Még nem sikerült sírnom, pedig biztosan jólesne

• Zádor Zsófia volt annak a nemzetközi kutatócsoportnak a magyar orvosa, amelynek segítségével sikerült a törökországi 1040 méter mély Morca-barlangból kimenteni Mark Dickey amerikai barlangászt.
• Mark Dickey szeptember elején kapott súlyos gyomorvérzést, és életveszélyes állapotba került. A közel 200 fő részvételével zajló mentőakcióban jelentős szerep jutott a Magyar Barlangi Mentőszolgálat önkénteseinek, és különösen a Dickeyt kezelő Zádor Zsófiának. A mentés részleteiről ebben a cikkünkben olvashat.
• A balassagyarmati kórház aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvosa hazaérkezése után arról mesélt a Telexnek, miért nem gondolkodott szinte egy pillanatig sem azon, hogy vállalja-e a küldetést; a barlang mélyén töltött hét nap alatt milyen kihívásokkal nézett szembe a saját teste és egyáltalán mit szeret a sötét és szűk barlangi járatokban?

Alig néhány órája van újra itthon. Tudott azért pihenni valamennyit?

Szeptember 2 óta nem sikerült aludnom egy kiadósat. De már ezt is megszoktam, mióta a kórházban gyakran ügyelek egymást követő két napon, emiatt ezt a terhelést is jobban bírom. Kint fizikálisan voltam fáradtabb, most inkább ólmos fáradtságot érzek.

Bejárta a sajtót az a fotó, amin hét nap után a felszínre érve, kissé viseltesen egy háromdecis fémdobozt szorongat. Milyen ital volt benne?

Sör. A második magyar csapat hozta ki, és direkt elrejtették a bejáratnál, hogy amikor majd kijövünk a barlangból, elfogyasztjuk. De igazán csak az utolsó napon ünnepeltünk, közel kétszáz ember ölelgette egymást, nagyon boldogok voltunk.

Ön mivel magyarázza, hogy egyetlen ember megmentése ilyen erős érzelmeket vált ki nem csak a mentésben részt vevőknél, de milliókban a világ szinte minden táján?

Gyerekkoromban ha nem voltam elég egyedül ahhoz, hogy megoldjak egy feladatot, hanem kellett hozzá mások segítsége, a feszültségtől mindig sírni kezdtem. Azért élünk át nagy érzelmeket, azért sírunk, mert felgyülemlik bennünk a tehetetlenség miatti feszültség. Mára sajnos a munkám miatt kicsit tompult ez az érzékenységem, mert elég sok rossz kimenetelű esettel találkoztam. Még nem is sikerült sírnom, pedig biztosan, nagyon jólesne.

Az akciót a világ valaha volt egyik legbonyolultabb barlangi mentésének tartják, és rekord az is, hogy soha korábban nem végeztek ilyen komoly életmentő orvosi beavatkozást ekkora mélységben. Összehasonlításképpen: önnek mi volt az eddigi legösszetettebb mentési feladata?

Amiben orvosként egyedüliként vettem részt, az a Pál-völgyi-barlangrendszer részét képező, Mátyás-hegyi barlang Színház-termében zajlott. Itt viszonylag sokat gyakorlatozunk, jól ki is van építve a mentésre, mivel turisták is részt vehetnek fizetős túrákon, ezért előfordulnak néha balesetek. A legbonyolultabb mentésem negyven perc volt itt. Úgyhogy erős a kontraszt.

Ahogyan korábban a hasonló esetekben, ezúttal is óriási médiafigyelem kísérte a bajba jutott kijuttatását, rengetegen szorítottak a sikeres mentésért. Ezer méter mélyre leért önhöz ennek a súlya?

Próbáltam nem gondolni erre, és minden érzésemet megfelelően helyre tenni. Amikor megtudtam, hogy ekkora hírverés van körülöttünk, egy pillanatra azért elgondolkodtam, hogy biztosan szükségem volt-e nekem erre. Nem mondanám, hogy a hírnévre éhes ember vagyok. És most már nem is tudom elkerülni a világsajtót. A munkámmal járó felelősséget is éreztem, de ehhez már a kórházi munkámban is hozzászoktam. Így is rengeteg idő lesz, amíg lelkileg feldolgozom az elmúlt heteket.

Mit csinált, amikor jött a telefon, hogy önnek kellene Törökországba elutaznia Mark Dickey megmentéséért?

Reggel fél 8 volt, már a hátizsák a hátamon volt, és nyitottam az albérletem ajtaját, hogy induljak a kórházba, amikor hívott Dénes (dr. Nagy Dénes, a Magyar BarlangiMentőszolgálat orvosszakmai vezetője), és elmondta, hogy mi történt. Ekkor még nem volt teljesen biztos, hogy én utazom, mert Magyarországon ketten vagyunk olyan orvosok, akik 1000 méter mélységre képesek leszállni. A másik orvosnak viszont mindenórás terhes volt a felesége, ezért nem tudta vállalni az utazást. Így végül nekem jutott ez a feladat.

Mérlegelte egy pillanatig is, hogy elvállalja?

Nem, mert rögtön azt gondoltam, hogy ehhez a mentéshez szükség lesz az én specifikus tudásomra. Egy olyan orvos, aki nincs ilyen körülményekhez szokva, és ahhoz, hogy állandó fáradtságban lát el egy beteget, pszichésen és fizikálisan sem bírta volna az ottlétet. Az egyetlen akadályt esetemben az jelenthette volna, ha a kórházból nem engednek el, de szerencsére az igazgatónőm, dr. Tóth Judit is barlangi mentő, így ő is tisztában volt a helyzettel, és sikerült megoldani a helyettesítésemet. Úgy éreztem, felelős vagyok a barátomért, nekem most ez a dolgom.

Nevezhetjük ezt küldetéstudatnak, vagy akár isteni sugallatnak. Van is istenhitem.

Markot mennyire közelről ismerte ? Valóban olyan pozitív személyiség, mint amilyennek a nyilatkozatai és a fotók alapján tűnik?

Több expedíción is részt vettünk együtt, és tartottuk egymással a kapcsolatot. Amikor legutóbb Budapesten járt, felhívtuk a csapattal, hogy menjünk el együtt vacsorázni, és akkor mondta, hogy két nap múlva indul Törökországba – erre az expedícióra. Marknak valóban fantasztikus a hozzáállása, és egészen biztos, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt heteket túlélte. De kellett hozzá a barlangi mentésekben való szakmai jártassága is, ugyanis ő az egyik legnagyobb szaktekintély az amerikai terepen.

Dickey vérzéses belgyógyászati problémáit nagy dózisú gyógyszerekkel kezelték és vérértranszfúziót is kapott. Aneszteziológusként és intenzív terápiás orvosként magasabb tengerszinten ezek önnek is rutinbeavatkozások?

Természetesen. Ezek a mindennapok részei az intenzív terápiában és a sürgősségi ellátásban, a műveletek különlegessége itt a lokáció volt. Annyira el voltunk zárva a külvilágtól, mintha egy űrbázison lettünk volna, bár talán az űrbázison jobban felkészülnek az ilyen esetekre. A barlangokban gyakoribbak a kisebb balesetek: egy elszakadó kötél vagy egy elromló eszköz következtében megsérül valaki, kificamodik a bokája, vagy leesik bizonyos magasságból. Ilyesmikre elsősegély-felszereléssel készülünk, de belgyógyászati betegségekre nem igazán. Pláne, hogy itt semmilyen kórelőzménye nem volt Marknak, korábban semmi nem utalt arra, hogy gyomorfekélye lehet.

Ilyen mélységben tulajdonképpen mi okozza a legnagyobb nehézséget az orvosi ellátásban?

A világtól elvágottság, a kommunikáció hiánya. A bivakhoz nem volt kiépülve megfelelő kommunikációs rendszer, ezért ha kértem bizonyos eszközöket vagy gyógyszert, három nap alatt ért a felszínre az információ. Ahogy korábban is fogalmaztam: mintha harctéri orvoslást folytattam volna. Muszáj volt Markot szájon át táplálnom, ami ezeknél az állapotoknál nem túl szerencsés. Törekedtem a minél kevesebb invazivitásra, hiszen jelentős fertőzésveszély is volt, így azt a vénás utat használtam a transzfúziónál, amit korábban a menyasszonya, Jessica biztosított neki. Így is látszottak már a gyulladás jelei, amikor eltávolítottam a kanült. Próbáltam minél tisztábban dolgozni, de ez nem volt egyszerű.

Hét napot töltött a barlangban, négy-öt órás alvásokkal a 4-6 fok körüli hidegben. Mentálisan hogyan lehet ilyesmire felkészülni?

Ha egy felkészületlen embert betennének egy ilyen helyre, biztosan pánikba esne, vagy legalábbis nagyon rosszul érezné magát.

De mi, barlangászok jófajta őrültek vagyunk.

Bírjuk, sőt talán szeretjük is a nehéz helyzeteket. Cserébe nagyon összetartók vagyunk és hihetetlenül egymásra tudunk hangolódni. Így az egész pszichésen teljesen átformálódik nálunk, mi mindezt szinte élvezzük. Természetesen próbálunk mentálisan is alaposan felkészülni, minden évben elutazunk például egy-két hétre Montenegróba, ahol három-négy napot lent töltünk barlangokban hasonló körülmények között – csak talán egy kicsit tágasabb és kevésbé sáros részeken.

Volt mélypontja?

Amikor pár nap után kérdezték, hogy kérek-e váltást, mondtam, hogy teljesen jól érzem magam, nem éreztem, hogy elfáradtam volna fejben, vagy bármiféle problémám lenne. Csak amikor a barlangból kifelé haladtam, akkor szembesültem azzal, milyen kemény is ez a hely valójában. Lefelé annyira gyorsan történtek az események, és a fáradtságtól olyan állapotba kerültem, mint akit hipnotizáltak, ezért már nem is emlékeztem a lejutásra.

Tizenhárom évvel ezelőtt kezdett barlangászni. Minek a hatására?

A túrázás szeretetével kezdődött, gyermekkoromtól kezdve. Aztán jártam pár barlangtúrán is, de aktívan csak akkor kezdtem el foglalkozni ezzel, amikor Nagy Dénessel évfolyamtársak lettünk az egyetemen, és szép lassan belesodródtam a képzésekbe is.

Egy laikus számára nem könnyű megfejteni, mitől ennyire vonzók a sötét és szűk járatok. Önnek mi szerethető bennük?

Engem pont az fogott meg a barlangok felfedezésében, hogy kicsit olyan az egész, mint gyerekkorunkban a mászókázás, csúszdázás, sarazás. Tehát egyfajta játszótéri élményt ad, és én fontosnak tartom, hogy felnőttként is megmaradjunk valamennyire gyereknek. A másik, ami megtetszett benne, hogy a barlang nem válogat, ott mindenki, fiataltól az idősig, nőtől a férfiig, magastól az alacsonyig ugyanazon a szűkületen megy át, ugyanazon a kötélen halad. Ha van is valakinek erőnléti hátránya, az kompenzálható technikával.

A Magyar Barlangi Mentőszolgálat orvosai közül tehát csak ketten voltak alkalmasak a feladatra, és ha jól tudom, Európában összesen sincs túl sok ilyen szakember. Közülük hányan lehetnek nők?

Valószínűleg jóval kevesebb a női barlangi mentőorvos, mint a férfi, bár a most engem váltó olasz orvos is nő volt. Amennyire tudom, neki segítségre volt szüksége a le- és feljutásban, és mesélték, hogy a meander vizében gyakorlatilag kézben vitték át őt. Európában nem jellemző az, hogy az orvosok aktív barlangászok is, legtöbbször a mentőszolgálatok kötelékében dolgozó orvosok csak segítséggel tudnak közlekedni a barlangban. Mi viszont mind önjáróak vagyunk.

A mentőcsapat tagjai mennyire voltak veszélyben az expedíció során?

Veszélyek mindig vannak, és ilyenkor mindenki felméri magában a kockázatok mértékét. Most is voltak apróbb balesetek, az egyik erdélyi magyar kutatótárs lábára például lefelé menet ráfordult egy kő, egy lengyel barlangi mentőtársnak két mozgó kő közé csípődött be a lába, és üvöltött szegény, mire eltávolították róla. Volt kihűlés is, egy horvát mentőszolgálatos úriember a vízbe esett, ami tényleg életveszélyes. Nekem csak az egyik vállam húzódott meg, talán még a reptéren a csomagok pakolásánál, de aztán a barlangban lefelé már nagyon fájt. És megjött a menstruációm is, ami nálam nagyon erős görcsöléssel jár, és bár erre is fel voltam készülve, azért eléggé megterhelő volt.

A családtagjai aggódtak önért?

Első körben az anyukámat és a nővéremet hívtam a hírrel, mondtam nekik, hogy indulok Törökországba ezer méter mélyre, mert egy barátom vért hány. Először azt válaszolták, hogy értik, hogy ez fontos, de én is fontos vagyok, miért áldozom fel magam? Mostanra sokkal inkább büszkék rám.

Egy ultrafutóval beszélgetve nemrég tűzoltók és extrémsportolók hősiességét mértük össze. Ön hol helyezné el magát a hősök spektrumán?

Külső szemmel ezt könnyebb megítélni, de az biztos, hogy én nem érzem magam hősnek. Én csak megtettem, amit meg tudtam tenni, erőmön felül, kicsit túllépve a saját korlátaimat. Egy riporter azt kérdezte tőlem, hogy mennyire számít csodának, ami történt, és azt válaszoltam neki, hogy ez nem csoda volt, hanem rengeteg ember összehangolt, precíz, higgadtan végrehajtott munkája. Fantasztikus figyelni, amikor az emberek magukkal nem törődve, csak húzzák a kötelet, és addig húzzák, ameddig bírják, és csak akkor veszik észre, hogy már harminc órája húzzák.

Sok ilyen, a határait átlépő, hatalmas erőfeszítéseket tevő mentőtárson múlt ez a siker.

A múlt héten Reisz Gábor állami támogatás nélkül készült filmje nyert fontos díjat a velencei filmfesztiválon, most pedig az a Magyar Barlangi Mentőszolgálat szerzett dicsőséget Magyarországnak, amely szintén állami támogatás nélkül, civil szervezetként működik. A külügyminiszter például meg sem köszönte nyilvánosan a munkájukat.

Orbán Viktor azért kirakott egy képet rólunk a Facebookra azzal, hogy büszke ránk. És a Honvédelmi Minisztérium is gratulált, illetve a Külügyminisztérium egy nap alatt folyósított támogatást nekünk, és hétfőre várnak minket személyes találkozóra. De őszintén szólva én próbálok nem nagyon figyelni a politikára, mert szerintem túl sok feszültséget hordoz. Jólesik az elismerés, de az kicsit visszás, hogy évekkel korábban rengetegszer meghurcolták a barlangi mentőszolgálatot, és volt, hogy kifejezetten elnyomtak minket. A tavalyi Kossuth-barlangi mentésnél viszont, ahogyan Törökországban, ott is nagyon tevékenyen részt vett a TEK, és segítette a munkánkat. Tragikus módon sajnos ott már csak a társunk holttestét tudtuk a felszínre hozni, ami a mai napig fájdalmas trauma nekem, mert Márton nagyon jó barátom volt.

Mi valóban civil szervezet vagyunk, a bevételünk főleg a felajánlott adó 1 százalékokból származik, illetve az általunk befizetett tagdíjakból, ezért fontos lenne, ha minél több ember támogatna minket. Én is rendesen fizetem a tagdíjat és az 1 százalékomat is az BMSZ-nek adom, ezekből az összegekből tudunk elmenni gyakorlatozni és bevetésekre.

Szóval kicsit magának is finanszírozta ezt a mentőakciót?

Voltaképpen igen, vagy legalábbis kicsit én is hozzájárultam anyagilag is.