Volt MIÉP-esekkel menzateáztam órákon át, közben horthyztak, csurkáztak és zsidóztak körülöttem

Nagy-magyarországos matricát ragasztottak a kocsi oldalára, ebből ugrik ki egy befont hajú férfi az út szélén, majd besiet mellettem az ajtón. A sofőrje aztán még úgy fél percig feltartja a forgalmat, mert az egyirányú utca elejében akar megfordulni. Közben két másik fekete kabátos férfi röhög egy harmadikon, aki eltéveszti a bejáratot, „haha, rossz ajtón akar bemenni. A bolond!” Mintha itt magától értetődőnek kéne lennie, hol volt egykor a MIÉP irodája. Ők tudják, egyből megtalálják: az, ahova az előbb már néhány ősz hajú ember is betévedt, és ahol ma a Mi Hazánk központja van Újbudán.

Ide hívta össze szombat délutánra Novák Előd a MIÉP-emléktalálkozót, hogy a régi haverok, bajtársak, mentorok és mentoráltak nosztalgiázzanak kicsit a régi szép időkről, nemzeti radikalizmusról és Csurka Istvánról. Le is porolta mindenki a szép cipőjét és a bocskai viseletét, Novák például egy szürkét választott.

Az ajtón Dúró Dóra feje fogad, nem tántorít el, benyitok. A hangszóróból üvölt az Aki magyar, velünk tart ma, a levegőben menzatea illata terjeng. A hely maximum akkora lehet, mint egy iskolaterem, bár van egy kisebb hátsó rész is. Ez viszont fontos szerepet kapott, az érkezők itt állíthatják ki három faasztalon egész délután a saját kis MIÉP-es relikviáikat. Gyorsan körbetekintek: fotók Csurkáról, a MIÉP alapszabálya, Vállald magyarságod szövegű kitűző, mellette Aktualizált revíziós dalok feliratú kazetta, kicsit arrébb egy fohász, ezzel a szöveggel: „Uram! Tedd lehetővé, hogy alkalmazkodni tudjak azokhoz, akikkel torkig vagyok. Ámen.”

„Ez a tea, bocs?” – kérdezi meg egy férfi a műanyag teáspoharakra mutatva, és hát, eléggé eltéveszthetetlen, hogy igen, ez a tea. Felkap egyet, majd kilép a relikviás szobából a fő terembe, én pedig követem. Az egyik falon Nagy-Magyarország-zászló, mellette a plakát a mosolygós Toroczkai Lászlóval és Dúró Dórával, amivel már lassan egy éve úgy reklámozzák magukat, mint a legnépszerűbb pártot a fiatalok körében, az egyik sarokban Trianon emlékpark, 20→22 feliratú tábla, mögötte mi hazánkos plakátok még a választási kampányból, egymásnak döntve. De itt még a bojlerre is mi hazánkos matricát ragasztottak.

Az rögtön kiderül, hogy nem mindegy, az öreg MIÉP-esek hova ülnek le. Az egykori képviselő, Dancsecs György például a hátsó sorokban néz ki magának egy széket, Novák Előd mint főszervező és porondmester viszont rögtön ott terem, és erélyesen rászól, hogy „légy szíves, te az első sorba ülj. Bár a régi székek már nincsenek meg.” A férfi engedelmeskedik, előreballag az első sorokba, a nekik fenntartott helyek egyikére.

„A kabátokat mindenki tegye az akasztókra ott hátul, de a székét közben jelölje meg, sállal vagy valamivel, hogy ne foglalja el senki. Sokan vagyunk, de még többen leszünk, sok jó ember elfér itt” – mondja ezt már a mikrofonba Novák. A kis helyiség egyébként valóban megtelik a kezdésre: saccra nagyjából százan lehetünk, az átlagéletkor meg úgy hatvan felett. Mintha csak egy DK-kongresszuson lennék. De azon biztosan nincs olyan illusztris vendég, mint itt: Horthy Miklós utolsó diplomatájának özvegye is erősíti jelenlétével a csapatot.

A terem egyik felében amúgy mindenki ül, a hátsó részében viszont szinte mindenki áll, ott néhányan egy dohányzóasztalt használnak széknek. „Várható volt, hogy mind heringek leszünk” – konstatálja mögöttem egy férfi Jeffrey Dahmer-szemüvegben, vagy ha úgy többet mond, Orbán Balázs-szemüvegben. „Anita, most jött el a pillanat sajnos, sokan vagyunk” – fordul Novák most egy nőhöz, aki ezek szerint Anita, és aki ebből rögtön tudja, mit kell tennie. Egy kisebb fehér sátrat visznek ki a bejárat elé a járdára, hogy aki nem fér be, az se az esőben álljon, a hangosítón úgyis minden beszédet hallani lehet az utcán is.

„Hol vannak azok a relikviák?” – nyújtogatja a nyakát mellettem valaki, rögtön útba igazítják, hogy ott, a másik helyiségben. „Tamáskám, maradj itt, mert elviszem a relikviákat. Pillanat, és jövök” – nyugtatja meg egy nő Tamáskát, aki szerintem amúgy megnyugszik.

Én közben beszorulok a Trianon emlékpark, 20→22 feliratú tábla elé, nem baj, jó itt nekem, főleg mert sűrű kézfogások közepette megérkezik Budaházy György is, aki valamiért elég mérgesen néz rám, talán a kurta tusványosi találkozásunk lehet az oka.

Én nem fogadom meg Novák Előd tanácsát, nem akasztom fel a kabátom, sőt, magamon hagyom, csak kibírok másfél órát, gondolom naivan. Ezen a ponton még nem sejtem – és felteszem, Budaházy sem –, hogy fogunk mi még majdnem négy órán keresztül szorosan egymás mellett állni.

Ekkor végre Novák köszönti a résztvevőket, de nem akárhol, hanem „az egykori Horthy Miklós utcán”, ami ma a Bartók Béla út, ahol a Mi Hazánk központi irodája van. Ma viszont „újra MIÉP-zászló lobog a homlokzaton”. Neki kicsit a Hősök terei MIÉP-es nagygyűlések jutnak eszébe erről a találkozóról. Ezek néha többezresek voltak, én mondjuk egyen sem jártam. Sőt, akkor még nem is éltem, amikor a MIÉP 1993-ban megalakult azután, hogy Csurka István előbb megírta a rendszerváltás utáni évtizedek egyik legnagyobb hatást kiváltó politika írását, a Néhány gondolatot, majd megfosztották MDF-alelnöki posztjától, mire a politikus kilépett a pártból, aztán megalapította a Magyar Igazság és Élet Pártját. Ezzel 1998 és 2002 között a parlamentbe is bejutott.

Novák ezután abba kezd bele, hogy az igazi „kuriózum”, hogy most egy asztalhoz ülnek a MIÉP, a Jobbik és a Mi Hazánk alapítói – ekkor pattan mögöttem egy műanyag ételes doboz fedele, valaki láthatóan rendesen felkészült. Talán épp a MIÉP-es találkozókon szocializálódva tudja, hogy ide fel kell tankolni, mert hosszú napja lesz. Sajnos nem tudom eldönteni, hogy az idős nő palacsintatésztát vagy péksüteményt eszeget, ez talán már sosem fog kiderülni. Azt viszont megtudom, hogy Szegedről jött ide.

Novák ekkor már azt sorolja, ki mindenki van itt az egykori MIÉP-ből: például Horváth Lajos, a párt első elnöke, Fenyvessy Zoltán, aki Csurka után lett a párt elnöke, Bognár László alelnök, Dörner György, az Újszínház igazgatója, Esze Tamás, a budafoki MIÉP elnöke, vagy épp „aki még nem hunyt el, de itt van közöttünk”, azaz Szabó Lukács, a párt parlamenti képviselője, Kovács Dávid, a Jobbik alapítója és Toroczkai László, a Mi Hazánk elnöke, aki egykor szintén MIÉP-es volt. Akiket politikai halottaknak tekintenek, azaz a jelenlegi jobbikosokat, azokat viszont nem hívták meg. „Helyes” – reagál rá valaki a közönségből, más pedig hevesen bólogatva helyeseli ezt a döntést.

„Mindenki szót kap ma” – ijesztget Novák, és gyorsan kiderül, ő aztán betartja a szavát. A MIÉP-emléktalálkozó, vagy ahogy az egyik felszólaló nevezi, osztálytalálkozó ugyanis arról szól, hogy a következő négy órában az emberek sorban egymás után szólalnak fel. Szépen, akkurátusan, szinte végeláthatatlanul. Mindenki más megközelítést választ: egy egykori MIÉP-es önkormányzati képviselő egy ponton például arról anekdotázik, hogy milyen német ágyban fogant ő meg, egy másik felszólalótól pedig megtudom, hogy „Csurka mint dramaturg, mint művész megtermékenyítette Magyarországot”. De egy egykori MIÉP-es ifjúsági tag egy rögtönzött időjárás-jelentést is elereszt, így tudom meg, hogy a terem egyik fele megfagy, mert kabátban áll, közben a terem másik felében meg „nem fehér embernek való idő van”.

Csak ekkor veszi észre egy nő mögöttem, hogy ki áll olyan közel hozzá. „Nézd, Budaházy” – mutogatja a partnerének, a következő pillanatban pedig már úgy kezd tapsikolni örömében, mint egy gyerek. Annak a Budaházynak, akit terrorizmusért ítéltek börtönre, majd aztán akit Novák Katalin államfői kegyelemmel kiengedett. Ugyanez a nő pár perccel később már úgy szól rá a hozzá közel ülő beszélgetőkre, hogy „kuss”.

Érdemes is kussolni, Fenyvessy Zoltán ugyanis eléggé érdekes dolgokat mond. Az egykori MIÉP-elnök „kis izgalommal, kis szívdobogással” jött az találkozóra, ebbe az irodába, aminek 18 évig ő volt a gazdája. „Szívemhez nőtt, mert az ablakai előtt vonult el Horthy Miklós, hogy a vörös rongyokba borult Budapestet gatyába rázza.” Nem lehet tehát véletlen szerinte, hogy a nemzeti radikalizmus irodája épp itt van.

Nem ő az egyetlen, aki Horthyt élteti. Hajdúbagos polgármestere, Szabó Lukács például büszkén emlegeti fel, hogy az ő településén állítottak fel először közterületen egész alakos Horthy-szobrot az országban. „Az igen!” – jön a közönség reakciója. „Horthynak kellene a Jad Vasemben az elsőnek lennie, mert nála több zsidót egyetlen ember sem mentett meg” – mondja Szabó, mire kisebb tapsot kap. A Jad Vasem a holokauszt áldozatainak és hőseinek állít emléket Jeruzsálemben.

Ekkor valaki a kezembe nyom egy kis cetlit, a 2024-es naptár van rajta, na meg Nagy-Magyarország, sorvezető a székely–magyar rovásíráshoz, és felkészülve arra az eshetőségre, ha egy nem lenne elég, két fotó is Wass Albertről: az egyiken fiatalabb, a másikon meg idősebb. Megköszönöm, de álló szomszédom, Budaházy már nem fogadja el a neki szánt darabot: „Nekem ötvenezer ilyen van a boltomban, add tovább annak, akinek nincs” – mondja. Kicsit arrébb közben egy idős férfi próbál előrébb nyomakodni a tömegen, premier plánban akarja látni Toroczkait, aki a következő felszólaló. Sikerül neki.

A fekete bocskaiba öltözött Mi Hazánk-elnök a személyes anekdotái után egy klasszikus Csurka-idézetet húz elő, amihez képest szerinte „Nostradamus semmiség”. Ez így hangzik: „A végső cél a magyarság kipusztítása. Nem fegyverrel, nem mérges gázzal, hanem pénzügyi politikával, életlehetőségeink elvonásával, mert kell a hely a másoknak. Ez a kor, amelyben élünk, különösen az, ami ránk következik a jövendő században, a népvándorlás kora. A színes bőrű, mérhetetlen szegénységben élő, de viharosan szaporodó népek keletről nyugatra, délről északra vándorolnak. A nemzetközi nagytőke és a bankok elősegítik ezt a népvándorlást, mert ez az érdekük. Az USA a NATO-n keresztül már beérkezett Európa közepébe, és most a saját igényeinek megfelelően néplerakatot akarnak csinálni Európa és Oroszország között. Erre pillanatnyilag sajnos Magyarország a legalkalmasabb, mert kasztja, kormányai régen elárulták. A trianoni határok között Magyarországon húszmillió ember is elfér, de belátható időn belül ebből csak hétmillió lesz a magyar, és négymillió a cigány, a többi kilenc pedig mindenféle vegyes, akkor Magyarország nemzetközi néplerakat lesz itt a Kárpát-medence közepén, nagyjából ugyanannak a nemzetközi kozmopolita rétegnek a vezetése alatt, mint ma. Nagyon keserű lesz akkor magyarnak születni. Megbélyegzettség, üldözés, megszégyenítés és a teljes magyar történelem eltagadása lesz az osztályrészünk. Nyelvünk helyén vartyogást hallhatunk.”

„Aztaaa”, „hú”, „szzzz”, „így van”, ilyen reakciókat hallok magam körül erre. Toroczkai szerint ebből a Csurka-féle jövendölésből „pontról pontra minden beigazolódott”. Azért ezzel a közönség mégsem ért teljesen egyet, mert van, aki azt mondja, „azért még nem tartunk itt”.

A Mi Hazánk elnökének Csurka egyszer állítólag azt mondta: „A világ legerősebb lobbija a zsidó lobbi”, mire egy mellettem álló konstatálja, hogy ez annyira nyilvánvaló, mint hogy „a nap süt”. De Toroczkai szerint mára azért ez a helyzet valamennyit változott, már bonyolultabb lett. Hiszen a szélsőjobbos portált, a Kuruc.infót is megpróbálta szerinte egy zsidó szervezet lekapcsoltatni, de nem sikerült nekik – erre pedig szimplán nevetés a közönség válasza. Ezen a ponton már úgy két órája állunk itt, Budaházy pedig éppen derékkörzéseket végez.

Azért maradt még az emberekben zsidózás. Hegedűs Loránt, a MIÉP egykori országgyűlési képviselőjéről először például úgy tűnik, mintha eseményt tévesztett volna, mert Orbán Viktor stratégiai érzékét kezdi el dicsérni – bár Csurka István 2012-ben a kórházból kikéredzkedve az utolsó beszédében szintén a miniszterelnök mellett állt ki. Aztán Hegedűs felteszi a kérdést, hogy „vajon most Csurka mit szólna, ha látná, mi zajlik a Szentföldön? Csendben nézte volna, hogy kiirtjuk egymást?” Mire valaki a tömegben: „Az se volna rossz.”

De a MIÉP-es képviselő, Dancsecs György – akit három órával korábban Novák Előd küldött a hátsó székekről az első sorokba – egy ponton konkrétan felkérdezi Toroczkai Lászlót, hogy mi az, hogy ő és a Mi Hazánk nem foglalkozik érdemben azzal a népirtással, ami Palesztinában megy, és hogy Toroczkai miért nyilatkozik a sajtóban ennyire megengedően erről a kérdésről? „Ha a Mi Hazánk sem foglalkozik ezzel, akkor ki?” – kérdezi Toroczkaitól, mire mellettem valaki szó szerint ezt mondja magának: „A Hamász, az a palesztin szabadságharcosok.”

Bár Novák gyorsan próbálja menteni a helyzetet, a „köszönjük az elvárást” szavakkal, Toroczkai úgy érzi, meg lett szólítva, muszáj reagálnia. Egyrészt szerinte ez fontos téma, amiről beszélt is a parlamentben Orbán Viktornak. Szerinte tehát az nem igaz, hogy erről nem beszél, de azt a kritikát elfogadja, hogy radikálisabban is felszólalhatna. A következő pillanatban mintha enyhíteni akarna a helyzeten, mert „Amerika és Izrael uralta világrendekről” kezd el beszélni, végül azt mondja, Gázában népirtás zajlik, de „azon mindenki gondolkodjon el, hogy hétmillió izraeli zsidóról beszélünk, vannak köztük magyar állampolgárok is. Valóban az a magyar állampolgárok érdeke, hogy Izraelt megsemmisítsék?”

Bár van, aki nem ért egyet vele, a legnagyobb ellenszenvet mégsem ez a téma kapja, hanem az egykori MIÉP-es képviselő, Mestyanek Ödön, aki mintha szintén nem tudná, milyen rendezvényen van. Egyszer csak arról kezd el beszélni, hogy milyen jó, hogy ezt a vakcinát a Covid ellen feltalálták, „egy zseniális dolgot talált ki Karikó Katalin”. Erre a találkozó résztvevői egy emberként zúdulnak fel, fújolják ki. „Rengeteg ember hal meg naponta az oltás miatt. Karikó Magyarország szégyene. Le kellene tagadnunk Karikó Katalint. A pokolba vele” – érkeznek sorban a bekiabálások.

Novák Előd ezen a ponton át is veszi a szót, hogy kicsit megint Horthy Miklósról mélázgasson, és mentse a menthetőt. De azért Mestyanek is megkapja tőle az „Országház borát”, mint mindegyik felszólaló. A borról kiderül, hogy 2022-es évjáratú, és amit amúgy az ő apja (vagy nagyapja) csinált.

Ekkor már több mint négy órája tart ez a maratoni osztálytalálkozó, bár Novák szerint ők mindannyian „Csurka Hősök terei felszólalásain edződtek”. Azért talán nem mindenki, körülöttem menet közben ketten is bealszanak, egy férfi egy ponton konkrétan hangosan felhorkol. Abban a pillanatban azt gondolom, talán pont így képzeltem el egy MIÉP-es osztálytalálkozót. Azért lassan vége végre, vagy tizenöt-húsz, de érzésre inkább száz felszólaló után Novák is megkegyelmez az embereknek. Na, nincs még vége itt a napnak, épp csak szünetet hirdet meg, utána viszont folytatódik a kvaterkázás korlátlanul. De mi ezt már nem várjuk meg.