A csúcsról a mélybe – az aranyérmeseket is utoléri az olimpia utáni melankólia

„A 2004-es olimpia után depresszióba estem. A csúcson voltam, az ember ott áll a szakadék szélén, és azt kérdi magától: Király, és most mi lesz? Ja, hogy négy évet kell várnom arra, hogy újra megmérettessem magam”

– mondta Michael Phelps, huszonháromszoros olimpia bajnok úszó.

„Az aranyérem a legridegebb dolog, amit valaha viselhet az ember. Azt hiszed, hogy minden problémádat megoldja, pedig nem” – nyilatkozta tavaly májusban a britek sztárúszója, Adam Peaty, aki egy ideig szüneteltette az úszást, Peaty a depresszió mellett alkoholproblémákkal is küzdött. Párizsban viszont már úszott, és bár fizikailag nem volt jól (mint később kiderült, covidos volt) végül ezüstérmet szerzett a 100 méteres mellúszásban.

„A csúcson nem vagy képes felfogni, mit is értél el. Aztán a magasból lezuhansz egy szakadékba” – emlékezett vissza Allison Schmitt amerikai úszó, aki négy olimpiai aranyat nyert. Egyet a tokiói olimpián, ahonnan hiába tért vissza győztesként, Schmitt mégis úgy érezte, hogy mélypontra került. „Lehet, hogy emberfelettieknek hisznek minket, és mi is annak gondoljuk magunkat a sokadik aranyérem után, de minden fent után következik egy lent, ami rendben van. Csak nem szabad úgy elszigetelődni, ahogy én is tettem.”

A post-olympic bluest, ami lényegében a versenyzők lelkébe beköltöző ürességet és elveszettség érzését jelenti, nemcsak az úszók élheti át. Az amerikai válogatott rögbijátékos, Ilona Maher egy TedX-előadásban korábban azt mondta, hogy „senki nem beszél arról, hogyan folytasd az életed az olimpia után, akár nyertél egy érmet, akár nem”, az amerikai szupersztár tornász, Simone Biles a róla szóló Netflixes-sorozatban tér ki az olimpia utáni melankóliára, de a magyar olimpikonokat sem kerüli el az állapot.

„Az első olimpiám után voltak nehézségek. Rio de Janeiróba nagyon fiatalon, 20 évesen mentem ki, és meg voltam győződve róla, hogy biztosan érmet fogok szerezni. Nem készültem fel arra, mi van akkor, ha ez nem sikerül. Nagyon csalódott voltam és mindenben elbizonytalanodtam. Nehéz volt az újratervezés”

– mondja Márton Anna bajnok kardvívó. „Nagy pihenőt tartottam utána, pont azért, mert nem tudtam, mit akarok és merre tovább. Edzeni sem tudtam rendesen, idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, megéri beletenni a munkát, mert nem megy kárba” – teszi hozzá. Anna a közeli barátok, család és edzők segítségével talált meg ismét a motivációt. „Az ő szemükben nem lettem kevesebb attól, mert nincs egy olimpiai érmem, és ez a tudat sokat segített. Egyedül nem ment volna.”

A post-olympic blues nem új keletű jelenség, mégis kevéssé ismert. A szakemberek már egy 1998-as tanulmányban írtak az olimpia után jelentkező depresszióról. A kutatásban 18 ausztrál, aranyérmes olimpikon vett részt, akik az 1984. és 1992. között megrendezett olimpiákon indultak különböző sportágakban. Közülük mindössze négyen mondták azt, hogy pozitív érzésekkel búcsúztak a világversenytől, a többiek viszont kiégésről beszéltek. Elveszettnek érezték magukat, nem tudták, mit kezdjenek magukkal és az életükkel az olimpiai arany után.

Első olvasatra talán felfoghatatlannak tűnhet az, hogyan érezheti magát rosszul az, aki most nyerte meg az olimpiát. A győzelem okozta eufória azonban nem tart örökké, és ha nincs kész terv arra, hogyan dolgozza fel a sportoló az olimpián szerzett élményeket és tapasztalatokat, hogyan rázódjon vissza a mindennapi életbe, akkor könnyen egy igen sötét helyre kerülhet. Egyesek az alkohol után nyúlnak, hogy csillapítsák az olimpia után maradt űrt, és inkább elfojtják a negatív érzéseket, gondolatokat, mert azt gondolják, ha beszélnek róluk, akkor gyengének és hálátlannak tűnnének.

Az aranyérem sem védhet meg az olimpia utáni melankóliától

Egy 2021-es kutatásból az derült ki, hogy az olimpiai és paralimpiai játékok brit résztvevőinek 21 százaléka élt át nagyfokú, pszichés stresszt a világversenyek után, mert nem úgy teljesítették, ahogy szerették volna. Úgy érezték, nem feleltek meg a saját és/vagy mások elvárásainak, úgy gondolták, képesek lettek volna többre is – még akkor is, ha éremmel távoztak vagy a vártnál jobb időt úsztak vagy futottak. Ezt bizonyítja egy 2023-as felmérés is, amiben 49 dán olimpikon vett részt. A tanulmány szerint azon élsportolók közül, akik elérték a kitűzött célt, csupán a 40 százaléknak volt az átlagnál jobb a mentális egészsége, a résztvevők másik 40 százalékának pedig az átlagnál rosszabb.

A Conversation cikke azt írja, a sportolók kevesebb mint 10 százaléka nyer érmet az olimpián, így érthető, hogy sokan csalódottan térnek haza. Úgy érezhetik, hogy kárba veszett az az idő és energia, amit arra fordítottak, hogy a legjobbat nyújthassák a világversenyen. Azonban nemcsak azok a versenyzők érezhetik magukat ramatyul, akik nem léphettek fel az olimpiai dobogóra.

A post-olympic blues nem kíméli a győzteseket sem, akiknél a depresszió tünetei – rossz hangulat, befordulás, elszigetelődés – akkor léphetnek fel, ha már alábbhagyott a felhajtás körülöttük és már nem záporoznak a sajtómegkeresések sem.

És ha mindez nem lenne már így is elég nyomasztó, mind tudjuk, hogy olimpia nincs minden évben. A sportolóknak azzal a szorongató gondolattal kell lefeküdnie minden éjjel, hogy az olimpián legközelebb négy év múlva lesz lehetősége ismét bizonyítani.

Egyszer csak vége lett mindannak, amiért gyerekkora óta küzdött

Dr. Cody Commander, aki mentálhigiénés szakemberként volt jelen a tokiói ötkarikás játékokon az amerikai olimpiai csapatban, a New York Times-nak azt mondta, vannak árulkodó jelek, amikből észre lehet venni, hogy az olimpiáról hazatérő versenyző nincs rendben. Például korábban társaságkedvelő volt, mégis most kerüli az embereket, magányra vágyik, ingerültebb és frusztráltabb, nem válaszol a hívásokra és üzenetekre, feltűnően többet alszik, kevesebbet eszik, és szép lassan az összeomlás a szélére kerül.

Commander szerint az igazi nehézséget az okozza, hogy nem minden olimpikon képes feldolgozni, hogy egyszer csak vége lett mindannak, amiért gyerekkora óta küzdött. „Egy olimpiának egészen más a tétje, emiatt a sportolókra nehezedő nyomás is jelentősen nagyobb. Egy élsportoló életének minden egyes perce be van osztva, van egy szigorú napi rutin és egy kőkemény edzésterv, ami felkészíti az olimpiára. És azután mi lesz?

Nincsen terv azt illetően, hogy mihez kezd, ha túl van a versenyen. Egyes sportolók nem tudják, mivel töltsék el a szabadidejüket, és kínosnak érzik, ha épp nincs semmi dolguk”

– tette hozzá Commander.

Az olimpia utáni melankólia azokat a versenyzőket érintheti különösen érzékenyen, akiknek az élete kizárólag a sport körül forog. Dr. Karen Howells sportpszichológus azt mondja, profi szinten a sportolói identitás dominálja a személyiség több részét, ezért is képesek feláldozni mindent azért, hogy olimpikonok legyenek. Számukra csak a sportoló „én” létezhet, semmi több. Ez azonban nem feltétlen jó, sőt. Hiszen mi van akkor, ha a sportoló lesérül? Ha a kora miatt már nem folytathatja a lovaglást vagy rögbit? Mi van, ha vége az olimpiának és kényszerpihenőre küldik? Ezért is tartják fontosnak a szakemberek, hogy a sportolók körül legyen egy megtartó közeg, jelentse ez a családot és/vagy barátokat, ahogy azt is, hogy a sport és az edzések mellett ne hanyagolják el a hobbikat, tanulmányaikat.

A briteknél négy fázisból áll az olimpia utáni levezetés

A mentális egészség egyre nagyobb hangsúlyt kap a sportolók, olimpikonok felkészítésében is. Az edzők és csapattársak mellett sportpszichológusokkal dolgoznak együtt, az igényeiknek pedig az olyan nagy nemzetközi szervezetek is próbálnak eleget tenni, mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB). „A sportolók elsősorban emberek, gondoskodnunk kell a mentális jóllétükről”- nyilatkozta a CNN Sportnak Kirsty Burrows, a NOB sport biztonsággal foglalkozó részlegének vezetője. Burrows szerint ezért is dolgoznak együtt már egy ideje mentálhigiénés szakemberrel, hozták létre évekkel ezelőtt a mental fit helpline nevű segélyvonalat, ami több mint 70 nyelven elérhető, és a játékok ideje alatt és után is a versenyzők rendelkezésére áll.

Burrows hozzátette, hogy az idei olimpián volt egy újdonság is, ugyanis az olimpiai faluban kialakítottak egy „mind zone” nevű helyet, ahol a játékosoknak volt lehetősége az elvonulásra, a mentális és szellemi feltöltődésre. Mindemellett létrehoztak olyan programokat is, amik kifejezetten az olimpiai utáni felépülésben segítik a sportolókat.

Emellett persze minden csapatnak lehetnek saját módszereik a mentális kihívások, többek között a post-olympic blues ellen. Az amerikaiak például a 2021-es tokiói olimpia óta szisztematikusan monitorozzák a sportolóik fizikai és mentális egészségét, beszélnek velük a lehetőségeikről, az anyagiakról, visszavonulásról, és kész tervük van arra is, hogyan segíthetik az olimpikonokat megküzdeni azzal az zűrös lelkiállapottal, ami a világverseny után jelentkezhet.

Hasonlóan felkészültek a britek is, ahol az olimpia utáni „levezetés” négy fázisból áll: az események gyors kibeszélése közvetlenül a verseny után, ezt követi egy szünet, ami után egy pszichológus segítségével feldolgozzák az érzelmeiket, majd a teljesítményértékelés következik.