A féltékenység akkor a legintenzívebb, amikor a legsérülékenyebbek vagyunk

Egyes érzelmeket, bármennyire emberiek is, nehéz szeretni vagy akár csak elfogadni. Nem pusztán azért, mert rémes őket megélni: hiszen a haragot, a gyászt, a bűntudatot valahogy mégiscsak képesek vagyunk elfogadni mint az emberi élet viszontagságainak fájdalmas, de természetes velejáróit. Mi több: valami furcsa okból talán még azt is gondoljuk, szegényebb lenne az életünk nélkülük. A féltékenység viszont – hasonlóan az irigységhez – olyasvalami, amitől sokunk legszívesebben örökre megszabadulna. Ezek az érzelmek énünknek egy olyan sötét és kicsinyes, birtokló és kontrolláló oldalával szembesítenek, amelytől joggal hőkölünk vissza.

A féltékenység esetében ennek minden bizonnyal köze van ahhoz a sokszor kifejezetten erőszakos, destruktív erőhöz, amelyet ez az érzés ébreszt bennünk. Akit borított már el mániákus gyanakvás a párjával kapcsolatban, az feltehetőleg szembesült vele, hogyan tudja felőrölni a féltékenység nemes elveinket a civilizált kommunikációról, a másik privát szférájának tiszteletben tartásáról, az erőszakmentességről.

De másról is szó van: még ha nem változunk is shakespeare-i mértékben tragikus fajankóvá,

féltékenynek lenni mostanában akkor sem számít korszerű viselkedésnek.

Hogy pontosan milyen alapvetőbb érzelmekből, gondolatokból, attitűdökből áll össze az, amit a nyugati kultúra féltékenységnek nevez, mind a mai napig vitatott kérdés a pszichológusok és a filozófusok között is.

Miben más, mint az irigység?

Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a féltékenység – összevetve, mondjuk, az olyan alapérzelmekkel, mint a félelem vagy a bánat – meglehetősen komplikált érzelem. Szükség van hozzá minimum három emberre: valaki féltékeny valaki másra, mégpedig azért, amit ez a másik egy harmadik emberrel művel, vagy azért, amit ez a harmadik ember művelni szeretne vele (a másodikkal, mármint). Hm, ez már most jó komplikált. Ráadásul az érzés milyenségét sem könnyű kitapogatni: van benne harag (időnként gyilkos, pusztító harag), van benne kétségbeesés és veszteségérzés, és van benne – most jön a lényeg – valamifajta jogosultságtudat.

Féltékenységet ugyanis csak olyasvalakinek a cselekedetei vagy vágyai miatt érezhetünk, akiről azt feltételezzük, hogy valamilyen értelemben a miénk; aki nekünk tartozik mindazokkal a vágyakkal és cselekedetekkel, amelyekkel épp a másik felé fordul.

Ez az, ami alapvetően megkülönbözteti közeli rokonától, az irigységtől. Őrülten irigykedhetek Benedict Cumberbatch feleségére (amúgy Sophie Hunternek hívják), de féltékeny nem lehetek rá, hiszen józan ésszel nem gondolhatom, hogy engem illetne meg Cumberbatch vonzalma és szexuális hűsége. Ellenben ha a jeles színész Budapestre érkezne, és futó kalandba bonyolódna valakivel (mondjuk, velem), akkor Sophie Hunter teljes joggal félthetné a szerelmét, hiszen mégiscsak az ő férjével hetyegek, hasonlóan a páromhoz, aki pedig Cumberbatch irányába táplálhatna indulatokat.

Ebből fakadóan sok filozófus egyetért azzal, hogy a féltékenység – Kristján Kristjánsson kifejezésével élve – az „érdemalapú” érzelmek közé tartozik:

csak akkor ébredhet fel bennünk, ha úgy érezzük, valami olyasmit kap meg a másik, ami nekünk jár.

Ebben időnként persze igazunk is lehet: a gyerek joggal érezhet így kistestvérével szemben, ha az anyja aránytalanul több figyelmet szentel a kicsinek, mint neki; és a diák is jogosan érezheti ezt azon társaival szemben, akikkel a tanára kivételezik. Ilyen esetekben a féltékenység az igazságérzet megnyilvánulása: azt fejezi ki, hogy nem kapunk egyenlő bánásmódot, pedig ez megilletne minket.

Mikor lehet jogos?

De lássuk be, bármennyire izgalmas – szülőként pedig egyszerre komikus és kétségbeejtő – jelenség a testvérféltékenység, ez a kérdés nem véletlenül a romantikus és szexuális viszonyainkban merül fel a leggyakrabban és legintenzívebben. Márpedig egyáltalán nem evidens, hogy ez bármikor jogos lehet. Kristjánsson meglehetősen rövidre zárja a kérdést: „Aki féltékenységet érez romantikus és szexuális viszonyaiban, az elfeledkezik arról a tényről, hogy a szerelmet nem tudjuk az akaratunkkal befolyásolni, a szexuális vonzalmat pedig nem lehet kiérdemelni.” A szerző ebből azt a következtetést vonja le, hogy a szó szoros értelmében

a szexuális féltékenység sosem lehet jogos.

Érezhetünk haragot, amiért a másik megszegte a monogám párkapcsolatra vonatkozó „szerződésünket”, és irigykedhetünk is, ha vonzalmunk tárgya valaki mást kíván – de azt sosem igazolt gondolnunk (és következésképpen éreznünk), hogy a másik olyan romantikus vagy szexuális érzések és tettek kedvezményezettje, amelyekre mi lennénk jogosultak. Ez a gondolat teszi a féltékenységet korszerűtlen érzelemmé: egy olyan letűnt (vagy inkább letűntnek vágyott) világ ölt benne testet, amelyben

az emberek, különösképpen a férfiak, nemcsak önkéntes megállapodások betartására formálhattak jogot, hanem a másik ember, különösképpen a nők teljes szexuális létezésének birtoklására és kontrollálására is.

A kérdés, hogy vajon jogos lehet-e ez az érzelem, komolyabb téttel bír, mint azt elsőre gondolnánk. Ha ugyanis a féltékenység sohasem jogos, akkor partnerként sokkal kevésbé van nyomós indokunk arra, hogy megkíméljük a másikat tőle. Természetesen éppolyan pusztító és frusztráló érzés marad akkor is, ha nem indokolt, mi több, irracionális megélnünk. De amikor két ember olyan fontos kérdésekben igyekszik összehangolni az életét, mint amilyen az érzelmi és szexuális monogámia egy hosszú távú kapcsolatban, akkor nemcsak és nem elsősorban a másik tényleges érzéseire vagyunk tekintettel, hanem azt is figyelembe vesszük, hogy az érzései mennyiben indokoltak és megalapozottak.

Mondok egy példát! Ha a párom – valamilyen homályos családi minta miatt – végtelenül szorong minden pénzügyi kiadástól, és a fogához veri a garast, akkor ez nyilván az én költekezésemre is hatással lesz – feltehetőleg nem fogom sokszor borzolni az idegeit spontán luxuskiadásokkal. Ám ha egyértelmű, hogy pénzügyi szorongásai eltúlzottak és összességében indokolatlanok, akkor azt nem várhatja tőlem, hogy megfeleljek az általa elvárt sztenderdeknek – én viszont elvárhatom tőle, hogy próbálja meg valahogy kezelni ezeket az érzéseit. Hasonlóképpen, ha én a legártalmatlanabb helyzetekben is rettegek attól, hogy a gyerekeinknek bajuk esik, akkor a párom annyit ugyan tapintatból megtehet, hogy nem viszi a gyerekeket vadvízi evezésre, de összességében nem dolga úgy szervezni a gyerekekkel közös programjait, hogy az bennem ne keltsen félelmet – félelmem ugyanis irracionális, eltúlzott.

A megbúvó kétségbeesés

Ha a féltékenység sosem indokolt, akkor a féltékeny fél nem követelheti, hogy viselkedésünket alávessük azon igényének, hogy ne kelljen így éreznie. Mi több, ebben az esetben a féltékenység – mely eleve gyakran párosul agresszív és kontrolláló viselkedéssel – nem lesz más, mint erőszakos nyomásgyakorlás: „Ha tovább kelleted magad neki, tudod, hogy nagyon be fogok pipulni!” Ha tehát nem gondoljuk, hogy jogos érzés is lehet, akkor nem nehéz a vele párosuló viselkedésmintákat az érzelmi kontrollgyakorlás káros és erkölcsileg elítélendő formáinak látnunk.

De valóban el kell fogadnunk, hogy a féltékenység sosem lehet jogos; hogy sosem fejezhet ki mást, mint indokolatlan jogosultságtudatot? Ennél a helyzet talán egy kicsivel bonyolultabb. Nem véletlenül írja Esther Perel, hogy mindez időnként, moderált formában akár jól is eshet a másiknak, mert azt üzeni: fontos vagy nekem, fontos számomra az összetartozásunk és az, hogy ebben a viszonyban ketten vagyunk.

Talán vad hipotézis, de úgy gondolom, a féltékenység akkor a legintenzívebb, amikor a legsérülékenyebbek vagyunk; amikor az önbecsülésünk, a szexuális vonzerőnkbe és szerethetőségünkbe vetett hitünk a leginkább összekapcsolódik azzal, amilyennek a másik lát minket. A szerelemféltésben megbúvó kétségbeesés oka talán az, hogy amikor a másik szexuális vagy romantikus érdeklődése más felé fordul, akkor az a meleg fénysugár, amit eddig a szerelme és vonzalma ránk vetett, másra vetül: mi pedig ott maradunk a hidegben, annak kínzó kétségével, hogy ha ő nem szeret és nem kíván, akkor szerethetők és kívánhatók vagyunk-e egyáltalán.

Mindennek fényében a féltékenység egyszerre lehet pusztító erő, máskor viszont annak a jele, hogy a szó szoros értelmében a másikhoz tartozom; hogy az, ahogyan magamat látom, függ attól, amilyennek ő lát engem. Biztos sokan vannak, akik ezt a gondolatot sem találják kevésbé régimódinak és erkölcsileg meghaladottnak, mint a szexuális birtoklás gyakorlatát. Mégis felmerül a kérdés: e nélkül a sebezhetőség nélkül vajon mi a céljuk és értelmük akár a romantikus, akár úgy általában az emberi viszonyainknak?