2022. augusztus 26. – 04:57
frissítve
A híres 2018-as thaiföldi barlangi mentésről szóló A tizenhármak (Thirteen Lives) tökéletes példája annak a filmnek, amire azt szokás mondani, hogy „jól meg van csinálva”, akármit is jelentsen ez a kifejezés. Szól átlag feletti emberekről, akik a szokásos mérce felett teljesítenek, az emberi találékonyságról, kitartásról, sőt, az emberiség példátlan összefogásáról, ahogy a világ összetart akkor, amikor valami lehetetlen helyzet alakul ki. Szimpatikus színészek játsszák el jól a karaktereiket, a világ egyik legmegbízhatóbban középszerű amerikai rendezője, Ron Howard (Egy csodálatos elme, A Da Vinci-kód) pedig stabilan középszerűen, szépre csiszoltan, súrlódásmentesen, mérsékelten részletgazdagon, de nem naturistán rendezte. Feszült szórakoztatás lett abból, amin egyébként a világ már négy éve feszülten egyszer végignézett, csak akkor nem mozgóképen, hanem a hírek olvasásakor.
Ha valaki nem ismerné a történetet, vagy elfelejtette volna (amit megértenék, hiszen azóta történt egy s más): 2018-ban Thaiföld északi részén a Tham Luang barlangban rekedt egy komplett gyerekfocicsapat az edzőjükkel együtt. Meccs után, egyikőjük szülinapi zsúrja előtt mentek oda, de a hirtelen jött esőzés elöntötte a barlangrendszert, ezért már nem tudtak visszatérni a felszínre. A helyi mentőalakulatok az erős sodrás és a lehetetlen körülmények között nem találtak rájuk, de az eltűnésük után majdnem 10 nappal két brit búvárnak sikerült elérni hozzájuk.
A gyerekek és az edző étlen-szomjan, de életben voltak. Megtalálni egy dolog volt őket, megmenteni egy másik: a megoldás végül az lett, hogy a gyerekeket ketaminnal és Xanaxszal elkábították, gúzsba kötötték őket, és mint ahogy az egyik brit búvár később mondta, egyesével, szatyorként cipelték ki őket a barlangból. Mindannyian túlélték, a mentésben két thai mentőbúvár halt meg: egyikőjük a merülés közben eszméletét vesztette, a másik vérmérgezést kapott a mentés közben, és hónapokkal később hunyt el.
A mentésről készültek már tévéfilmek, dokumentumfilmek, sőt, szeptemberben egy netflixes sorozat is érkezik, A tizenhármak viszont az a fajta nagy költségvetésű, alapos feldolgozás, ami ritkán jár már ki témáknak abban a korszakban, amiben mindenből többrészes doku- vagy fikciós sorozat lesz. Ron Howard filmjének két főszereplője a két brit búvár: Richard Stanton (Viggo Mortensen) és John Volanthen (Colin Farrell), akik először találkoztak a barlangban rekedt gyerekekkel. A személyiségük különböző, Stanton egy magának való, praktikus, egyenes ember, Volanthen pedig egy empatikus, családos apuka, aki akkor is ígéretet tesz valamire, ha nem száz százalékig biztos, hogy menni fog neki. Az egymáshoz való viszonyukat A tizenhármak úgy ábrázolja rekordidő alatt, hogy Stanton kér egy kekszet Volanthentől, az megígérteti vele, hogy csak egyet vesz, de sunyiban mégis kettőt fal be.
A forgatókönyvíró William Nicholson (Gladiátor, Everest) viszont nagyon okosan nem a két britre helyezi az összes hangsúlyt, még ha a mentés legtöbbet dokumentált elemei (például a gyerekekről készült videófelvétel) nekik is köszönhetőek. A tizenhármak egyértelművé teszi, hogy ez egy társadalmi rétegeken, állami hierarchia-rendszeren, és még megannyi határon átívelő ügy volt, ahol a külföldiek csak fogaskerekek voltak egy sokkal nagyobb szerkezetben.
A mentéshez szükség volt a helyi kormányzó irányítására, aki viszont egy hét múlva leköszönt volna, és ha az eset tragikusba fordul, vele vitetik el a balhét. A thai katonaság ugyan azonnal megjelent a helyszínen, de egy civil parancsaira kellett hallgatniuk. A helyi földműveseknek pedig bele kellett egyezniük abba, hogy a barlangból kiszivattyúzott vizet az ő termőföldjeikre pumpálják, ezzel egy évnyi termés ment a levesbe, a jószágokról nem is beszélve. Ezek mind így történtek, A tizenhármak pedig hatásosan vázolja fel azokat a minikonfliktusokat, amik ugyanúgy okozhatnak tragédiát, mint egy elszakadt kötél, egy kifogyott oxigénpalack, vagy az erős sodrás.
De hogy a valóság hű leképezésén kívül A tizenhármak bármi izgalmasat, váratlant, meghökkentőt nyújtson, az nem a kisiparos Ron Howard asztala. A hatékony történetvezetés igen, Howard 3D-térképekkel, visszaszámolásokkal, a napok pontos számát jelző feliratokkal segíti az eligazodást, a barlangban pedig mindig egyértelmű, hogy ki merre van éppen, és miről felismerhető egy adott állomás. A víz alatti felvételek szükségszerűen tisztábbak mint a valóságban, ahol a szinte nem létező látási viszonyokra panaszkodtak a búvárok. A thai Sayombhu Mukdeeprom (Szólíts a neveden!, Memoria) kamerája hatékonyan megy a vízfelszín alá vagy felé, ahova éppen a feladata megkívánja, a két és fél órás hossz ellenére pedig a tempó egyenletes marad végig.
Az egyenletesség A tizenhármak előnye és hátránya: egyenletesen hatékony, visszafogottan izgalmas, nyíltan és egyértelműen kommunikál. A sok történetszál és részlet miatt miatt nem engedheti meg magának azt, hogy valamit félreértsünk és kétségek között maradjunk: ez az a film, ahol amikor egy szereplőnek vannak kétségei, azokat világosan kimondja. Amikor a két brit búvár azon morfondírozik, hogyan hozzák ki a srácokat, a megoldást kitalálva ellövik azt a párbeszédet, hogy de hát ez őrültség, vagy zseniális, vagy a kettő egyszerre. Azt nem mondják meg, hogy micsoda, de már kondicionálnak arra, hogy ez őrültség, vagy zseniális. Esetleg a kettő egyszerre.
És mivel A tizenhármak ambíciója tényleg nem több annál, mint hogy két és fél órába összesűrítse a valóságot, és egy minél egyenesebb történetet adjon vissza, nemigen marad hely művészi szándéknak, a pici, hatásos részletek is elkopnak a végére. Példa: a búvárok keze mindig sebes, véres, sérült, hiszen sziklákon húzzák magukat, de Howard egy idő után direkt felhívja erre a figyelmünket, amikor Viggo Mortensen karaktere fertőtleníti őket. A valóság, megmagyarázva: nagyjából ez A tizenhármak. De ez az a ritka eset, amikor a valóság annyira elképesztő volt, hogy nincs az a hollywoodi gépezet, ami még elképesztőbbé tudja tenni.
A tizenhármak az Amazon Prime Video kínálatában látható.