A községi tűzoltó többet tesz a hazáért, mint egy hegymászó vagy egy atléta

• Simonyi Balázs legutóbb a Kéktúrán állított fel magyar rekordot, amikor az 1172,5 kilométeres távot 15 nap, 6 óra és 50 perc alatt tette meg. 200 kilométer fölötti távot nagyjából 25 alkalommal teljesített, az ultrafutás egyik fő eseményének számító, 246 kilométeres Spartathlonon kilencszer ért célba zsinórban, 2019-ben 5. lett.
• De egyre kevésbé örül annak, ha csakis a futásról kérdezik, ami szokatlanul változatos munkásságát elnézve valahol érthető is.
• Ötéves korától szinkronizál, ő volt Bart Simpson és Az oroszlánkirály ifjú Szimbájának magyar hangja; a harmincnyolc év alatt több ezer filmben, reklámban közreműködött.
• Simonyi emellett a Momentán improvizációs társulat egyik alapítója, és volt több zenekara is. Többszörös Sajtófotó-díjas, számos újságban jelentek meg fotói a Magyar Narancstól a korábbi Indexig. Jelenleg is több podcast házigazdája.
• Filmezni a kétezres évek elején kezdett, azóta néhány tucat dokumentumfilmet és kisjátékfilmet rendezett. Legismertebb dokumentumfilmje, az ULTRA jelenleg is látható az HBO Maxon. A Kéktúra két hete alatt is forgatott, a Kékkör tízrészes sorozatát 2024 telén mutatják be. És Simonyi volt Nádas Péter egyik beszélgetőtársa az íróról készült, Saját erdő című friss portréfilmben is.
• Nagyrészt mégis a futásról beszélgettünk vele: van-e bármi hősies több száz kilométer teljesítésében; mit nevez nyavalygáskultúrának; hogyan van jelen a nagymamája a hosszútávozásban; és hogyan szembesülne önmagával a miniszterelnök, ha holnaptól kocogni kezdene?

A futók világa tökéletes ellentéte egy kelet-közép-európai országnak, mert a futás objektív, demokratikus és fair – mondta pár éve egy előadásában. Ebből az is következik, hogy ha elég sokan futnak, ez a szellemiség visszahat a társadalom működésére is?

Sokáig hittem abban, hogy a futás jobb emberré tesz. De ez nem igaz: átalakít ugyan testben, a mentális képességeiden is finomhangol, de ugyanaz a „hozott anyag” maradsz. Nem úgy működik, mint a Macskafogóban a vasbuldog, ahová a rossz cicák bementek, majd megjavulva kicsúszdáztak onnan. De a futásnak, vagy, mondjuk, inkább azt, hogy a tömegsportnak igenis nagyon fontos szerepe lenne a nemzetgazdaságban. Mert minél egészségesebbek az emberek, minél jobban le tudják vezetni mozgással a feszültségüket, annál jobban jár az állam és a társadalom is, hiszen a drága állampolgárok energikusabbak, kevesebbet betegeskednek, nem terhelik annyira a kórházakat, kevesebb pénzt kell kifizetni táppénzre, nő a várható élettartam és talán kevesebb lesz a családon belüli abúzus is.

A presztízssport támogatása szűk körnek szól, külsőség, a fotelszórakozást erősíti. A megúszás, a tespedt nézelődés, a kényelem a legnagyobb jelenkori drog. A kirakatban levő politikusok sem mutatnak jó példát. Bár vasárnap megint szembejött Gulyás Gergely futás közben, ott kocorászik a környékemen. Majdnem meg is állítottam, de én is utálom, ha hozzám szólnak ilyenkor.

Mit mondott volna neki?

Hogy tökre becsülöm – ezért. Kimegy, csinálja rendszeresen pamutpólóban, fakszni nélkül. Láthatóan eléggé izzadt és küszködött, de így is simán futott az utcán, kitéve magát a civileknek. Szokatlan.

A kormányból még egy miniszter fut, ő viszont komolyan és látványosan.

Hajrá. De eddig ez csak két fecske. És úgy hallottam, Szijjártó Péter testőrrel fut.

Azért a félmaratont testőrök nélkül is lenyomta…

1:30 körül szokta, tudom.

Az 1:30 milyen időnek számít 21 kilométeren?

Kipchogénak ciki lenne, de amatőrként korrekt. Igaz, én dupla futóbabakocsival futottam nemrég 1:30-at, benne két kicsivel. Na, csak kijött belőlem a méregető sportember. Nem a célidő a lényeg, hanem a tevékenység maga. Voltam én utolsó az UltraBalatonon és 5. a Spartathlonon. Szóval fontos lenne, hogy az állam invesztáljon a tömegsportba, jutalmazza az erőfeszítést valami visszatérítéssel, kedvezményekkel, priorizálással. Csak hát ezzel is visszaélnének.

Tehát azzal sem mennénk sokra, ha Orbán Viktor holnaptól eljárna kocogni, és azt mondaná, vegyünk róla jó példát?

Nem ő mondta, hogy „ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem amit csinálok”? De, hogyne, ez is számítana, és mindez Orbán Viktorra is visszahatna. Gulyás Gergely sűrűbben találkozik vele, remélem, javasolja neki.

Csak a futásban nincs labda, és nincs harc. Legfeljebb magaddal, az idővel, a távval. Mert ha a jobbá tevő vasbuldog nem létezik is, az viszont biztosan, hogy az embert a saját futása szembesíti: a saját testtudatával, a menedzselési képességeivel, legyen az anyagcsere vagy mentális krízis, és azzal, hogy neki nem járnak dolgok, hanem aprómunkával tenni kell értük, mert itt nincsenek előjogok, nincs instant siker. Itt teljes egyenlőség van, mindenki lépéseket tesz, hogy A-ból B-be jusson. Persze át lehet fordulni, függővé is lehet válni a futástól.

Ön függő?

Nem. Én lojális vagyok a futáshoz, de vannak fontosabb dolgaim. Akkor sem futottam igazán sokat, amikor készültem valamire, egy ideje pedig inkább csak a közérzetemért teszek ezzel, nem hevítenek a versenyek.

Szeptemberben mégis nekimegy tizedjére is a Spartathlon 246 kilométerének.

Mert az a hobbim egyik ünnepe. Sok barátom van ott, pötyögök görögül, vonz a táj, a kultúra. Szarrá is készülheted magad, akkor is kieshetsz. Egy óránál többet most sem edzek naponta. Leginkább memoriterből megy, hiszen számos ultrát futottam, tucatnyi alkalommal 200 fölötti távokat vagy 24 óra fölötti terheléseket. A test nem felejt: pár óra után megérti majd, hogy oké, most megint ezt csináljuk.

Vagyis a felkészülés inkább a helyes mindsetet jelenti önnél?

Igen, de azért könnyelmű húrpengetés lenne, ha fizikailag nem állnék készen. Biztos vagyok benne, hogy a feladások kilencvenkilenc százalékát a rossz mindset okozza. Még sosem adtam fel versenyt, hát pont azért mentem oda, hogy végigcsináljam. A legtöbben azért szállnak ki, mert fáradtnak érzik magukat, vagy nem bírják elviselni a szakadó esőt vagy a csípő vízhólyagokat. Pedig mindenkinek esik az eső, mindenki fáradt. Nyavalygáskultúrában erősek vagyunk. Aki feladja, az a nehézségeket nagyítja fel, önmanipulál.

Lehet, hogy a tevékenység közben az önbecsülés ingadozó, alacsony, de a végén a siker növeli. Aki belegondol abba, hogy már két órája fut, és még csak húsz kilométert tett meg, de kétszázharminc még előtte van, az sanszosan megreccsen.

Pedig mindennek vége lesz egyszer, a távnak és a fájdalomnak is – én ennél jobb önnyugtatást nem tudok elképzelni.

Ezen kívül nem kell ide semmi, mert az már régen rossz, ha különösebb önrugdalás kell. Nálam motiváció ahhoz kell, hogy elmenjek a lakógyűlésre, vagy kitöltsek egy bikkfanyelvű adóívet. Tényleg nem nagyon ismerek még egy olyan tevékenységet, amiben ennyire, ilyen hosszú ideig egyedül tudsz lenni magaddal: megindul az intenzív kommunikáció a két agyféltekéd között, lehántódnak rólad a pózok, a manírok, a gőg.

„Vagy ezt a kurva filmezést, vagy ezt a kurva futást fogom a végére megutálni, vagy mindkettőt” – ezzel a mondatával kezdődik az ULTRA, és ezt aztán még rengeteg káromkodás követi. A baszdmegolás segít a megküzdésben?

Az első években nagyon rossz hatással voltak rám a hosszú távú versenyek, arrogáns voltam, nagyon sokat acsarkodtam. Aztán, talán a 2014-es Spartathlonon, amikor a 198. kilométernél jártam, és iszonyúan törődött voltam, és a tököm tele volt az egésszel, leálltam és fékevesztetten átkozódtam. Ekkor mellém szambázott egy kedélyes brazil bácsi, és azt kérdezte: de hát miért rombolod le a szép futásodat?, majd továbblibbent. De tényleg, miért? Én választottam ezt. Azt is beláttam idővel, hogy ez a pátoszos önsajnálat és fájdalomlobogtatás nevetséges. Az ember mindenben keresi a szenvedés értelmét, és ha megvan, akkor még értéket is akar neki tulajdonítani, hogy a saját szándékát visszafele magyarázza.

Nem erény a szenvedés, hanem körülmény.

Engem egyébként nem is a testi fájdalom, inkább az álmosság zavar általában, és bevallom, sokszor már unom is a versenyek bizonyos részeit, ma már inkább emiatt átkozódom. Pedig egy okos ember valami olyasmit írt a Világló részletekben, hogy az unatkozás önhiba, az unatkozás az ostobák szórakozása, és hogy a saját ostobaságod a magánügyed. Egy másik okos ember pedig azt javasolta unatkozás esetére, hogy vásároljunk mosómedvét.

Az unalom az ön esetében nem nagyon merülhet fel, elképesztően sok mindennel foglalkozik. Konstans FOMO okozza ezt a nyughatatlanságot?

Tudatosan mindig azt csináltam, amit szeretek, ami inspirál. Sokan egyvalamire specializálódnak, és abban próbálnak egyre kiválóbbak lenni; engem több dolog érdekel. Magyarországon viszont ennek megvan az a hátránya, hogy ha sok mindent csinálsz egyszerre, akár színvonalasan is, bohóckodásnak, tündöklő középszernek tűnik, ezért nem vesznek elég komolyan. A zenélő fotográfus gyanús, a színpadra lépő filmrendező clown. Volt időszak, amikor három különböző életrajzom volt, hogy ne lássák a többi tevékenységemet. A világ viszont most már nagyon is afelé megy, hogy több lábon állj, az egyiket csinálod aktívan, a többi pedig búvópatakként majd felszínre tör, amikor kell.

Rákóczi írja az Emlékiratokban, hogy nem kell sokat dolgozni, csak mindig. A munkát én is sokra tartom, de munkamánia helyett nekem inkább kipróbálásmániám van. Voltam többször bringás futár, dolgoztam éjszakai hómunkásként, őriztem fagylaltpultot a Várban, és működtettem lakáséttermet is. Sosem volt főnököm, nem dolgoztam 8–16-os rendszerben, nem vagyok jó alattvaló.

Bart Simpson, a Kramer kontra Kramer kisfiúja, Az oroszlánkirály Szimbája, Macaulay Culkin, Elijah Wood, Edward Norton filmjei – ezek a leghíresebb szinkronszerepei. A legelső mi volt?

Egy Nagymama című szovjet film. Ötévesen. Az egész úgy kezdődött, hogy bevágtam a Lúdas Matyi mesekazetta szövegét, és azzal léptem fel 1985 X-Faktorában, Vitray Önjelölt című műsorában, ahol művelődési házak random kiválasztott közönségzsűrije szavazott az előadókról: ha tetszett, időarányosan nagyobb volt a nyeremény. Engem eléggé szerettek, Vitray nem tudott leparancsolni a színpadról, végül 4800 forintot kaptam, amiből a családunk mosógépet vett Bécsben. Ezután fedezett fel magának a szinkron is. Pedig még csak a nagybetűket tudtam olvasni.

A gyerekszínészetnek voltak ártalmasabb következményei is később az életében?

Bár sokat dolgoztam, és benne voltam a tévéújságban is, rendes gyerekkorom volt, ha erre gondol. Normálisan jártam áltiba, gimibe, fociztam a grundon. Földessy Margit drámastúdiójában rengeteg kreatív impulzust kaptam, szolfézs helyett a könyvtárban lógtam, a gimi alatt lett latin és angol középfokúm, aztán színötösre érettségiztem. A kontrasztot az MTV vagy a Pannónia műtermei jelentették, ez koncentrációt követelt és felelősségtudatot adott: fel kellett nőnöm a feladathoz, amikor Tolnay Klári vagy Sinkovits Imre mellett dolgoztam. A munkámat megbecsülték, és volt ellenértéke, a saját keresetemből tudtam venni Lutra-albumot. Kár, hogy csak lassan esett le, hogy amennyire a szinkron kényelmes a közönségnek, annyira romboló is: durván belenyúl az alkotók eredeti munkájába, és megváltoztatja az emberek beszédstílusát, akik átveszik a szinkronszínészek affektáló, rajzfilmes beszédmódját. Hallgasson meg egy szinkronizált filmet, kép nélkül: riasztó. Szóval megalkudtam, de szabadságot is adott, hogy más dolgokban is kiteljesedjek.

De 2007-ben nem emiatt kezdett el futni, hanem ahogy azt több helyen elmondta már, mert kiégett. Végül is miben?

Abban, hogy minden jól ment, és azt éreztem, ez a sikeresség fenntarthatatlan, telítődtem. 2005–2007 táján több filmem is futott nagy fesztiválokon, Tóth Barnabással vezettük a Moziverzum című heti filmes műsort a TV2-n, és ha szerda éjszaka hazamentem egy színházi fellépésről, másnap reggel a postaládámban jó eséllyel találtam olyan újságot, amibe fotóztam vagy írtam, vagy rólam írtak. Azután elvittem a gyereket a bölcsődébe, alámondtam egy tévé- vagy rádióreklámot, mentem próbálni, forgatni. Olyan tömény volt az életem, ami már nem boldogított. Szívhattam volna, ihattam volna, családi minta is volt erre, de inkább kimentem kocogni. És ma már ott tartunk, hogy futóként skatulyáznak be, ami felülstilizálás. Csak egy hobbista vagyok.

Nem tudom, ha megint kiégnék, mihez nyúlnék.

Az egóján is lejjebb kellett csavarnia?

Egészséges önbizalmam mindig volt. És van bennem önzés is, erős késztetés, enélkül nem lehet semmit csinálni. A futás az egót is átalakítja: megmutatja, hogy milyen messzire eljuthatsz, de a pixelnyi létedre is folyton emlékeztet. Kristálytisztán és a legtárgyilagosabban mutatja meg azt, hogy mit tudsz. Szemben a művészeti szcénával, ahol nehezen befolyásolható faktoroktól, például mások ízlésétől, szerencsétől, nexusoktól függsz, hiába teljesítesz.

A Suhajda Szilárd halála körüli diskurzusról mi a véleménye, hogyan foglalna ebben állást?

Sejtem, hogy milyen párhuzam miatt hozza ide ezt a kérdést, de szerintem ez a párhuzam az ultrafutás és a hegymászás között nem létezik. Mindenekelőtt azért nem, mert az extrém sportokkal ellentétben az ultrafutás teljesen biztonságos. Van, hogy egy kocogót megtámad egy medve, vagy elütnek valakit az országút mellett, de ez bárkivel megtörténhet, nekem is jöttek már pásztorkutyák a Peloponnészoszon. A hirtelen szívmegállás sem az ultratávokon történik, hanem a városi maratonokon.

Suhajdára visszatérve: nem tudom, kit kell sajnálni, és ki mit ér az én sajnálatommal. Itt a pillanat megragadásáért veszett oda egy élet, és került másik vágányra legalább még egy. Megrázott az eset, az együttérzés mellett ott a harag is, mert előbújt belőlem a négygyerekes apa.

Nagyon egyszerű határt húzok ebben a kérdésben: szingli vagy? Akkor provokáld a halált, menj el barlangi búvárnak vagy szárnyas ruhás ugrónak.

Tíz éve írtam róluk egy riportot a Narancsban, és nem nagyon találkoztam közöttük családos emberrel. Nemrég beszélgettem Mécs László hegymászóval, aki azt mondta, mocorog benne, hogy másszon, de kisgyereke van, végiggondolja.

Rakonczay Gábor azzal magyarázta nekem, hogy expedíciózik, hogy mit szólna majd felnőttként a kislánya, ha csak valami szimpla dolgot csinált volna, mire legyen büszke. Vagy ott van Klein Dávid, akit talán megmosolyognak, mert ki tudja, hányszor nem ért fel valamilyen csúcsra, csakhogy ez nem azt jelenti, hogy ő ilyenkor mindig jó döntést tudott hozni? Suhajda Szilárd nem felelőtlen, hanem igenis felelős volt, mert csakis felelős döntések garmadáját meghozva juthat el valaki oda, hogy magassági hegymászó lesz. Viszont ha felelős, akkor cinikus, legalábbis apaként. Ahogy azt is visszás látni, hogy a felesége motivációs előadást tart ezek után.

És ez nem cinizmus: a kivételes emberi teljesítményeket nem heroikusnak látni?

Heroikus ebben aztán nincs. Ez arány- és szereptévesztés. Az a hős, aki bemegy oda, ahonnan mások kijönnek, és ment, nem pedig pusztít. Aki azt mondja, engem, és ne őt. Gilda tragikus hős a Rigolettóban, meghal a csapodár herceg helyett. A községi tűzoltó többet tesz a hazáért, mint egy hegymászó vagy egy atléta. Adott esetben persze egy barlangi búvár is lehet hős, ahogyan a Spartathlon-futótársam, az angol John Volanthen is, aki a thaiföldi barlangban rekedt gyerekfocicsapat tagjait mentette ki. A sportban viszont nyilvánvaló abszurdum azt emlegetni, hogy „hősies helytállás”, meg „önfeláldozó szerelés”.

Akkor mire jó a Spartathlon? 200-300 kilométer lefutásában sincs akkor semmi hősies.

Semmi. A versenyzők neve mellé oda sem kellene írni a nációt. Még sosem futottam be a célba zászlóval. Én ezt magamért csinálom, önszórakoztatásból. Megmérem egy mezőnyben, hogy hol tartok. De mezőny sem kell. Amikor negyvenéves lettem, privátim egy hét alatt az összes jelentős görög hegycsúcsra felfutottam, amikor meg negyvenkettő, akkor 420 kilométert futottam öt nap alatt Thermopülaitől Spártáig, hegyen-völgyön át egy kis hátizsákkal. Csak úgy.

A hegymászópárhuzam a hozzátartozók szerepe miatt jutott eszembe. Az ULTRA-ban két eltérő hozzáállást látunk: a francia versenyzőfiú anyukája még akkor is űzi tovább a gyerekét, amikor az már nagyon szenved, a magyar Szabó Béla felesége pedig annyira félti a férjét, hogy könyörög, hogy álljon le. Még ha az ultrafutás viszonylag kockázatmentes sport is, a családtagjai szoktak aggódni önért?

Anyukám tizenegy éves koromban meghalt autóbalesetben, őt érdekelné, ha élne, mindent ambicionált, amit csináltam. Eleve a szüleim mindig meghajlottak az önállóságom, konokságom előtt, nem akadályoztak. Apámat nem foglalkoztatta a futás, de ha igen, sírba vitte. Ő is és nagymamám is meghalt a Covid alatt. Nagyi sem értette, hogy mire fel ez a futkosósdi, lepattant róla az ő kemény életéhez képest. A saját házukban élte át a német, majd a szovjet megszállást, kitelepítették, a veséjét kivették, mellrák. A második világháború alatt kislányként Csobánkáról vitte be naponta a terményeket a pesti vásárcsarnokba, ami oda 22 kilométer, és vissza 22. Ez beleégett a futásaimba. A párjaim meg ezzel a csomaggal kaptak engem.

Imponálna, ha bárki aggódna, de inkább olyan ez, mint hogy leugrom a boltba.

Arra, hogy a hosszútávfutás főként a negyven felettiek hobbija, az életközepi válság a magyarázat?

Teniszhasonlattal élve ez a klasszikus negyven-semmi. Lehet kiégés, lehet traumafeldolgozás, menekülés, lelki hiánygazdálkodás, igény a váltásra. De praktikusan is ekkor érnek el az emberek egy olyan életszakaszba, amikor több idejük van hosszan edzeni, mert nagyobbak a gyerekeik, és fejben is érettebbek, jobban viselik a monotonitást. Bár egyre több fiatal kezd hosszútávozni, ugye az Ironman lejárt, most az ultra az új maraton: divat, bakancslista, csoportnyomás.

A futás orvosol vagy elfed valódi problémákat, és luxusproblémákat keletkeztet: hova nevezzek, milyen cuccom legyen, mivel frissítsek. Vagy ott van a litván ultrafutó-fenomén, Szorokin, aki korábban evezett, de nem volt elég jó ahhoz, hogy kijusson az olimpiára, piálni és cigizni kezdett, majd negyven körül azt mondta, ez így tarthatatlan, és kitalálta, mivel tudná a korábbi becsvágyát kielégíteni. Azóta nagyjából minden rekordot megdöntött az ultrafutásban.

A saját hazai rekordja a Kéktúra nagyjából 15 és fél nap alatti teljesítése. A bő két hét során esszenciális természeti és szociológiai képet kaphatott a magyar vidékről az Írott-kő–Hollóháza-tengelyen. Mik voltak az elsődleges benyomásai?

Kék kutak, Kádár-kockák, elhagyott vasúti megállóhelyek – így elsőre. A szociológiai megfigyeléseim eléggé laikusak, bár jó referencia lehet Görögország, ahol sokat megfordulok. Ott bármelyik faluban is jársz, biztosan találsz egy cukrászdát vagy pékséget, príma cuccokkal, jó kávéval. Lesz egy taverna is, megbízható minőségű friss, meleg ételekkel. És látni fogod a település szívét is, ahol a közösségi élet zajlik. A magyar vidékkép ezzel szemben úgy néz ki, hogy van egy nemzeti dohánybolt, szűk nyitva tartással, ahol stimuláló- és függőségi szereket vehetsz. Van egy pici Andi, Nelli vagy Zoli ABC, a legszükségesebb termékekkel, felárazva. Jósvafőn a paradicsom kilója 3000 forint volt, a zsömle 120. Hétköznap nyitva tartó étteremmel, kávézóval nyolc-tíz falun keresztül sem találkozol.

Pont ilyen vákuumszerű a Cserehát is, ahol szinte embert nem látsz az utcán, miközben elképesztően szép környék, tele van csodás, de romos házakkal. Szerintem a Cserehátban nagy lehetőség van, és nem lennék meglepve, ha ez lenne a következő Káli-medence.

A Nádas Péterről tavasszal bemutatott kísérleti portréfilm, a Saját erdő készítői – Kalmár Melinda történész mellett – önt kérték fel az író egyik beszélgetőpartnerének. Hogyan jött képbe?

Váratlan ajándék volt. Kaptam egy magázó emailt Orsós László Jakab producertől, hogy Nádas Pétertől szerezte meg az elérhetőségemet, és beszélni akar egy tervéről. Meg kellett néznem az emailcímet, hogy nem valami haverom szórakozik-e. Lacit én ismertem, mert a Nyócker című animációs filmjében szinkronizáltam 2004-ben, de ő nem emlékezett rám. Engem lenyűgöz Laci lelkesedése, a pozitív szemlélete, az intelligenciája, és ne feledjük: a magyarok közül jelenleg a legmagasabb kulturális poszton van a világban – cigányként. Huszonöt éve pedig a legelső órámon Nádas Péter Takarítás című drámáját vettük az ELTE magyar szakán, utána sorra elolvastam más könyveit is. A Saját halál például egészen átalakította az életvégi gondolkodásomat, felszámolta a halálfélelmemet.

Azt csak pár éve tudtam meg, hogy Péter ötven éven át futott. Ezért nagyon szerettem volna beszélgetni vele a podcastomban, de a felkérésemet a maga szellemes módján visszautasította. Arra hivatkozott, hogy mit tudna ő mondani nekem a futásról, mit beszélgessen ő Heideggerrel a filozófiáról? Ez egyszerre volt hízelgő és kihívó. Végül sikerült meggyőznöm őt, mert kiderült, hogy nagy szerelem neki a futás: vágyakozik, gondol rá, de fizikailag már nem képes rá. Elmentem hozzá Gombosszegre, akkor találkoztunk először, és órákon át beszélgettünk.

Talán az tetszett neki, hogy nem szartam össze magam a jelenlétében.

Hanem állhatatos, kíváncsi voltam. Talán ebben hasonlítunk. Gyanítom, a filmbe is ezért hívott, és utána is ezért ült le még velem egy dupla interjúra a halálról, hospice-ról. A rokon szenvedélyünkből kölcsönös rokonszenv, bizalom lett, a múlt héten is küldött nekem egy képet egy rókáról, aki a kertjében járkált. Én is küldök neki a Kéktúráról.

Mi volt a legemlékezetesebb pillanata Nádasnál?

Sok ilyen volt a négy nap alatt, beszélgettünk a fotográfiáról, elmondta, hogy azért nem néz fotókat, mert az az ismétlés ismétlése, és megkérdeztem tőle, hogy mit gondol arról, mi lett volna, ha születik egy gyereke, milyen apa lenne. Szerettem, amikor a pazar kertjéből metszett nekem néhány terményt, paprikát, ribizlit, amiket nagy gonddal termeszt. A forgatás végén pedig nagyon gáláns módon meghívta az egész stábot egy baromi drága étterembe az Őrségben. A hosszú kocsiúton egymás mellett ültünk hátul, és az álmok lehetséges jelentéséről beszélgettünk. Péter mindenre hajlandó volt válaszolni, egy kivétellel: nem mondta meg, hogy mit sajnál nagyon.

És tényleg ön csinálta az utolsó fotót Zámbó Jimmyről?

Szerintem igen. Legalábbis az egyik utolsót. A kétezres években szaxofonoztam egy házibuli-zenekarban, és az azóta leégett hűvösvölgyi Balázs vendéglőben játszottunk szilveszterkor. Éjfél után feltűnt a vendégek között Jimmy, és mivel a kis zsebgépemmel egész este fotóztam, őt is belekomponáltam egy képbe. Majd mikor egy nap múlva meghalt, és kiderült, hogy az újságok rekordeladásokat produkálnak a címlapjaival, a leexponált tekercset elvittem a laborba, és mint Antonioni Nagyításában, úgy hívattam elő, hogy Jimmy is jól látható legyen rajta. Alkalmi paparazzóként milliós képeladásról ábrándoztam, ezért házalni kezdtem a bulvárlapok szerkesztőségében, de elküldtek azzal, hogy nem szép dolog más halálán nyerészkedni. Ők csak tudják.