Az angol királyi udvarban évszázadokig külön ember felelt azért, hogy az uralkodó a lehető legjobban vécézhessen

VIII. Henrikről a legtöbb embernek elsőre valószínűleg az ugrik be, hogy uralkodása alatt hat felesége is volt, esetleg az, hogy ebből kettőt lefejeztetett. Esetleg az, hogy bár eleinte nagyon jó viszonyt ápolt a katolikus egyházzal, amikor nem engedték elválni első feleségétől, Aragóniai Katalintól, egyszerűen fogta magát, leválasztotta az anglikán egyházat a pápa hatalmától, majd magát tette meg a fejének. Azt viszont talán kevesen tudják, hogy elődjéhez, VII. Henrikhez hasonlóan nagyban hozzájárult ahhoz, hogy

köztiszteletben álló, sőt, sokak által rettegett pozíció lett az elsőre meglehetősen megalázónak tűnő királyi budifelelősi tisztségből.

Az árnyékszék menedzselésétől a titkárságig

Ahogy arról nemrég a Telexen is olvashattak a Kloáka, kanális, klozet című kiállításról szóló cikkünkben, a mai értelemben vett vécézés meglehetősen hosszú múltra tekint vissza, Rómában például már vízöblítéses, nyilvános latrinák működtek, az egymás mellett, válaszfal nélkül sorakozó árnyékszékeken pedig meg lehetett vitatni a világ dolgait (a kis és nagy dolgok elvégzése mellett). Mára ez teljesen idejét múlt koncepciónak tűnik, de Angliában évszázadokkal később is előfordult, hogy még egy olyan magas pozícióban lévő ember, mint az angol király is megosztotta a vécézés csendes magányát valakivel.

Ez a valaki volt a fentebb emlegetett udvaronc, az angol királyi budifelelős (hivatalos nevén Groom of the King's Close Stool, rövidebben Groom of the Stool), aki röviden összefoglalva a király vécézési szükségleteiért volt felelős. Kicsit bővebben az volt a feladata, hogy vizet, törölközőket és lavórt vigyen a királynak, mikor az végzett a dolgával, egyes források pedig még azt is pedzegetik, hogy az uralkodó hátsóját is ő törölte ki, de ebben nincs egyetértés a szakértők között. Az viszont valószínű, hogy a gyakorlati tevékenysége mellett nyomon követte a király táplálkozási szokásait, az udvar orvosával is rendszeresen egyeztetett az uralkodó egészségéről, és persze szóval is tartotta őfelségét, amíg a dolgát végezte.

Nem hibáztatjuk, ha ezt ön is groteszknek tartja, függetlenül attól, hogy kellett-e királyi feneket törölnie a tisztséget viselőknek, de a 15. század végén már sokkal nagyobb volt a renoméja, mint azt az ember elsőre gondolná. A pozíció már a Tudor-ház hatalomra jutása előtt is létezett, külön versike is segítette a pozíció betöltését – ezt a korabeli angol etikettet tárgyaló The Boke of Nature című könyvben el is lehet olvasni, a „The office off a chamburlayne” rész végén keressék –, később megrögzült nevén azonban először egy 1497-es feljegyzésben említették meg Tracy Borman The Private Lives of the Tudors című könyve szerint. Ebben Hugh Denyst, az akkor uralkodó VII. Henrik budifelelősét kérték fel arra, hogy építsen egy megfelelő árnyékszéket a királynak, a dolog azonban inkább Denys személye miatt volt érdekes.

Hugh Denys ugyanis egy gloucestershire-i nemes volt, aki az uralkodó vécézési szokásainak menedzselése mellett egyfajta pénzügyminiszterként is funkcionált, és nagyban befolyásolta VII. Henrik költségvetésre vonatkozó döntéseit.

Ez kétségtelenül sokkal izgalmasabb feladat, mint amit a tisztség nevéből ki lehetne olvasni, és az utódai nem is élvezhették ugyanezt a szabadságot, de VIII. Henrik alatt azért így is jelentősen bővült a tisztségben elvégzendő feladatok köre. Uralkodásának korai éveiben jellemzően olyan nemesi udvaroncok kerültek ebbe a pozícióba, akik sok időt töltöttek a királlyal a lakosztályán, az idő múlásával pedig egyre több feladatot kaptak tőle, így lényegében titkárokként jártak el. Denyshez hasonló pozícióba persze nem kerültek, de ők voltak felelősek mindenért, ami az uralkodó magánlakosztályában történt, beleértve ebbe a király öltözködését, a személyes tárgyainak hollétét, a személyes pénzügyeit, valamint azt is, hogy ki mehetett be oda.

Befolyásosabb, mint amilyennek elsőre tűnik

Azt talán nem kell magyarázni, hogy mennyire befolyásos egy olyan pozíció, amelyben meg lehet határozni, hogy kit engednek be a királyi lakosztályba, de azt is érdemes kiemelni, hogy a budifelelős egész nap ott volt a király mellett. Ez egyrészt azt jelentette, hogy rengeteg bennfentes információval rendelkezett az udvarról, másrészt pedig azt, hogy sokszor rajta keresztül vezetett az út az uralkodóhoz. Sir Anthony Denny, VIII. Henrik utolsó segédje még a királyi pecséthez is hozzáférést kapott, amely az uralkodó hivatalos aláírásaként funkcionált, de a pozícióval járt egy különleges aranykulcs is, melyet nem lehetett lemásoltatni, és amellyel bármikor beléphettek a király külvilágtól elzárt szobáiba.

A szolgálataiért cserébe ráadásul busásan meg is jutalmazták: mindig biztosítottak neki lakhatást az aktuális királyi rezidencián, és az uralkodó elhordott ruháit és régi bútorait is megkapta. Így aztán hiába nem volt hivatalosan nagy hatalma a tisztséget betöltőknek, az egész udvar tisztában volt azzal, hogy mennyire fontos szerepet töltenek be a király életében, és ennek megfelelően is kezelték. Egyes esetekben a politikába is belekóstoltak, VIII. Henrik például azért végeztette ki második feleségével, Boleyn Annával együtt az árnyékszék őrét is, mert ő is belekeveredett az uralkodó felesége ellen indult koncepciós perbe. Lucy Worsley pedig az If Walls Could Talk című könyvében egyenesen arról írt, hogy

bizonyos mértékben a 17. század elején uralkodó I. Jakab és utódja, I. Károly vécéfelelőseinek tanácsai is hozzájárultak az angol polgárháború kirobbanásához.

A pozíció I. Mária, illetve I. Erzsébet idején sem halt ki, dacára annak, hogy őket természetesen nem segíthette egy férfi, ekkor a hálókamra főasszonya (First Lady of the Bedchamber) végezte el ugyanezeket a feladatokat. A Stuart-ház idején aztán a pozíciót átnevezték, az árnyékszékre utaló stool helyett immáron Groom of the Stole lett belőle, a ruhára használt latin szó, a stola nyomán. Ezzel a munkakör is megváltozott, a vécézés helyett inkább az uralkodó ruhatára került a középpontba, vélhetően azért is, mert ekkoriban már az uralkodók is kicsit máshogy gondolkodtak a magánszféráról.

Az utolsó klasszikus budifelelős így valószínűleg a VI. Eduárd királyt szolgáló Sir Michael Stanhope volt, akit még a király halála előtt felakasztottak, az pedig nem világos, hogy a fennmaradó két évben valaki betöltötte-e a pozíciót. Ha a nevében szinte megegyező utódját is ide vesszük, akkor viszont egész sokáig fennmaradt a hagyomány, egészen pontosan 1901-ig, amikor VII. Eduárd megszüntette a tisztséget. Az utolsó ember, aki betöltötte a pozíciót, James Hamilton volt, Abercorn második hercege.