani. VI. Henriket aligha lehetne a sikeresnek nevezni, nem is csak azért, mert a kézfogósdija teljes kudarcot vallott, hanem mert főként miatta veszítette el Anglia szinte az összes franciaországi birtokát a százéves háború végén. A királynak persze nem is volt könnyű dolga, elsősorban azért, mert még csecsemő volt, mikor apja, V. Henrik meghalt. Így rögtön trónra is került, és bár a helyette kormányzó régensi tanács idején Anglia stabilan tartotta francia birtokait – így VI. Henrik az egyetlen olyan angol király lett, akit francia uralkodóvá koronáztak –, mire alkalmassá vált az uralkodásra, egy rakás problémával kellett szembenéznie mind otthon, mind Franciaországban.

VI. Henrik portréja az 1500-as évekből – Forrás: Wikimedia Commons
VI. Henrik portréja az 1500-as évekből – Forrás: Wikimedia Commons

A helyzeten az sem segített, hogy mint kiderült, VI. Henrik apjával ellentétben egy félénk, visszahúzódó, jó szándékú ember volt, aki hevesen ellenezte a háborúskodást és az erőszakot. Ezek pedig nem a legjobb tulajdonságok, ha egy évtizedek óta húzódó véres háborúban kellene meghúzni a váratlant, hogy újra az angoloknak álljon a zászló. VI. Henrik alatt az angolok szépen lassan elveszítették a francia területeiket, és bár az angol király 1445-ben megpróbálta békés úton lezárni a konfliktust azzal, hogy elvette VII. Károly francia uralkodó unokahúgát, Anjou Margitot, ez csak átmenetileg nyújtott megoldást.

Így pedig mire 1453-ban vége lett a háborúnak, a franciák örülhettek, Anglia Calais kivételével minden francia birtokát elveszítette.

Ez természetesen otthon is egyre fokozódó elégedetlenséghez vezetett a királlyal szemben, akit egyre többen tartottak teljesen alkalmatlannak az uralkodásra, ebben pedig volt is némi igazság. Az 1453-as kudarcok közepette az utókor által mentális betegként, egyes források szerint katatón skizofrénként leírt uralkodó idegösszeroppanást kapott, és képtelen volt ellátni az uralkodói feladatait, ez pedig csak még tovább rontotta az egyébként sem rózsás belpolitikai helyzetet az országban.

A szemben álló felek a gyengekezű uralkodó mellett lubickoló Margit és Henrik egyre népszerűbb unokatestvére, a York-házhoz tartozó Plantagenet Richárd körül csoportosultak, az első lépést pedig utóbbi tette meg, 1455-ben Saint Albansnál rajtaütött az időközben magához tért VI. Henrik csapatain, és a királyt is fogságba ejtette. Richárd ennek nyomán Anglia protektora lett, ám ezzel csak rövid időre tudott nyeregbe kerülni, 1456-ban VI. Henrik vissza is vette tőle a hatalmat, ám a következő években kiderült, hogy a Saint Albansnál feltépett sebek nem gyógyultak be maguktól.

Így merült fel a fentebb már emlegetett népünnepély, ahol az acsarkodó nemesek egy közös sétálással áshatták volna el a csatabárdot. A polgárháború kirobbanásának megakadályozása mellett a király azt is szerette volna megmutatni a népének, hogy megmutassa London lakosainak, akik a saját bőrükön is érezhették a konfliktus hatását, hogy most már nincs mitől félniük. Az egészet alaposan megfűszerezték vallásos szimbolikával is: egyrészt azzal, hogy a westminsteri apátságtól a Szent Pál-székesegyházig tartott a nemesek útja, másrészt pedig azzal, hogy március 25-ére, vagyis Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára tették az eseményt, amely akkoriban egyébként az újév első napja is volt Angliában.

Plantagenet Richárd egy korabeli illusztráción – Forrás: Wikimedia Commons
Plantagenet Richárd egy korabeli illusztráción – Forrás: Wikimedia Commons

Nem sokra mentek vele

A jelképek ellenére persze mai szemmel nézve továbbra is felfoghatatlan, hogy VI. Henrik ezzel akarta elejét venni egy már korábban erőszakba forduló konfliktus élét, még akkor is, ha az általa tervezett úgynevezett Loveday (magyarul szeretetnapnak lehetne fordítani) akkoriban bevett szokásnak számított az országban. Ezek jellemzően kisebb nézeteltéréseket voltak hivatottak békés úton, a jogi procedúrákat megkerülve rendezni, és a közös parádézás után általában lakoma és kézfogás pecsételte meg a békülést. Az ebből is jól látszik, hogy apróságokat el lehetett kenni vele,

egy számos halottat követelő fegyveres összecsapás után viszont aligha érezte úgy bármelyik résztvevő fél, hogy ezzel megoldódnak a problémái.

Ettől még 1458 márciusában szépen összegyűltek az érintettek Londonban, és hatalmas felhajtás közepette, a legszebb ruháikban végigsétáltak a Temze partján, miközben esküdt ellenségeik kezét szorongatták. Anjou Margit természetesen Richard Plantagenet kezét fogta a vonulás során, de nem ez volt az egyetlen bizarr látvány – a Lancasterektől a Yorkokhoz átálló Richard Neville, Warwick grófja például Henry Beaufortnak, Somerset hercegének a kezét fogta, akinek apjával a Yorkok végeztek három évvel korábban Saintt. Albansnál. VI. Henrik mindenesetre úgy érezte, hogy megtett minden tőle telhetőt, úgyhogy amint végzett a tárgyalásokkal, át is engedte a hatalmat Margitnak, és később nem is nagyon vette vissza.

Ugyan a kor krónikásai közül többen optimisták voltak az esemény után, mások már akkor sem látták sok értelmét az egésznek, és hát visszatekintve tényleg nem is lehet hibáztatni őket emiatt. A fő konfliktust, vagyis a York-ház hatalomból való mellőzését nem sikerült feloldani vele, sőt, talán még mélyült is egy kicsit az ellentét, mert a balhét végül kizárólag a York-ház nemesei vitték el. A fentebb emlegetett Richard Neville gyakorlatilag száműzve lett Calais-be, amit nem viselt túl jól, és pár hónappal a kibékülés után kalózkodásba kezdett a városhoz közeli partszakasznál. Margit természetesen rögtön Londonba hívatta a grófot, hogy magyarázatot kérjen tőle a történtekre, ennek pedig egy kisebb csetepaté lett a vége Neville és Beaufort emberei között, melyben a grófnak gyakorlatilag ki kellett verekednie magát a Westminster-palotából, hogy visszatérhessen Calais-be.

Margit ennek nyomán 1459 októberében árulással vádolta meg lényegében a teljes York-házhoz hűséges nemességet, ezzel pedig végérvényesen kitört a rózsák háborúja, és egészen 1487-ig nem is zárult le véglegesen. VI. Henriket 1461-ben megfosztották a trónjától, és bár 1470-ben egyszer még trónra ült a Lancasterek felkelése után, 1471-ben a visszatérő IV. Eduárd ismét letaszította onnan, és nem sokkal később ki is végeztette a londoni Towerben raboskodó volt uralkodót. A Yorkok ezután még egy királyt adtak Angliának, III. Richárdot, ám 1485-ben végül a bosworthi csata után mégis a Lancasterek kerültek ki győztesen a küzdelemből, és a Tudor-házat megalapító (meg az angol királyi budifelelősi tisztséget felvirágoztató) VII. Henrik konszolidálta az angol helyzetet.

Rajz a bosworthi csatáról az 1800-as évekből – Forrás: Historica Graphica Collection / Heritage Images / Getty Images
Rajz a bosworthi csatáról az 1800-as évekből – Forrás: Historica Graphica Collection / Heritage Images / Getty Images

A Tudoroknak köszönhetően végül VI. Henrik is pozitív figuraként maradt fenn az angol történelemben, az ő hathatós együttműködésükkel ugyanis valóságos kultusz épült köré, egy rakás csodát tulajdonítottak neki, és a sírja is népszerű zarándokhely volt hosszú ideig. Az egykori királyról Shakespeare is írt egy trilógiát, melyben alkalmatlannak ugyan alkalmatlan, ám a mentális betegsége nem szerepel benne, úgyhogy egy jó lelkű, ám a körülmények által gúzsba kötött figuraként jelenik meg. Az viszont ettől még biztos, hogy bár az óvodákban működik, egy háborút nem lehet megakadályozni azzal, ha arra kényszerítjük a feleket, hogy fogják meg egymás kezét.

Felhasznált források

Forcing People to Hold Hands Is Not a Great Way to End a War (Atlas Obscura)

What Was The Loveday and Why Did It Fail? (History Hit)

Loveday, 1458 (Wikipédia)

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom