A narratívák nagyjából mindenhol ugyanazok: Nagy Amerika, Nagy Magyarország, gyűlölni való eltérések

• Orsós László Jakab New York-i karrierje a kétezres évek közepén kezdődött, először a Magyar Kulturális Központot vezette, majd hat éven át volt a világ egyik legnagyobb irodalmi találkozója, a PEN World Voices fesztivál kurátora és igazgatója.
• 2016 óta az Egyesült Államok egyik jelentős közkönyvtára, a Brooklyn Public Library művészeti igazgatója és alelnöke.
• Magyarországon a 90-es években vált ismertté előbb a Nappali Ház című művészeti folyóirat szerkesztőjeként, majd a Népszabadság film- és televízió-kritikusaként, valamint a Wittman fiúk álnéven, Fáy Miklóssal közösen írt étteremkritikáival. Később a Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa lett, és társforgatókönyv-írója volt a Nyócker! című, Annecy-fődíjas animációs filmnek.
• A beszélgetésben (amelyet még februárban folytattunk vele online) többek között a New York-iak szerelmi életéről, a cigányok és a feketék hasonló mondatairól és a Nádas Péterrel való barátságáról kérdeztük.
  

A Valentin-nap másnapján beszélgetünk. PC még kinyilvánítani a szerelemet New Yorkban?

Ha innen nézzük, akkor az lenne a jó válasz erre, hogy „minden kreatúra szerethet minden kreatúrát, vidd el a kiskutyádat vacsorázni”. Amúgy persze hogy PC, mert pénz van benne: megtelnek kis szívekkel az éttermek, a virágárusok kiköltöztetik a járdákra a rettenetes ízléssel összepakolt csokraikat, amiket háromszoros áron árulnak. De van valami vicces abban, hogy egy egész ország dobpergésre lesz szerelmes.

Nincs túl jó véleménnyel a New York-iak érzelmi világáról.

Nemcsak New York, de az egész világ bajban van, és ez hatványozottan igaz arra, ahogy önmagunkkal és másokkal bánunk. Azért itt is meg lehet találni a mély barátságokat, és amikor ez megtörténik, akkor az revelatív. De Amerika egy tranzakcionális ország, és a New York-i társadalom különösen versenyorientált, emiatt a kapcsolataikban mindig érzek egy kis számítást: a te barátságod hogyan lesz jó nekem anyagilag, szakmailag, érzelmileg? Mintha mindig készenlétben állnának egy jobb lehetőségre,

a csókolózó ember a másik füle mellett mintha már azt nézné, van-e ígéretesebb a partnerénél.

Hozzáteszem, minden emigráns alapélménye, hogy kevésbé tudja átélni a kapcsolatait. Ahol az ember nem honos, ott minden kicsit idegen marad neki.

A mai napja hogyan telik majd?

Mint minden reggel, az uszodában kezdtem a napot, és ahogy szintén minden reggel, elmentem a kedvenc kávézómba, ahol találkoztam a haverjaimmal. Aztán hazabicikliztem a beszélgetésünkre, ezután bemegyek a könyvtárba vezetői értekezletre, majd részt veszek egy könyvbemutatón a Brooklyn Múzeumban, végül este ott leszek az egyik programunkon, az egyhetes irodalmi filmfesztivál esti vetítésein. Mindeközben persze végtelen emailek és telefonok.

Azok alapján, amiket a korábbi nyilatkozataiban mesélt róla, a Brooklyn Public Library a demokrácia és a közszolgálatiság csúcsának tűnik: a kölcsönzés „vallásosan” ingyenes, a bevándorlókat iratok nélkül is beengedik, nem ellenőrzik a táskákat kilépéskor. Hogyan fordulhat elő ilyesmi az Egyesült Államokban?

A könyvtár valóban az amerikai élet legdemokratikusabb szelete, és a progresszívabb nagyvárosok, mint New York, Chicago, Boston vagy Los Angeles ezt minden lépésükkel erősítik is: a társadalom minden szegletét képviselik és felkarolnak problematikus ügyeket. Valószínűleg engem is emiatt szerződtetett a könyvtár elnöknője: látta bennem erre a fogékonyságot. Ezért nem is egyszerűen programokat kínálunk, hanem témákat generálunk, és sokszor művészi, performance-szerű eseményeket kreálunk.

Hogyan képzeljük el ezeket?

Amikor például az állampolgársági vizsgámra készültem, alaposabban tanulmányoznom kellett az amerikai alkotmányt, és feltűnt, hogy utoljára 1992-ben módosították, miközben előtte már 27 módosítása volt, pedig azóta is változott néhány dolog a társadalomban. Ezért kitaláltam, hogy szervezzünk olyan beszélgetéseket, úgynevezett townhall meetingeket, amelyeken az állampolgárok megvitathatják egymással, hogy mi hiányzik az alkotmányból és mi lett korszerűtlen az idők során, aminek ki kellene kerülnie belőle. Elképesztő mennyiségű ötlet gyűlt így össze, amiket összegeztünk, és a felkért alkotmányszövegezőkkel (művészekkel, jogászokkal, aktivistákkal) írtunk egy 28. alkotmánykiegészítési javaslatot, amit aztán az emberek nevében közzétettünk és elküldtük a választott politikusoknak.

A legelső projektem pedig az volt, amikor egy hideg januári éjszakán hatalmas tábortüzet raktunk a könyvtárhoz közeli parkban. Ez éppen a Donald Trump megválasztása körüli időszakra esett, amikor mindenki nagyon riadt volt és elidegenedett. Azt gondoltuk, hogy érdemes lehet egy törzsi hangulatot teremteni, rakni egy nagy tüzet, amit körülülünk és egy adott témáról beszélgetünk. Az első tábortűz témája a hontalanság volt, ahova meghívtunk hontalanokat és szociális munkásokat. Rengetegen jöttek. Körülülték a tüzet, forralt bort adtunk, és beszélgettünk. Ez a program egy évig ment minden hónap első szombat estéjén.

Ez a szellemiség nincs rögzítve a szerződésemben, inkább ösztönösen hozom, ami vagyok: egy vidéki cigány családban felnőtt, budapesti értelmiségi, aki ismeri a perifériát is, és nem gondolja, hogy az ott élő emberek más anyagból lennének, mint bárki más.

Miközben magyarként valószínűleg önnek van jelenleg a legjobb hozzáférése a világ irodalmi és művészeti elitjéhez.

Bár ez egyre kevésbé inspirál engem.

Miért?

Nem azért, mert nagyképű vagyok, hanem mert nem érzek már különösebb izgalmat ebben. Amikor a PEN nemzetközi irodalmi fesztivál programigazgatója voltam, hat éven át a legfontosabb írókkal dolgozhattam, ahogy ma is a munkám része a kurrens szerzők könyveinek bemutatása.

Margaret Atwoodra vagy Paul Austerre megtölteni egy termet viszont nem olyan nagy kihívás.

Az jó érzés persze, hogy közülük sokakat különösebb magyarázkodás nélkül elérhetek emailben vagy telefonon.

Kikkel jutott el baráti viszonyig?

A nevek nem olyan fontosak itt. Az mindenesetre általában az első telefonnál kiderül, hogy hűvös szakmai kapcsolatunk lesz, vagy már elsőre annyira értjük egymást, hogy alig várjuk a személyes találkozást. Ezután is igyekszem nem rájuk telepedni, de többektől szinte bármit kérhetek, szívesen elvállalják.

A PEN-nél Salman Rushdie volt a főnöke. Beszéltek az ellene elkövetett merénylet óta?

Igen, váltottunk néhány üzenetet.

Mi volt a benyomása, milyen állapotban van?

Rushdie nemrég adott egy nagy interjút a New Yorkernek, és készített magáról egy szelfit is, szóval azért lehet tudni, hogy körülbelül mi történik most vele. Viszont sokkal erősebb ember annál, mint amit én gondoltam róla, és ezt meg is írtam neki. Sok szmájlival válaszolt.

Ön volt már forgatókönyvíró, tanár, kritikus, kultúrdiplomata és művészeti vezető is. Alkatilag melyik állt önhöz a legközelebb?

Azt hiszem, én egy kapcsolatteremtő, egy konnektor vagyok. Ahhoz értek a legjobban, hogy észreveszem a tehetséges embereket, akikre aztán nem vagyok féltékeny. Ez egy jó kurátor munkája: felismerni izgalmas projekteket és művészeket, és együtt sikerre vinni az ötletet. Ezen kívül persze folyton saját ötleteken is dolgozom. Most azt csinálom, amit szeretek: olvasok, intellektuális és politikai benyomásokat szerzek, sok emberrel találkozom, és rengeteg szálat tartok a kezemben, amiket igyekszem jó érzékkel összekötni.

Három évvel ezelőtt írt egy véleménycikket a 24.hu-nak Amerika letérdel címmel, amelyben a Black Lives Matter mozgalom szimbolikus gesztusai mellett érvelt. Magyarország jobboldali válasza a BLM-re akkoriban az volt, hogy kifütyülték a meccs előtt letérdelő angol futballválogatottat, a liberálisok pedig barbarizmusnak nevezték a szobordöntéseket. Az Egyesült Államokban hol tart most ez a vita?

Amerika egyik legnagyobb narratívája a rasszkérdés, ami annyira nincsen máig sem rendben, hogy a közelébe se értünk annak, hogy megoldódjon a kérdés. Azt gondolom, ez egy olyan mély és brutális problémája ennek a társadalomnak, hogy a letérdelés ehhez képest egy szelíd, szívvel teli gesztus. És egy csodálatos költői metaforája egy parázsló, sokak életét követelő jelenségnek. Az persze mindig kérdés, hogy a véleménykifejezés melyik formája releváns, de szerintem van olyan állapot, amikor az erőteljes és brutális akciók is a helyükön vannak.

Nem lehet minden ügyet állig begombolva, nyakkendőben végigtárgyalni.

Igen, az emberek elmennek a végletekig, mint ahogy tették ezt a #MeTooban is, de ha megértjük, hogy honnan jön ez a düh, akkor talán jobban megérjük a durva gesztusokat is. És akkor még mindig lehet azt mondani, hogy értem a problémád, de akkor is riasztó a lezuhanó szobor látványa. Viszont nem lehet folyton arra kérni a megalázott kisebbségeket, hogy tartsák kontroll alatt az indulataikat.

És tényleg csodálatos gesztusokat lehetett látni azokban a napokban. Amikor a New Orleans-i polgármester elrendelte, hogy a város főteréről szállítsák el a konföderatív emlékművet, a rabszolgaság szimbólumát, amíg a daruk dolgoztak, ő tartott egy fantasztikus beszédet a történelmi felelősségről. A polgármester egy hónap múlva ott ült a könyvtárunkban, mert arra kértem, hogy menjen végig újra a szövegen részletesen a mi hallgatóságunk előtt is és vitassa meg velük közösen. Elég elképesztő este lett belőle.

Ezekben a diskurzusokban ön mindig fehér férfiként hivatkozik magára, és azt mondja, nehéz elmagyaráznia, mit jelent kelet-európai cigánynak lenni. Az elmúlt évek identitáspolitikai forradalmai nem pont arról szóltak, hogy mindenki mondja el, hogy kicsoda?

Persze, és erre nagy is a nyitottság itt – így épül fel Amerika, mindenki hozza a saját történetét. Az amerikaiaknak viszont a cigánysághoz nincsen referenciájuk. Ha Párizsban azt mondom, hogy én egy magyar cigány vagyok, ott talán kontextusba tudják ezt helyezni, Amerikában legfeljebb romantikus képzeteik vannak rózsás szoknyás nőkről, akik eszeveszetten táncolnak. Ezt itt is időbe telik finomhangolni, és megmutatni, hogy cigánynak lenni közel ugyanaz, mint feketének vagy latinnak lenni.

A cikkében is megemlíti, hogy amikor kiköltözött az Államokba, nem gondolta, hogy ugyanazokat a mondatokat hallja majd a feketéktől, mint a cigány családjában, Zalában. Mik voltak ezek a mondatok?

Legelőször is az, hogy kétszer olyan jónak kell lenni, mint a fehéreknek. Ezt pontosan ugyanígy hallottam otthon is. Teljesíts jól, ne adj támadási felületeket, mert már önmagadban egy támadási felület vagy. Ne nyiss szükségtelenül új frontokat, de legyél készen, ha konfrontálódnod kell – ez bármelyik kisebbség fontos tanítása. Néha a fekete barátaimmal összevetjük ezeket a hasonló tapasztalatainkat.

Az egyik végponton tehát a több száz év óta megoldatlan, zsigeri rasszizmus áll, a másikon az erőteljes társadalmi progresszió. Egy nyugati parti cégnél dolgozó ismerősöm mesélte, hogy behívták a HR-re, miután egy női munkatársa magát rókaként azonosítva ült be egy meetingre, ő pedig ezen finoman elnevette magát. Ebben a jelenlegi végletességben ön hogyan egyensúlyoz?

Recept nincs rá, én inkább a saját alapjaimhoz térek vissza mindig, és próbálom a józanságomat megtartani. Kíváncsi lennék egyébként, a vezetői stábunkban hogyan reagálnánk a helyzetre, ha mondjuk David kollégánk egy nyuszijelmezben kijelentené, hogy ő nyuszi. Szerintem röhögnénk. „Édes David, miért lettél nyuszi?”, és ha ő ezt láthatóan komolyan gondolná, akkor szerintem eléggé elkomorodnánk. Mert ez azt jelentené, hogy David elvesztette a józanságát. Ezek után muszáj, hogy jogunk legyen ahhoz a radikalitáshoz, hogy erre figyelmeztethessük őt.

Ha Amerika a rókaidentitásnak az őt megillető helyet akarja adni a társadalomban, az elég röhejes, és nem is egészen veszélytelen.

Halljuk a történeteket azokról a tanárokról, akik levetítettek egy filmadaptációt egy feketére maszkolt színésszel a főszerepben, emiatt kirúgták őket. Ezek mind túlkapások.

Friss olvasmányélményem a Nádas Péterrel készült, Egy teljes év című interjúkötet, amiben szó esik az ön családjáról és az íróval való barátságukról is. Nádas elmeséli, hogy a hatvanas évek elején egy auschwitzi túlélő asszony írt levelet a Nők Lapjának Orsós Ilona és családja nevében, akiket „ki akartak utálni az olajbányász lakótelepről”. A levél Nádas majdani feleségéhez, Salamon Magda újságíróhoz került, aki akkori férjével, Salamon Pál íróval cikket írt az ügyről. A romák kiutálása mit jelentett a hatvanas években?

Az akkori társadalom jóval toleránsabb volt a mainál, de még így is előfordultak feszültségek, mert az emberek nem tudnak parancsolni a rasszizmusuknak. A szüleim folyamatosan azon dolgoztak, hogy a támadásokat előre kivédjék. Szerencsétlen nővéreimnek csak kikeményített blúzban volt szabad elhagyniuk a házat, majd az anyám rettegve nézte végig, ahogy „csöves” gimnazistaként rongyos farmerban megyek ki az utcára. Ezeken ma már felszabadultan röhögünk a három nővéremmel, de ez és a néhány cigányozás semmi nem volt ahhoz képest, ami másokkal, más közegekben manapság történik.

Amikor a könyvben az olajiparban dolgozó és fafaragó művészként is ismert édesapja alakjáról olvastam, utánakerestem a neten, és az életrajzára találva tulajdonképpen egy cigány népmesébe csöppentem. Kezdve azzal, hogy az apja egy erdőben született.

És az anyám is. Apám állandóan mesélte is ezeket a történeteket, mint egy eposzt, amiket akár egyetlen szóval elő lehetett hívni belőle: nagymama és a pipája – és már jöttek is a sztorik. Ebből a szempontból Jakab, az apám ösztönösen egy missziót teljesített azzal, hogy továbbörökítette a történeteit az erdőről, a kunyhókról, vagy hogy mit jelentettek a törzsek, és miért mindenkinek ugyanaz volt a neve a családunkban. Anyám lánykori neve ugyanis Orsós Ilona, amit én iszonyatosan szégyelltem az iskolában. Aztán elmesélte, hogyan menekültek meg a háború alatt, és ezeken a gomolygó történeteken évente legalább egyszer végigmentünk.

Közben egy táskamagnóval a vállán elkezdte járni a vidéket is, és cigányokat interjúvolt az ő történeteikről. A Sony magnó angol gombjaira pici szigetelőszalagokat ragasztott, rajta a magyar feliratokkal, lejátszás, állj, előre, hátra. A felvett történeteket aztán novellaszerűen megírta, nekem pedig az volt a feladatom, hogy megszerkesszem a szövegeket.

Az anyámmal közös történetük onnan indult, amikor az apám visszajött az Urálból a hadifogságból, és

az erdőben rátalált a törzsre, a tűz mellett üldögélő anyámmal, akit egy-két nap múlva feleségül is vett.

Szívesen olvasnám ezt tovább egy családregényben. Nem akarja megírni?

Rengeteget gondolok erre, és nagyon jó is lenne, de annyira közel van, és annyira érzelmes leszek tőle, hogy szinte biztos, hogy elrontanám ezt az izgalmas történetet a meghatottságommal. De talán életem utolsó szakaszában eljön a megfelelő pillanat.

Nádas Péter ki volt az életében?

A családom barátja, az életem integráns része, és remélem, én is az vagyok az övének. Gellénháza, ahol felnőttem, öt kilométerre van Gombosszegtől, ahol Péterék most élnek, és több szálon is van átfedés a két család között. Tulajdonképpen születésem óta ismerem Pétert és Magdát. Akkor még Pesten éltek, sokszor voltak a szüleimnél Gellénházán és mi is Pesten. Aztán volt egy időszak, amikor kevesebbet találkoztunk, de amikor a gimnáziumban az országos tanulmányi versenyre készültem, Magda tanított könyvtárazni a Széchényiben. Onnantól aztán újra visszatért ez a kapcsolat. Ezt megkoronázandó kitaláltam egy veszélyes ötletet tavaly, és a társaimmal leforgattunk egy rendhagyó filmet Péterről.

Mit árulhat el erről?

Kárpáti György Mór rendezte az ötletemből, az a címe, hogy Saját erdő. Egy hetvenperces monológ, Nádas Péter meg sem jelenik benne; olyan, mintha egy természetfilmet néznénk. Laurie Anderson írt hozzá zenét. Nagyon lassú, csöndes, de remélhetőleg inspiráló film lett egy racionális, bölcs emberrel a középpontjában.

New Yorkban vannak magyar kapcsolatai? Jár magyar programokra?

Van egy magyar barátokból álló kis mag, akikkel folyton ellenőrizzük egymást, ki hogy van. Érdekes figyelni egyébként a magyar emigránsok érkezésének hullámait. Amikor 2005-ben kijöttem, rengeteg fotós, modell, jogász érkezett ide, sokakkal jóba lettem. Most kevesebben jönnek, illetve a fiatalokat már nem ismerem. Magyar programokra pedig egyáltalán nem járok, nagyrészt azért, mert nincsenek ilyenek, vagy ha néha vannak is, azok ritkán érnek el hozzám.

Semmi kapcsolata nincs a kinti hivatalos intézményekkel?

Semmi. 2010-ben hagytam el a New York-i Magyar Intézetet, amikor még csak a hajnalán voltunk az elmérgesedő politikai viszonyoknak. Mégis, egyetlen bátortalan lépéstől eltekintve, soha senki nem keresett az Intézettől, pedig ekkorra már elég komoly adatbázist építettem fel értékes kontaktokból. De az is egyértelműen érezhető, hogy jelenleg nem prioritás Magyarország számára, hogy Amerikában művészetet reprezentáljon.

Az érkezésekor még valószínűleg kevesen tudták volna megnevezni a magyar miniszterelnököt, ellentétben a mostanival. Az elmúlt közel húsz év alatt hogyan alakult a magyar szó jelentése New Yorkban?

Ebben a városban nem találkozom azokkal a republikánus hívekkel, akik a magyar kormányt istenítik, így körülöttem csak a hüledezők vannak. Ők jellemzően sajnálkozva érdeklődnek, hogy mennyire rossz a helyzet nálunk, hogy mit csinálnak ott a barátaim, és hogy mi lesz ezután velünk. Ilyenkor általában elmondom, hogy Amerika a kezdetén tart annak a szakadásnak és teljes polarizálódásnak, amit Magyarország most átél. Náluk Trumppal nyílt meg az, ami nekünk már évek óta anyanyelvünk volt. A hatalomgyakorlás legjövedelmezőbb és legproblémamentesebb módja ugyanis mindenhol az, ha a politikusok jelentős tömegeket nagyon egyszerű, sokszor szemérmetlenül igénytelen narratívával állítanak maguk mellé, és ezek a narratívák nagyjából mindenhol ugyanazok: Nagy Amerika, Nagy Magyarország, ellenségek kint és bent, gyűlölni való eltérések az úgymond normától. Amerikában viszont jóval nagyobbak a tétek, ezért sokkal drasztikusabb is lesz átélni, és a veszélyei is nagyobbak.

Magamon azt veszem észre különben, hogy egyre gyakrabban beszélek arról, hogy honnan jövök. Tegnapelőtt nyitottam meg a könyvtár filmfesztiválját, és tíz évvel ezelőtt egy ilyen hivatalos beszédben eszembe nem jutott volna megemlíteni, hogy magyar vagyok. Most azt mondtam el, hogy ahol én felnőttem, ott az állami Magyar Televízióban rengeteg olyan klassz dokumentumfilmet láthattunk írókról és irodalomról, amilyeneket itt is vetítünk a héten. Tulajdonképpen arról beszéltem, hogy Magyarországnak volt egy jobb korszaka is, és

úgy használtam ezt a bemutatkozást, mint egy ösztönös országmentést.

Mikor itt hagyta az országot, még volt Népszabadság, az SZFE nem alapítványi formában működött, és ki tudja, hány olyan hely szűnt meg azóta, amihez valaha önnek is köze volt. Milyen érzésekkel látogat haza mostanában?

Szerencsére az emberek még ott vannak, a családom, a barátaim, az egykori szerelmeim. A haza ott van, ahol a hajdani szerelmek vannak. Ezért nem honvágyam, hanem embervágyam van. De amikor Budapesten vagyok, nagyon rossz látni a rengeteg tehetséges embert eszközök és lehetőségek híján, ahogy próbálnak felülkerekedni ezen és élni az életüket. Én is ezt csinálnám. A politika elképesztő brutalitása az, ahogyan az embereket levágták a saját életükről és a mindenkit megillető lehetőségekről. Ez megbocsáthatatlan, egészen pitiáner a mély bizonytalanságból származó gonoszság.

Tényleg nem kötődöm már ahhoz az országhoz, ilyen értelemben furcsa érzés kilőve lenni a világba, mert nincs hova hazamenni.

Az nekem most nem a hazám.

Akkor se lenne az, ha ott laknék, csak akkor ott lenne a fogkefém. Bárcsak olyan egyszerű lenne ez élet, hogy ahol a fogkefém, ott a hazám, de az én fogkefém jelenleg Brooklynban van, és Brooklyn sem a hazám.

Innentől a haza fogalma elkezd fluidabb lenni, és tényleg, ahogy Illyés Gyulától tanultuk, a haza a magasban van, ott lebeg fent valahol. Politikai gyarlóságoktól, istentelen embertelenségtől érinthetetlenül. Látja, el is érzelmesedtem kicsit, mert azért ez nagyon tud fájni.

Régi tervem, hogy kéne csinálni egyszer egy Haza a Magasban utazóshow-t, ahol megmutatnák a világnak, hogy mi Magyarország fantasztikuma. Megmutatnánk azokat a tehetséges embereket, akik elképesztő produktumokat termeltek ki és akik most megalázó csendre vannak ítélve. Tulajdonképpen az lenne a kurátori munkám csúcsa.

Az egykori Wittman fiú melyik éttermet nem hagyja ki soha, ha itthon jár?

Nem is kérdés, a Rosensteint. Zseniális hely, csodálatos emberekkel. Ahogyan a családjukat megélik és működtetik, az az integritás érződik az étterem legkisebb részleteiben is, egészen a libamájig lebontva. A lebegő haza egyik sarokkövei lennének.

Mi a kedvenc fogása náluk?

Két dolgot szeretek nagyon Rosiéknál. Egy teljesen mindennapi ételt, amiben viszont a honvágyam és a családszeretetem egyszerre összpontosul: a lecsót, mert úgy készítik, mint Ilka, az anyám. A másik a lepirított káposztás kocka.