A Gyűrűk Ura mozgóképes feldolgozásainak van egy bevett történelmük: 1978-ban Ralph Bakshi animációs filmben dolgozta fel a könyv cselekményének nagyjából felét, úgy általában senkinek a megelégedésére. 2001-ben aztán az új-zélandi Peter Jackson elkészítette a lehető legjobb változatot a három monumentális filmjével, aminek akkora hatása volt, hogy szegénynek a Hobbit-könyvvel is ugyanezt kellett művelnie később, amihez saját bevallása szerint nem sok kedve volt. Az Amazon pedig éppen most dolgozik egy olyan tévésorozaton, amely A Gyűrűk Ura univerzumában játszódik, 2022-re készül el, és nagyjából 300 milliárd forintnak megfelelő költségvetéssel vág neki legalább öt évadnak. Ez a három, két esetben már álló oszlopa van a Tolkien-könyvek mozgóképes feldolgozásának, és hát sok szerencsét bárkinek, aki ezek mellett labdába akar rúgni.
Aztán hirtelen balról belép a leningrádi televízió. 1991-ben, a Szovjetunió utolsó napjaiban ugyanis ott egyetlenegyszer leadtak egy Gyűrűk Ura-feldolgozást, amit helyi színészekkel, helyi színdarabokból kölcsönzött díszletekkel, jelmezekkel és gesztusokkal készítettek el, a korhoz méltó trükkökkel, zöld háttérrel, csillagszűrővel, puha fókusszal, nevetséges színészi alakításokkal, hipnotikus újhullámos zenével. És azzal az őszinte elköteleződéssel, hogy valamit, bármit csinálniuk kell, hogy méltóan tisztelegjenek Tolkien munkássága előtt. Az eredmény egy olyan bizarr, kétrészes, összesen kétórás tévéműsor lett, kb. Védelmezők címmel, amit eredetileg gyerekeknek szántak, de később milliók néztek meg az interneten.
Amit 1991-ben egyszer leadtak, azt ugyanis idén tavasszal a Tolkien-rajongók kérésére kikukázta saját archívumából az 5TV, az egykori szocialista állomás jogutódja. Az internet pedig zabálta, és volt is miért: a lehető legkésőbbi késő szovjet esztétika a fiatalok körében is hódít, mi is írtunk már arról, hogy a TikTok futtatta be Nyugaton a Molchat Doma nevű belarusz posztpunkzenekart. Ha maga a szovjetség nem lett volna elég, a sorozat megvalósítása is súlyos, tévéstúdióban, tévés kamerákra forgatták, ezért az egész még annál is olcsóbbnak tűnik, mint amilyen valójában volt.
Ha van az olcsóságnak mértékegysége, akkor újat kell találni, a Védelmezők ugyanis gyakorlatilag nulla pénzből készült, ami egészen merész vállalás egy három könyvből álló fantasy feldolgozásánál. A nulla pénz konkrétan nulla: a legtöbb speciális effektust zöld háttérrel, vagyis akkor még lehet, hogy kék háttérrel oldották meg, különböző vágószobai trükkel.
Amikor Gandalf tűzijátékot varázsol Hobbitfalván, olyan filterek kerülnek a képre, mintha az 1982-es szilvesztert szeretnék beharangozni. A hobbitok magasságát nagyjából úgy sikerült megoldani, hogy összemontírozták őket más szereplőkkel, de az illúzió egy pillanatig nem működik. Nem is tudom, mit beszélek illúzióról, Gandalf haja és arcszőrzete úgy néz ki, mintha az Eltüsszentett birodalomból lépett volna ki, Gollam fején mintha egy filcsapka lenne, ugyanazon a havas útszakaszon lovagolnak a nazgulok, és sétálgatnak a hobbitok, mintha az lenne az út a Megyéből Mordorba.
Mordort amúgy egy erődről készített fénykép testesíti meg, Szauron egy pohár szmötyivel összevarázsolt szemgolyó, Szarumánnak csodás fém fejpántja van, az orkokról meg jobb, ha nem is beszélünk egyáltalán. A zene pompás, és egyáltalán nem illik a látottakhoz. A tempó olyan lassú, hogy azt hittem, elromlott a gyorslejátszás a YoutTube-on, amikor ahhoz nyúltam. Az egésznek pedig egy olyan szakállas-szemüveges, pipázó arc a narrátora, aki azonnal ismerős lehet bárkinek, aki valaha látott már kulturális műsort köztévén 1991 és 1997 között.
A Zsákos Bilbót alakító Georgij Styil a Varietynek arról beszélt, hogy nem véletlenül nézett ki ilyen ruppótlanul az egész, mert egyszerűen nem volt pénzük.
„Szinte nem volt költségvetés, nem voltak jelmezek, nem volt időnk. Kellemesen csalódtam, hogy ennyit sikerült megcsinálni ilyen kevésből.”
A most 89 éves Styil azt mondta a filmes lapnak, hogy amikor a tévéfilm felkerült a YouTube-ra, elkezdték hívogatni a barátai, de ő nem is emlékezett arra, hogy miről beszélnek. A színész szerint a Szovjetunió felbomlásakor sok filmet készítettek, ami sosem került a napvilágra, ráadásul ahogy a Védelmezőkön is látszik, mindenki sokkal jobban arra koncentrált, hogy mi történik az országban, nem pedig arra, hogy min dolgoznak éppen.
Styil egyébként imádta Peter Jackson trilógiáját, de szerinte a szovjetben is van mit szeretni.
„A miénkben voltak profi balettosok, dalok és versek. A külföldiben ezek nincsenek”
– nyilatkozta a Varietynek. És a Jackson-féle változatból kimaradt a könyvek két szereplője is, a szovjetben viszont ott van Bombadil Toma és felesége, Aranymag.
A Borbak Trufát alakító Szergej Selgunov azt mesélte a lapnak, hogy az egész filmet nagyjából kilenc óra alatt forgatták le, elosztva egy hétre. Selgunov szerint az, hogy egyáltalán a végeredmény kinéz valahogy, a rendező, Natalija Szerebrjakova érdeme, aki elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy rejtélyessé tegye a film atmoszféráját, néha gyertyákon keresztül forgatott, hogy a kép még homályosabb legyen. „Őszintén szólva óriási teljesítmény az, hogy így néz ki” – mondta a színész.
A kilencórás kapkodás azért kellett, mert a leningrádi tévé csak három órára engedélyezte, hogy használják a felszerelésüket, ráadásul a színészek is nagyjából ennyire értek rá a színházi elfoglaltságaik miatt. A színészeknek állami fizetésük volt, ezért a filmért annak egy töredékét kapták. Egy órát próbáltak, aztán forgattak, amit tudtak, Bilbó születésnapján például csak nagyjából volt megadva, hogy kinek mi a dolga, aztán be is kapcsolták a kamerákat.
Tolkien egyébként egészen 1982-ig be volt tiltva a Szovjetunióban, akkor jelent meg A Gyűrű szövetsége egy gyerekkiadó gondozásában. Korábban, már a hatvanas évek közepén szamizdatként terjedtek a könyvek, nem hivatalos fordításokban. Selgunov és társulata ekkor szerezte meg A hobbitot (vagy ahogy magyar fordításában ismert: A babót), amit 1977-ben színpadon, majd a nyolcvanas években egy tévéfilmben is feldolgoztak. Ő maga játszotta Gollamot, amivel egy picit gondban volt, mert hiába volt meg a szövegük hozzá, nem tudták elképzelni, hogy milyen lény valójában. A feldolgozásban hosszú, hártyás ujjai voltak, hosszú szőre volt, és a neme sem volt egyértelmű, úgyhogy kicsit férfi és kicsit nő teremtmény lett belőle.
Selgunov egyébként kicsit szégyelli ezt az egész produkciót, amit most túlzás nélkül több millió ember megnézett, és valószínűleg sokkal több hallott róla. A színész szerint a Védelmezők túl egyszerű, túl primitív. „De mindenki láthatja, hogy a lehető legtöbbet próbáltuk kihozni abból, amink volt” – mondta.
Mai szemmel nézve persze nevetséges a szovjet Gyűrűk Ura-feldolgozás, de kőkemény nosztalgia azoknak, akik a vasfüggöny leomlása környékén olcsó gyerekfilmeket néztek a tévében. Magyarországon soha nem kezdtek ilyen ambiciózus fantasy filmbe, de a megoldások, a kameramozgások, a tempó nem annyira idegen: mintha a Hahó, öcsi!-ből egy közbeszerzéssel kiszipolyoztak volna minden pénzt, és azt mondták volna, hogy itt van háromezer forint, holnapra legyen kész. Mivel egy tévéstúdióban készült, tévés felszereléssel, óhatatlanul is a korszak tévéműsoraira, a béna esztrádokra vagy a szilveszteri gálákra emlékeztet, annyi különbséggel, hogy néha varázsolnak benne egyet, és mindenkin borzasztó göncök vannak, élre vasalt ingek helyett.
A Védelmezők tagjai még mindig tartják a kapcsolatot egymással. Styil és a Boromirt alakító Jevgenyij Szoljakov rendszeresen együtt játszanak a szentpétervári Bolsojban. Selgunov és a Frodót játszó színész szintén egy szentpétervári társulat tagjai. Styil egy ideig gyakran együtt teniszezett a Galadrielt játszó Jelena Szolovejjel is. Egészen addig, amíg a Védelmezők forgatása után a színésznő örökre külföldre távozott a Szovjetunióból.
A tévéfilm első része:
A tévéfilm második része:
Források: New York Times, BBC
