Karafiáth Orsolya: Az alkohol mellett gyógyszereket szedtem, hallucináltam, őrjöngtem és ütöttem magamat

„Én egy impulzív embernek tartom magam, akinek iszonyúan nehéz önmagát, az elméjét lefojtania. Azt vettem észre, hogy azért kapaszkodom a függőségekbe, mert akkor nem bolondulok meg, és legyen egy pici nyugalmam. Iszonyú mélységeket élek meg mindennap. Minden reggel meg kell küzdenem azzal a gondolattal, hogy érdemes-e felkelnem, és meddig érdemes felkelnem és ezt az érzést tudta tompítani az alkohol” – mondja Karafiáth Orsolya író, költő a Magyar Hang Mindenki függő c. podcastjának vendége.

Az író 2009 óta nem iszik, azelőtt azonban igazi partikirálynő volt, idővel pedig gyakran az otthonában, egyedül nézett a pohár fenekére. „Okosabbnak kellett volna lennem és befékezni akkor, amikor az egyetemi lapnál én voltam a részegesek kapitánya, de megfékezhetetlen voltam. Utólag azt gondolom, hogy nekem ezen keresztül kellett mennem, ebből tudok inspirálódni, alkotni és másoknak segíteni abban, hogy szembenézzenek az alkoholizmussal. Azt gondolom, hogy hitelesen tudom képviselni azt, hogy fel lehet ebből állni és érdemes is felállni.”

A legmélyebb pont akkor érte utol, amikor már rendszeressé vált az otthon ivás. „Mások előtt mindig tudtam tartani magam, akkor szorultam a négy fal közé, amikor már éreztem, hogy a renomém nem az igazi.

Az alkohol mellett gyógyszereket is szedtem, és már hallucináltam is, egyszer azt képzeltem, hogy látom magamat felakasztva. Rendszeresen őrjöngtem is, ami gyakran önbántalmazásba fordult át. Sokat ütöttem magamat, téptem a hajamat, csipkedtem a bőrömet. Néha még ma is előfordul ilyen, csak már egy jóval enyhébb formában.

A munkáimat is hellyel-közzel tudtam csak megcsinálni, egész nap sorozatokat néztem, a Dallas pörgött folyamatosan, és az akkori párom is elhagyott. A lakásom már úszott a ganéban, én pedig beszorultam a nappaliba, és mivel elromlott a fűtés, így vennem kellett egy gázpalackot.

Ott ültem a cigikkel és piával, miközben bármikor rám robbanhatott volna a lakás. A redőnyök éjjel-nappal le voltak húzva, mert nem tudtam elviselni a fényt. Ott jött el a mélypont, amiből egy felépülő függő barátnőm rángatott ki, aki elvitt egy addiktológushoz.

A szakember közölte velem, hogy a következő lépcsőfok az a halál. Az első két-három alkalommal még úgy mentem vissza hozzá, hogy ittam, de már nagyon rosszul voltam. Állandóan hánytam, és már nem szerettem tükörbe nézni sem. Már nem tudtam úgy kisminkelni magam, hogy azt a szép fiatal lányt lássam, aki akkor voltam. Utólagos sokk volt, hogy egy hajszálon függött az életem” – emlékszik vissza Karafiáth Orsolya, akinek a családja sem vetette meg az alkoholt, ahogy más szereket sem.

Nyolcéves voltam, amikor apám közölte, hogy meg akar halni

Nagymamája a betegsége után függött rá először a morfiumra, majd az italra, édesanyja pedig zugivó volt. „Eleinte mókásnak tartottam a mosógép dobjába elrejtett unikumot. Anyám csak akkor ment el szakemberhez, amikor meghalt az apám, és akkor is a gyász miatt kért segítségért. Felháborodottan mesélte, hogy a szakember megkérdezte tőle, hogy mennyit iszik. Ezután megfogadta, hogy soha többet nem megy vissza ahhoz az emberhez, mert megsértette. Anyám minden erejével azon volt, hogy palástolja azt, hogy neki problémái vannak. Szerintem ezzel egy csomó más ember is így van,

azt hiszik, hogy amíg titokban isznak, de kifelé minden szinten tartják a frontot, addig uralják a helyzetet, és nem az ital győzedelmeskedik.”

Karafiáth Orsolya két regényében is ír (Szirén, Amikor a mama lelegelte a papa haját) gyerekkori emlékeiről, az alkoholtól bűzlő jelenetekről, részeg emberekről a családi házban, az örökké tartó házibulikról, és a nagymamáról, aki a cukrászda helyett a kocsmába vitte az unokákat. „Mi a húgommal nagyon utáltuk ezt, undorodtunk tőle és megfogadtuk, hogy mi nem leszünk ilyenek, soha nem kerülünk olyan állapotba, mint azok az emberek. Majd amikor kamaszként megittam az első sörömet nagy menőként meséltem az osztálytársaimnak, hogy mennyire berúgtam.”

Nemcsak anyja és nagymamája küzdött problémákkal, Karafiáth Orsolya ügyvédként dolgozó apja sem volt rendben. Az író szerint súlyos depresszióval küzdött, aki elzárta magát mindentől és mindenkitől. „Mindig a fején volt a fülhallgató és egy könyv a kezében, neki csak önmaga volt és a gondolatai.

Emlékszem, nyolcéves voltam, amikor közölte, hogy meg akar halni. Akkor 27 évesen el is határozta magát, hogy öngyilkos lesz, de végül nem tette meg.”

Apja mellett nagymamája is rendszeresen fenyegetőzött öngyilkossággal és a halállal. Karafiáth Orsolya többször találta a nagymamáját a földön vagy épp az ágyban fekve fennakadt szemekkel, hörögve. „Ezeket a színjátékokat idővel megszoktuk, de gyerekként iszonyat nyomasztó volt. Anyám is képes volt azt mondani a kiskamasz húgomnak, hogy egyre többet gondol az öngyilkosságra.

Egész életemben körbevettek azok az emberek, akik öngyilkossággal fenyegetőztek.

Az egyik párom felvagdosta az ereit a kádban, miután szakítottam vele. Én meg álltam ott, hogy ezzel már nem tud senki se meghatni, hiszen ebben nőttem fel. Mindig mindenki fojtogatta magát vagy vagdosta az ereit, én erre már immunis vagyok.”

Néha elkap a nosztalgia, hogy milyen jó is volt régen

Az interjú során szóba kerül a száraz november koncepciója is, ami azt jelenti, hogy az év 11. hónapjában egy csepp alkoholt sem lehet inni.

Az író nem hisz a száraz novemberben, szerinte ez a kihívás nem feltétlen a jó üzenetet közvetíti. Ő úgy látja, sokan úgy élik meg ezt az időszakot, mint egy büntetést, amit összeszorított fogakkal kell végig csinálni, és csak számolják vissza a napokat, hogy mikor ihatnak újra. „A legtöbb függő képes egy kis szünetet tartani, de aztán újult erővel folytatódik minden, és engem megrémiszt ez az újult erő.”

A beszélgetés során Karafiáth Orsolya sokat mesél a félelmeiről is. Többek között arról, hogy a közelmúltban elkezdett nosztalgiával tekinteni az életének arra az időszakára, amikor még ivott. „15 év józanság után elkezdtem nosztalgiával tekinteni a régi időkre, ami korábban nem volt, mert láttam azoknak az éveknek az árnyoldalát, és láttam, hogy miért nem szabad nekem soha többé alkoholhoz nyúlnom. Azonban mostanában olyan nosztalgikus gondolataim vannak például, hogy milyen könnyen ismerkedtem, mennyire máshogy láttam magam, mennyi szép gondolatom volt abban a ködben, ami tudom, hogy téveszme. Hiszen sokkal többet tudok dolgozni, mióta nem iszom.”

Bár már hosszú évek óta tiszta, Karafiáth Orsolya nem mondaná magát gyógyultnak.

„Sokszor vágyódom az alkohol után, különösen a rosszabb periódusokban kell nagyon figyelnem arra, hogy tartsam magam. Hiába vagyok túl már rengeteg terápián, ha rossz állapotban vagyok, akkor jön a késztetés arra, hogy valahogyan kikerüljek abból az állapotból, és erre az alkohol a legjobb módszer, amit én ismerek. Engem megrémiszt, hogy nem találtam a permanens részegségnél jobb módot arra, hogy kicsit ki tudjak lépni az életemből.”

Az író szerint nemet tudni mondani erre a késztetésre, mindössze egy alkalomra emlékszik, amikor nem sikerült. „Tíz évvel ezelőtt érzelmi krízisbe kerültem, és összevesztünk az akkori párommal, akinek szintén fontos volt a józanság. Őt akartam bosszantani, ezért vettem egy üveg Metaxát és meghúztam. Akkor magamtól is megijedtem.”

Két-három órát voltam magamnál egy nap

A felépüléshez vezető úton Karafiáth Orsolya több módszert is kipróbált, a pszichiátertől az aura tisztítóig mindent. A gyógyuláshoz elengedhetetlen, hogy az illető új célokat tűzzön ki, kezdjen el egy új hobbit és olyan emberekkel vegye körül magát, akik támogatni tudják. „Nekem alapjaiban kellett megreformálnom az életemet, ki kellett találnom, hogy mit kezdjek a felszabaduló idővel. Az elején fel se tudtam fogni, hogy milyen hosszú egy nap. Én napközben dolgoztam, és az volt a mondás, hogy délután 5-ig kell kibírnom ivás nélkül. Szerintem nettó két-három órát voltam magamnál egy nap. Aztán egyszer csak ott volt majdnem 12 óra, amiben volt időm gondolkodni, olvasni, jegyzetelni, a barátaimmal lenni, sportolni. Szerintem életbevágóan fontos, hogy

legyen egy tervünk, amivel ki tudjuk tölteni a napjainkat, hogy ne az legyen, hogy ülünk a semmiben, és azt kell kivattáznunk, mert az ürességet mindig valamilyen szenvedéllyel a legegyszerűbb kitölteni.”

Az író több csoportban is megfordult, bár eleinte sose érezte úgy, hogy valójában oda tartozna. „Én különbnek gondoltam magam a többi alkoholistától, a beteg barátaimtól, akik közül sokan meghaltak. Azt gondoltam, hogy okosabb vagyok és jobban nézek ki, én nem leszek olyan szánalmas, mint az anonim alkoholisták. Amikor ott feküdtem a lakásomban a semmiben, akkor jöttem rá, hogy nem vagyok más, mint ők.”

Az alkoholizmussal szembenézni nem egyszerű feladat, pláne, ha az illető nő. Ugyanis a podcastben említett kutatások szerint a szenvedélybetegségben szenvedő nők kevesebb valódi figyelmet és segítséget kapnak, mint a férfiak. Gyakran félrediagnosztizálják őket, és rejtőzködve kell élniük, mert az ivás és más függőségek nem férnek bele a társadalom által megkonstruált nő képébe.

„Én nem tapasztaltam ezeket, de én szerintem nem is vagyok egy tipikus nő. Nekem sosem kellett rejtőzködnöm, én nyíltan és vígan ittam bármikor. Nem szégyelltem beszélni arról sem, hogy nem vagyok jól. Engem nem diagnosztizáltak félre, de az igaz, hogy az elején még én is bagatellizáltam a problémát, és ügyesen félrevezettem az szakembereket csak azért, hogy felírják nekem a nyugtatókat és gyógyszerre tudjak inni.

Nem az alkoholproblémáiról, hanem a szorongásaimról beszéltem nekik” – teszi hozzá az író, aki szerint egész életében küzdött a depressziójával, amit az alkohol csak felerősített. „Már gyerekkoromban is nagyon mélyre tudtam kerülni. Józanul is megfordul a fejemben az a gondolat, hogy meddig érdemes nekem felébredni, és ezt nehéz ellensúlyozni.”

A függőségek egy másik nehézsége, hogy a betegek könnyen esnek egyik függőségből a másikba, és így van ez Karafiáth Orsolyával is, aki a mai napig küzd a vásárlás mániájával. „Néha tudom uralni, a vásárlás is ugyanazzal a csömörrel és undorral jár. Már nem tudok örülni az újnak, amit magamnak vesznek, annak örülök, ha mástól kapok valamit.

Ez olyan mint a másnaposság, ott ülök a kupac holmi tetején, és undort érzek, amit elfedhetek azzal, hogy ismét elindulok plázázni. Az a jó, ha inkább azt választom, hogy elajándékozom a cuccaimat.

De ugyanúgy rá tudok függni a kapcsolatokra és az étkezésre, mert nyughatatlan a természetem” – mondja Karafiáth Orsolya, aki a Mindenki függő podcastban sokat beszél az étkezési zavaráról is, ami egy visszatérő probléma az életében.

Az író 15 éves korában anorexiás volt, amit anno egy nyugtató hatású gyógyszerrel kezeltek. Karafiáth Orsolya azt mondja, az iskolapszichológushoz vitték el, akiben fel sem merült, hogy a vele szemben álló csontsovány kamasz étkezési zavarral küzd. „Sokat edzettem és koplaltam, csak sárgaborsót és banánt ettem. Az anyám is egész életében koplalt, mindent bevetett, azért, hogy vékony maradjon, és ebből rám is ragadt. Az vett körül otthon, hogy nem szabad meghízni, emlékszem egy kazettára is, amit anyám rendszeresen hallgatott. Az a kazetta azt ismételgette, hogy a kövér test visszataszító.”

Karafiáth Orsolya szerint ez a kép az egész életét végigkísérte, egy szendviccsel elvolt vagy egyáltalán nem evett semmit akkor sem, amikor napi szinten ivott, mert az alkohol és dohányzás tompította az éhségét. Ezt a jelenséget a szakértők drunkorexiának hívják. A fogalom lényegében azt takarja, hogy a függők, főleg a nők egész nap koplalnak, hogy vékonyak maradjanak, inni viszont isznak, miközben abban az illúzióban ringatják magukat, hogy az italban lévő kalóriától nem fognak meghízni.

A Mindenki függő podcastban korábban Molnár Gusztáv, Simon Kornél és Tamás Rita is szerepelt, az adásokról szóló összefoglaló cikkeket itt és itt, valamint itt olvashatja.

A függőségekkel a Telexen korábban mi is foglalkoztunk egy öt részből álló sorozatban, amikben a következő témákat érintettük:

• Első rész: Az addikció nem választás, hanem válaszreakció az emberi szenvedésre
• Második rész: Együtt sírtam az alkoholbeteg klienssel, aztán továbbküldtem a háziorvosához
• Harmadik rész: Nem vagyok függő, én nem a kocsmában iszom
• Negyedik rész: Függőkön segítenek, mert ők is tudják, milyen a szenvedés
• Ötödik rész: Azért jó színész, mert iszik, vagy azért iszik, mert jó színész?