Szél Dávid: Az nem elég, hogy spermium+petesejt = minden
2024. szeptember 25. – 14:53
Olyan, mintha két párhuzamos valóságban élnénk.
Az egyikben a kormány mindent, de tényleg mindent megtesz annak érdekében, hogy egyrészt növekedjen a hazai népesség, ne fogyjon el a magyar, szüljük tele a Kárpát-medencét, csok, csok plusz, másrészt mindenféle inadekvát dologtól próbálja megóvni a gyerekeket. Migránsoktól, melegektől, latte avokádót kortyolgató, romkocsmák félhomályában merengő diplomásoktól.
A másikban pedig ott van Kaleta Gábor, K. Endre, mindenféle, a gyerekeket bántalmazó edzők, a politikai kampányok az óvodákban, iskolákban, gyerekmesék közben és a templomokban, de ott vannak a nevetséges állapotban lévő, az orvosokkal barátságos, a szülőkkel barátságtalan szülészetek, a botrányos helyzetben lévő közoktatás és közegészségügy is. Nincs viszont a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos protokoll sem a munkahelyeken, sem a közoktatásban.
És valójában nincs két párhuzamos univerzum sem.
Egy van.
A miénk.
Itt pedig a Gyermekjogi Civil Koalíció azt mérte fel, hogy „2023-ban 50-100-ra nőtt azoknak a csecsemőknek a száma, akiket a kórházban hagytak szüleik, a gyermekvédelem viszont nem tudott gondoskodni róluk, így az egészségügyi intézményben »ragadtak«”. A könnyített örökbefogadási procedúra tehát nem hozott áttörést, ahhoz meg kellett volna erősíteni, illetve át kellett volna alakítani az állami ellátórendszert, a nevelőszülői hálózatot és a családtámogatás jelenlegi rendszerét. Ahonnan hiányoznak a szakemberek és ahonnan hiányzik az anyagi és társadalmi megbecsültség. Így aztán egy év alatt három-hatszorosára nőtt a kórházban hagyott csecsemők száma.
De semmi gond, mert melegek közösen továbbra sem fogadhatnak örökbe, az egyedülálló szülők a lista legeslegvégén vannak, miközben az örökbefogadási tanfolyamok sem kötelezőek már.
Ugyanennek az egyetlen univerzumnak az abszurd sajátossága az is, hogy a családi kapcsolat alapja a házasság, egy 17 éves és 364 napos majdnem felnőtt gond nélkül szexelhet egy 12 éves gyerekkel, aki viszont egészen 18 éves koráig nem vehet sorsjegyet, és szexuális nevelésről sem hallhat az iskolákban.
Hiszen a civil szervezetek ki vannak tiltva, a lajstromba vettek pedig még nincsenek kijelölve, mert még lajstrom sincs, szóval a 2021/22-es tanévtől kezdve pedagógus legyen a talpán, aki ki meri ejteni a homoszexuális szót, hiszen még a végén valaki azt hinné, hogy népszerűsíteni akarja az LMBTQ+-identitások valamelyikét.
Azaz hát a buzulást.
Magyarországon a férfi apaként, a nő anyaként teljesedik ki, ha pedig valaki felhívja a figyelmet az anyaság és a szülőség fárasztó részére, tehát ha rámutat arra, hogy mindez nem csak rózsaszín felhőbe csomagolt játék és mese, akkor jön Dúró Daráló Dóra és jól helyre tesz. Nehogy már (komplexen, differenciáltan) gondolkodj.
Magyarországon a szexuális orientációra nevelés (sic!) a hatályos homofób törvény szerint a szülők feladata, ami legalább két szinten nevetséges. Egyrészt a szülőknek kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy szexoktatást tartson otthon (de a legtöbb szülőnek, ha lenne is ideje, energiája, kompetenciája akkor sem lenne, hiszen ők se, mi se kaptunk szexuális nevelést a közoktatásban eltöltött éveink során), másrészt a szexuális orientációra az embereket nem kell és nem is lehet ránevelni, az kialakul.
Szexoktatásra ugyanakkor tényleg hatalmas szükség lenne, hogy csak egy kellemetlen adatot írjak még az eddigiek mellé, itthon dupla annyi a 20 évesnél fiatalabb anya, mint az EU többi országában, 2022-ben ezer tini lány közül 17-nek született gyereke, míg az uniós átlag hét körül van.
De sebaj, mert Schmidt Mária közben úgy látta a XXI. Század Intézet és a Mathias Corvinus Collegium által szervezett, Az identitás, mint politikai fegyver című konferencián, hogy Nyugaton már nem is szexelnek eleget a fiatalok, apokalipszist vizionált, szerinte ellehetetlenült a no-go zónában a szex. Ugyanerre a konferenciára sikerült Kovács „Kovi” István pornóproducert is meghívni, aki – szemben a kerekasztal-beszélgetés egyik további résztvevőjével, Békés Mártonnal, a XXI. Század Intézet igazgatójával – még egész vállalható dolgokat mondott még azzal együtt is, hogy már az ő fénykorában is durva erőszakot látott az, aki pornót nézett.
Békés viszont úgy relativizálta a pornót, hogy azt még a PornHub munkatársai is megirigyelnék, szerinte ugyanis a pornó „egyfajta mese felnőtteknek”. Ez a gondolat viszont nem elég, hogy nem igaz, de még rettenetesen káros is. Hiszen egyrészt pornót rengeteg gyerek is néz (sőt rengeteg gyerek szinte kizárólag a pornóból informálódik a szexről), nekik pedig könnyen összecsúszhatnak az ott látottak a valósággal, amihez viszont a pornónak pontosan nulla köze van, másrészt a pornó nem mese, hanem egy olyan iparág, ami nemcsak szükségeket elégít ki, de szükségeket is hoz létre, amikre viszont igazából semennyi szükség sem lenne.
Szóval az van, hogy egyrészt tiltjuk a szexualitást és szexet, ahol csak lehet, miközben meg propagáljuk is, ahol csak lehet, a kamaszok meg csak kapkodják a fejüket, hogy akkor most éppen kizavarják őket valahonnan, ahol egyébként, ha felkészültek lennének, igenis lenne, lehetne helyük, vagy ellenkezőleg: páros lábbal rúgják be őket ugyanebbe a térbe. Ahol viszont – épp a felkészületlenség miatt – azt sem tudják, mit jelent a nem, mi a különbség a nemi identitás, a szexuális orientáció és a gender között, de arról sem kapnak sok információt, hogy a szex, ha jól, egymásra odafigyelve csinálják, akár jó is lehet.
Jelenleg ugyanis ott tart a szexuális felvilágosítás, hogy a tízévnyi tankötelezettség során valaki egyszer háromnegyed órában eldarálja, hogy nem kívánt terhesség, szexuális úton terjedő betegségek és sejtosztódás, majd ez a valaki mutat egy képet egy banánról, amire felhúztak egy óvszert és másikat egy betétről, amire híg kék folyadékot csepegtettek. Kölcsönösségről, maszturbációról, orgazmusról, kíváncsiságról és próbálgatásról, önismeretről (aminek része többek között a szexuális orientáció, a nemi identitás, a gender és a nemi önkifejezés is), intimitásról, visszautasításról, nemi érésről és a nemi érés megéléséről, szóval az egész mögötti pszichológiáról nem sok szó szokott lenni.
Addigra bőven kicsengetnek, az iskolaorvosnak, védőnőnek, biológiatanárnak, osztályfőnöknek, akik ezeket az órákat leginkább tartani szokták, ezek egyébként nem is a kompetenciái. Ezért is volt nevetséges, amikor Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter rendre és makacsul azt ismételgette még 2021-ben a CNN riporterének arra a kérdésére, hogy az iskolákban van-e szexoktatás, hogy a gyerekek tanulnak biológiát.
Tényleg nehéz érteni ezt a sok ellentmondást.
És tényleg nehéz érteni, hogy ha a népesség növekedése ilyen fontos, akkor az miért teljesen indifferens, hogy a fogantatásuk után mi történik?
Közben persze arról szó sincs, hogy a népesség növekedne: soha nem születtek Magyarországon olyan kevesen, mint 2023-ban (az ezer lakosra vetített mutató is csak egyszer, 2011-ben volt alacsonyabb, mint tavaly), igaz, ha a teljes termékenységi arányszámot nézzük, akkor 2011-től egészen 2021-ig lassú javulás volt tapasztalható. Azóta viszont megint csökken.
Tehát sokat kockáztattunk és fektettünk be néhány statisztikai mutatóért, de ezek a tétek nyomokban sem térültek meg.
Ez van, ha a döntéshozók csak és kizárólag a számokon rugóznak ahelyett, hogy azzal is foglalkoznának, hogy milyen sorsok és életek is vannak az egyes adatok mögött. Ha kimarad a szociológia és a pszichológia.
Ehhez azonban nemcsak demagógiára, hanem gondolkodásra, tervezésre, fenntartható és értelmes koncepcióra is szükség volna, amire azért tizennégy év alatt, eurómilliárdokkal kibélelve elég sok lehetősége lett volna a kormánynak.
Szakértők vannak, civil szervezetek vannak, csak éppen nem kérdezi meg őket senki.
Elképzelni sem merem, hogy mennyi mindent meg lehetett volna ezen a téren (is) valósítani. Csak hát ahhoz az egybites, végtelenül leegyszerűsítő és hamis képleten kívül, hogy spermium+petesejt = minden, valami más is kellett volna.
Nem értem viszont, hogy miért nem megy tovább a kormány.
Hiszen remek módszerek kínálkoznak még, a történelem és néhány távoli ország kérés nélkül is kiváló példákat nyújt, nem biztos, hogy érdemes az eddigi korlátozásoknál és diszkriminációknál megállni.
Az abortusz járhatna börtönnel az abortuszt végző orvos számára is, az esemény utáni tablettákat pedig lazán be is lehetne tiltani. Érdemes lenne az összes szexuális kisebbséget betegséggé nyilvánítani, ami egy tollvonásra van csak a heteroszexualitás kötelezővé tételétől.
Relativizáljuk még több, közpénzen megszervezett fórumon a pornót, ahol olyan káros közhelyek és társadalomtorzító mondatok is elhangozhatnak majd, mint amiket egy másik Kovács István, a Kokó mondott. Hogy „ha a nők nekünk akarnak tetszeni, akkor nem feltölteniük kell a testrészeiket, hanem családot kell alapítani. A családban pedig az apa gondoskodik a családról, gyermeket nemz, az anya szüli a gyerekeket.” És persze, viccelődjünk főműsoridőben minél többet a feminizmusról.
Lehetnének a fogamzásgátló eszközök még drágábbak, ezekhez 18 alattiaknak nem is kellene hozzáférniük, de felnőttek számára is lehetne korlátozni a havi védekezési lehetőségek számát. Ki lehetne fejleszteni egy nemzeti petesejtérés-figyelő applikációt, ami egyszerre üzenne a megtermékenyítésre alkalmas nőnek és a nemzeti petesejt-felügyelő bizottság alkalmazottainak, akiknek joguk és kötelességük lenne ellenőrizni, hogy a lehetőség tényének ismeretében a nők megteszik-e a szükséges lépéseket.
És bár a férfiak spermiumleadási szokásaival kevesebbet szokott a kormány foglalkozni, inkább méhekben szeret illetlenkedni, de ezen is lehetne egy pillanat alatt változtatni.
Innentől pedig már csak egy lépés a kötelező gyerekvállaltatás, a szexuális aktusokat állami felügyelőtisztek alkalmazásával lehetne hatékonyabbá tenni.
Természetesen a gyerekek és a családok védelmében.
Ja, hogy mindez rettenetesen cinikus és ízléstelen?
Igen.
Részben azért, mert iszonyúan elegem van a női testek év(ezred)ek óta tartó kizsákmányoláspolitikájából, másrészt viszont mindaz, amit leírtam, kicsivel sem cinikusabb és ízléstelenebb, mint amit a hatalom végez emberi (főleg női) testekkel és lelkekkel közel másfél évtizede.
Erre pedig azt hiszem, cinizmussal és ízléstelenséggel lehet leginkább felhívni a figyelmet.
Hátha így inkább észrevesszük azt, ami kimarad a demagógia mögül: a nemi szerv körüli ember.
Akinek a nemi szervén kívül lelke, érzelmei, gondolatai, vágyai, félelmei, fantáziái, szorongásai, tervei, anyagi helyzete és bizonyos döntési lehetőségei is vannak.
Hová tűntek az egyedi hangok, a különleges nézőpontok és a valódi viták? Egyre inkább hiányzik a közéleti, társadalmi kérdésekről való rendszeres párbeszéd, gondolkodás. A Telexen egy-egy szerző jelentkezik rendszeresen véleménycikkével sorozatunkban: Babarczy Eszter író, eszmetörténész, Rainer-Micsinyei Nóra színész, humorista (Marika for Prezident), Szél Dávid pszichológus és Vonnák Diána kulturális antropológus és író. Nem feltétlenül értenek mindenben egyet és előfordulhat, hogy a szerkesztőség álláspontját sem tükrözik, de épp ez a lényeg, lehetőséget adni arra, hogy eltérő álláspontokat és szokatlan gondolatokat is bemutassunk.