A féléves kisbabát a nagyobb kislányok cipelték – sok ezer görög gyerek érkezett 75 éve Magyarországra

Még javában tartott a görög polgárháború, amikor 1948. április 7-én egy görög gyerekekkel teli szerelvény futott be a Keleti Pályaudvarra. Az elsőt további szerelvények követték, és 1948 karácsonyáig összesen mintegy háromezer – szülői felügyelet nélküli – gyermek érkezett Magyarországra. Mindez része volt annak a nagyszabású akciónak, amelynek során a kommunisták vezette Ideiglenes Kormány a polgárháború sújtotta területekről huszonnyolcezer gyermeket telepített át az egykor volt szocialista országokba.

A döntés motívumait sokan sokféleképpen magyarázták:

• A kommunisták meg akarták menteni a gyermekeket!
• A kommunisták janicsároknak ragadták el a gyermekeket!

A jelen cikk a politika felhőrégióinak amúgy izgalmas eredményeket tartogató elemzése helyett az érintettek megélt tapasztalatának bemutatásával állít emléket a 75 évvel ezelőtti megérkezésnek. Április 7-e ugyanis a felügyelet nélküli több ezer görög menekült gyerek Magyarországra érkezésének 75. évfordulója.

Hármunkat küldték

„Jött a hír, hogy három nap múlva bombázni fogják a falut. Anyám gondban volt, hogy most küldje-ne küldje gyerekeit, amikor megtudta, hogy az albánok három hónapra elvállalják a gyerekeket. Na most mit csináljon!

Apámat nem tudja megkérdezni, a partizánokkal való együttműködés miatt börtönben volt, de a nagynénimmel és a nagymamával együtt végül is úgy döntöttek, hogy hármunkat elküldenek. A két nővéremet meg engem, a négyéves húgomat nem merték elindítani.”

Egy barlangban kötöttünk ki

„A falunk közel feküdt a polgárháborús harcok fő színteréhez. A falubeliek megtanultak ezzel együtt élni, de ahogy közeledtek a harcok édesanyám és a nagynéném úgy döntöttek, hogy tovább állnak. Északabbra, messzebb az összecsapásoktól. Egy darabig a hegyekben bolyongtunk, már a hangjukról is felismertük a repülőgépeket, köztük a felderítőt a ”tejest„, amely mindig hajnalban jött, mint a tejesember. Végül egy óriási barlangban kötöttünk ki.

Ott éltünk, amely elég nagy volt ahhoz, hogy akár két falu is elférjen benne. Egyszer csak jött a hír, hogy gyorsan tovább kell állnunk mert felfedezték a barlangot, s bombázni fogják. Hatalmas káosz tört ki. Hajnalban indultunk útnak, s már elég messze jártunk, amikor megjelent a ”tejes„ majd a bombázók is. Semmi sem maradt épen. Váratlanul megjelent partizán apám is, azzal, hogy azonnal át kell lépnünk az albán határt.”

A félévest a nagyobb lányok cipelték

„Apám, elment a partizánokhoz, s március elején üzente, hogy a polgárháború végéig engedjenek el minket Jugoszláviába vagy Albániába. Ha vége lesz a háborúnak, akkor majd úgyis visszajövünk. Édesanyám így ebbe beleegyezett. A faluban összejött mintegy 75 gyerek. Három kísérővel 25-ös csoportokba osztottak bennünket, s így indultunk el a következő falu felé. Az olyan nyolc kilométerre volt, s mindezt gyalog tettük meg. Én kilenc voltam, voltak tizenhat évesek is, de volt hároméves is, sőt egy féléves gyerek is. Őt a nagyobb lányok cipelték.

Egy kis pihenő után továbbmentünk egy 5-6 kilométerre levő faluba. Itt újabb gyerekek csatlakoztak hozzánk, így lettünk 98-an négy kísérővel. Néha repülők jöttek, ezért az esti órákban kellett menni. A Preszpa tavak felé vettük az irányt, s este a hegyen keresztülvágva jutottunk át Jugoszláviába.

Családoknál helyeztek el bennünket. Úgy emlékszem, nagyon szegények voltak. Szinte nem volt semmijük. Tudtunk velük kommunikálni, mert a falunk többségében szláv nyelvjárású volt. A mi családunkban egyszerre három nyelv volt jelen, a vlach mellett a szláv és a görög. Körülbelül egy hétig maradtunk ebben a faluban. Ezután tehervonatra szálltunk. A kocsik nagyon büdösek voltak, talán állatokat szállítottak bennük. Így érkeztünk Belgrádba. Itt szétosztottak bennünket, hogy ki melyik vonatra kerül. A falunkból 4-5 gyerek Romániába került, mi többiek, 74-en Magyarországra jutottunk.”

Anyám a hegyoldalban, egy ösvényen távolodik

„Öt napon keresztül faluról, falura gyalogoltunk. A partizánok persze megszervezték, hogy aludjunk is valahol. Volt olyan hely, ahol egyesével tudtunk csak átmenni, mert szemből már lőttek bennünket. Általában nappal mentünk, de volt, amikor este kellett. Mert tudták, hol kell vigyázni. Anyukám eljött velünk egészen a határig. Itt van az utolsó falu. Búcsú anyámtól. Most is látom őt. Az maradt meg bennem, ahogy a hegyoldalon egy ösvényen távolodik. Majd találkozunk három hónap múlva! Nem sejtettem, hogy utoljára látom őt.”

A Keletiben már vártak minket

„Április 7-e érkeztünk Magyarországra. Tehát egy hónapig tartott, amíg a falunkból elérkeztünk Budapestre. Ami kirándulásnak azért elég hosszú. A Keleti Pályaudvaron már vártak minket. Papírok nélkül érkeztünk, adtak mindenkinek egy számot. Én voltam az 1966-os. A Vöröskereszt autóin elvittek minket a Széchenyi fürdőbe. Ott fertőtlenítettek, megfürdettek minket, büdösek voltunk. Innen a Mátyás laktanyába kerültünk.

Emlékszem, hogy ott állunk a kerítésnél, és kéregetünk. Hogy legyen pénzünk. Hogy vissza tudjunk menni. Beszélgettünk arról, hogy jó lenne megszökni és visszamenni. Pedig azzal indultunk el, hogy meg kell várni, míg győznek a partizánok.

De megismerkedtünk a magyar koszttal. Az nem ment, nem nagyon tudtuk megenni. A levesféléket, mint mondjuk a bablevest, a falunkban a levest nem nagyon ismertük. A zöldséglevest, amit adtak, hát azt ki eszi meg? Nem akartuk megenni. Akkor inkább menjünk haza, volt egy ilyen. A mákostésztát hosszú ideig nem ettem meg, mert úgy gondoltam, hogy cukrozott hangyákat daráltak bele.”

Megriasztott a gyerekek látványa

A gyerekeket az érkezésük után karanténban helyezték el. Ehhez a Mátyás Hadifogoly Otthont, az Andrássy Laktanyát és a Szt. László laktanya néhány termét szerelték fel. Erről a korszakról emlékezett meg naplójában az 1948. április 23-án a Mátyás laktanyába kirendelt gyermekorvos.

„Mikor beléptem a laktanya udvarára és körülnéztem az ott nyüzsgő sok gyermek között, be kell vallanom, hogy első pillanatban megriasztott a látvány. A nélkülözésnek, a gondozatlanságnak, a nyomorúságnak ijesztő képe tárult elém, a sok rongyos ruhás, sebes, vakaródzó gyermek láttán, akik kergetőztek, mászkáltak, visongtak körülöttem és betöltötték az egész udvart. Valóban, mindegyikről a háború elrettentő szobrát lehetett volna megmintázni.”

Itt maradtak

A gyerekeket hamarosan öt vidéki gyermekotthonban helyezték el, amelyek Balatonalmádin, Balatonkenesén, Hőgyészen, Fehérvárcsurgón és Dégen működtek. Gyorsan, 1949 augusztusában döntés született görög iskolák létesítéséről is. A gyerekek azonban nemcsak új életet kezdtek, hanem új hazára is leltek Magyarországon.

Soraikból tanárok, mérnökök, közgazdászok, egyetemi oktatók, sikeres művészek, vállalkozók kerültek ki. Mindebben elévülhetetlen érdemük volt azoknak a magyar óvónőknek, nevelőknek, tanároknak, orvosoknak, akik szerető gondoskodással vették körül őket a kezdeti nehéz időkben. Erre a Magyarországra most is hálával gondolnak az érintettek. S ez is közrejátszott abban, hogy harmonikusan integrálódtak a magyar társadalomba. De, akik végül is, már felnőttként visszatelepültek Görögországba, azok is megőrizték kapcsolatukat második hazájukkal.

A Magyarországon felnőtt gyermekek azonban nem vesztek el a görögség számára sem. Görög nemzeti identitásuk megmaradt, Görögországot szintén hazájuknak tekintik. Ez pedig azoknak a görög gondozóanyáknak, nevelőknek és tanároknak köszönhető, akik görög nyelvre, s a görög kultúra, történelem ismeretére és szeretetére tanították őket.

A görög gyermekek Magyarországra érkezésének 75. évfordulója alkalmából április 7-én mutatják be a Toldi moziban a „Köszönjük Magyarország” című filmet. Bár a bemutató napjára minden jegy elkelt, lesz másik vetítés: április 28án 18:00 órakor a Ferencvárosi Művelődési házban (Bp. IX ker. Haller utca. 27.) A film előzetesét itt tudja megnézni:

A szerző görög származású egyetemi tanár, 1979 óta tanít az ELTE Társadalomtudományi Karán. Szülei szintén a görög polgárháború következtében kerültek Magyarországra.