Nem mindegy, hogy Kőbánya alsó vagy Armani felső

Szinte hihetetlen, hogy csak öt év telt el Beton.Hofi (továbbiakban stilizálás nélkül: Beton Hofi) nagy bemutatkozása, a Comic Sins óta. Az a lemez egyike a nagy magyar popzenei generációváltás fontos mérföldköveinek, és Beton Hofi azóta stabilan ott van a hazai könnyűzene élmezőnyében. Azon kevesek egyike Magyarországon, akinek ha új nagylemeze jön, az tényleg eseményszámba megy, és nem csak marketingfogás az influenszerstátusz fenntartásához. A pár napja megjelent Interregnum című lemeze sok szempontból fontos állomás a rapper karrierjében: ezzel nyitja meg a lemeztrilógiáját követő új korszakot, miközben az album címe bátran értelmezhető zenei, közéleti, politikai és egzisztenciális szempontból is. Az Interregnum bizonyos pontjain nagyon úgy hangzik, mint a rapper pályafutásának eddigi csúcsműve, de azért közel sem tökéletes.

Már lement a 2020-as évek első fele, ezért talán nem túlzás azt állítani, hogy Beton Hofi első lemezei óriási hatással voltak a magyar könnyűzenére, és néha a közéletre is. A Comic Sins nagyon combos debütálás volt, egyike azoknak a lemezeknek, amik igazán eltalálták a magyar trapból érkező újhullám hangját, ráadásul úgy, hogy a Comic Sins kulturálisan hiphop tudott maradni. Az ezt követő Playbánia tovább emelte a szintet, és a Bagirával meg is csinálta az első igazán korszakos slágerét, amit akaratán kívül az tett igazán halhatatlanná, hogy a Pegasus-ügyre is reflektáló, Orbán Viktorra vonatkozó dalszövegét egyszerűen lenémította a köztévé az A38-as koncertjén.

Az esetnek nagy visszhangja lett, és voltaképpen megmutatta, hogy a kormány később hogyan fog viszonyulni (lásd még a Carson Coma, Azahriah, a Margaret Island vagy Pogány Induló esetében) a rendszert kritizáló zenészekhez. Poptörténeti kuriózum, hogy ez az egész téma aztán még tovább fennmaradhatott azzal, hogy a Carson Coma megénekelte egy később szintén nagy slágerré váló dalban, a Feldobom a követben.

Beton Hofi sok helyen elmondta, hogy az első lemezei alapvetően mixtape-ek, és hogy trilógiát tervez belőlük. A harmadik részre, a 0-ra kicsit többet kellett várni, mint a Playbániára a Comic Sins után, két év elteltével pedig nagyon úgy tűnik, hogy a 0 lett a trilógia legmegosztóbb darabja. Sokkal kísérletezőbb a korábbiaknál, ráadásul a rá jellemző producerpróbálgatás mellett itt látványosan volt egy (Anubii$), akinek nagyobb hatása volt a hangzásra, mint a többieknek.

Felmentem az ördöghöz egy lakásavatóra

Ez alatt a szűk négy év alatt kiderült, hogy miért lett ilyen gyorsan ennyire sikeres Beton Hofi. A csibész, nyolcadik kerületi focista karaktere, a bravúros és sokrétegű, hol humoros, hol nyomasztóan önmarcangoló, hol rohadt dühös szövegírása és a régi iskolát az újjal kombináló zenei hozzáállása, valamint érzéke a producerek, illetve közreműködők kiválasztásához mind közrejátszott ebben. Amíg Pogány Induló mondjuk a vidéki fiatalság példaképe lett, Azahriah pedig képes lefedni a teljes piacot a kisgyerekektől egészen a nagymamákig, addig Beton Hofi nagyjából artisztikus tudott maradni ebből a popzenei generációból, mindezt úgy, hogy nem szerepeltette túl magát. Az előző lemez óta eltelt kb. két év is pont arra volt jó, hogy beérjen az emberekben az igény és a vágy, hogy megint megtalálják maguknak azt a srácot, aki pont annyira lelkesen rappel Gabriel Batistutáról, mint a kapzsi politikusokról.

Az első lemeztől kezdve Beton Hofinál nagyon szépen lehetett érezni egy folyamatos előadói és zenei progressziót. Egyre bátrabban fordult már-már éneklős megoldásokhoz, abszolút megtalálta azt a modern R&B-re hasonlító hangot, amikor valaki a kevésbé képzett énekhangját kreativitással és önazonos megoldásokkal váltja ki. Én a 0 környékén esküdni mertem volna, hogy nagyon popos irányba indul el az első rendes stúdióalbumán, de rendesen meglepett, amikor megjelentek az első kislemezek az új albumról. Ahogy Beton Hofi (és vele együtt Schwarcz Ádám), úgy a magyar hiphop is nagy utat tett meg 2026-ra: a pop- és élőzenés elhajlásokat váltó trapzenei vonulat után visszaérkeztünk a kopogós dobokhoz, a harapós flow-hoz és a mintázott alapokhoz.

Arról viszont szó sincs, hogy az Interregnum tradicionális raplemez lenne, inkább egy művészi interregnum Beton Hofi előadói evolúciójában. Ott vannak rajta a korábbi mixtape korszakból áthozott basszusosabb, elektronikusabb hangulatok és zenei megoldások (Panasonic, Be vagyok zárva, Mire számítottál, Interregnum), viszont a másik oldalon jól kihallható két erős irány: a '90-es, 2000-es évekbeli hiphophoz való visszanyúlás (Top G, Azt mondják, Mek-Mek Freestyle, Vizipaók), illetve jobb híján indie R&B-ként leírható atmoszféra (Pont jó, Pánczél, Angyalok, Magic), amikor a dünnyögésből ének lesz, a dühös vagy éppen vicces szövegeket pedig szerelmes, önkritikus vagy éppen depresszív sorok váltják fel.

Az album rögtön a legnagyobb slágerrel indul. A lassan egy éve megjelent Be vagyok zárva a lemez megjelenésére annyira beérett, hogy ma már szerintem bátran lehet a legjobb Beton Hofi-számok között emlegetni, és a dal voltaképpen kvintesszenciája mindannak, amiért az előadó ennyire ki tud emelkedni a többiek közül. Dzsindzser (Závodi Marcell) minimalista, agresszív, gépi basszusos, de erősen kattogó dobokkal megspékelt beatje bőven megadja az alaphangulatot a lemezhez, meg úgy általában mindenhez, ami az itthoni közhangulatra jellemző.

A vészjósló templomi harangok, a szirénázás és más kis zajok kifejezetten jól állnak ennek a dalnak, és szinte hidegrázós, ahogy a verzéknél a harangozáson kívül semmi mást nem lehet hallani. Mindenhez pedig jön két tökéletesen 21. századi magyar sor:

„Be vagyok zárva Magyarországra, belém van zárva Magyarország”.

Valahol egészen lesújtó, hogy a rendszerváltás után született korosztály 30 évvel később megérkezett ugyanoda, ahol a szüleik érezték magukat az oroszok alatt. Ez a kilátástalan, dühös és paranoid hangulat mind zeneileg, mind szövegileg (Az érmeket a nyakadba a testület akasztja / Kiderül a miniszterről, hogy az is pederaszta) visszaköszön csak ebben az egy dalban.

Az erős felütést aztán a Comic Sins fülledt lazaságát idéző Panasonic, majd a játékos Top G követi. Utóbbi zeneileg az egyik legbravúrosabb teljesítmény az egész albumon, a nagylemez munkálataiban komoly szerepet vállaló Baba Aziz előhúzott egy váratlan MF Doom-kártyát filmszerűnek ható disco és vonós mintákkal. Az egyetlen gondom, hogy Beton Hofi a dal elején annyira kihoz az immerzióból (Magamnak szurkolok, igen leszophat a Panthers / Húgyos-meleg a flow, támogat a Pampers) a nyitósor elismétlésével, hogy muszáj volt időt adnom neki, hogy igazán értékelni tudjam a beat produceri zsenialitását, majd aztán a dal második felére a rapper is igazán megérkezzen például azzal a sorral, amelynek a végén gyakorlatilag még ő is megdicséri saját magát:

Mert a szociális háló, csak egy hirtelen mélyülő szociális árok
Duplatémazáró
Hívd, ahogyan akarod
Sok cigány és gádzsó vagy romák és magyarok
Ez nem volt rossz!

Ezek sose voltak elsők

A lemez következő része (Mire számítottál, Pánczél, Disney) egy kicsit kísérletezősebbnek hathat, mégis úgy érezni, mintha ezeket így vagy úgy, de azért már hallottuk volna az életműben más formában. Talán a Disney-t lehet innen kiemelni, mert az viszont arra szuper példa, hogy Beton Hofi a negyedik lemezén is képes új flow-t hozni, de itt azért előjön egy olyan jelenség is, amiről talán kevesebbet beszélünk: Beton Hofi remek szövegeket és punchline-okat ír, de néha a nyelvi és nyelvtani bravúrjai az értelmezhetőség kárára mennek. Amikor eltalál egy egybefüggő hangulatot, akkor döbbenetesen jól működnek a jobbnál jobb költői képek és váratlan rímképletek, de a Disney pont olyan, hogy a jól hangzó sorok mögé rohadt nehéz mélyebb rétegeket látni. Hacsak nem tényleg arról van szó, hogy a rapper kicsit sznob módon magát Lars von Trier rendezőhöz hasonlítja, a dal másik alanyát meg egy Disney-filmhez.

Ezután kb. a lemez felénél érkezik egy újabb csúcspont, az album nyitódala haragjának szintjét duplájára emelő Pokol, ami olyan, mintha Beton Hofi egy háború közepén állva szövegelne.

Olyanokat mondok tesó, csoda nem a TEK visz
de csak veled nevetek
Gyere szopjátok le Amerikát nem segített Elvis
magyar rendőr, hogyha támad a nép
álljatok át
ezt a nemzetet nem vághatják a vájatok át
itthon sokan remegve várják a hatodikát
Isten óvja tőletek a 6/a-t

Itt azért egészen komoly szavak is elhangoznak, és ismételten rámutat arra az anomáliára, hogy miközben Beton Hofi sokszor a saját dalaiban is emészti magát azon, amilyen státuszba került, ahogy érzékeli és akár befolyásolja a világot maga körül, közben azért csak ki-ki tud belőle szakadni a harag, és akkor valahogy nagyon eltalálja a közhangulatot. 2026 van, mindjárt választások, és már felnőtt egy generáció, akik még sosem éltek másik rendszerben.

Az almát nem lehet visszarakni a fára

A Be vagyok zárva és a Pokol hiába illik egymáshoz hangulatban és akár még valamennyire hangzásban is, a lemez dalainak sorrendje gyakran megtöri a dinamikát. Mivel három markáns hangulat (harag, szórakoztatás, önmagába nézés) váltogatja egymást a lemezen, a Pokolból megérkezni az Angyalok közé kicsit olyan, mint amikor egy extázissal teli koncertélmény végén felkapcsolják a villanyt a teremben. Szó se róla, az Angyalok vagy a Pont jó kifejezetten kellemes, laza, vibe-olgatós szám, de a dalsorrend miatti erős hangulatingadozás azért néha kibillent az átszellemülésből. Főleg úgy, hogy ezek után jön a nemrég elhunyt Tarr Bélát megidéző dal, ami megint nem egy könnyed olvasmány.

Ilyen szempontból a következő etap valamivel konzekvensebb. A Beton.Hof1, a Vilibá és a Vizipaók színtiszta rapzene, ahol a szövegi bravúrokon, flow-váltásokon és okos nyelvtani megoldásokon van a hangsúly. A Vizipaók esetében például minden alkalommal elvigyorodok azon a váratlan soron, hogy

Fölbasszák az agyamat, nyitok еgy Master Crokot
Eszem egy croque monsieur-t aztán
Elszívok egy csipkebogyóbokrot

Ez a fajta játékos lazaság mindig is elképesztően jól állt Beton Hofinak, és ez mintha picit háttérbe szorult volna az elmúlt időszakban. Épp ezért annyira izgalmas, hogy miközben látványosan nyomasztja a világ és az ország, ami körülveszi, végre nincs ettől leszíjazva, nem jött le teljesen az életről, hanem képes ugyanúgy humoránál maradni. Erre érkezik rá az album címadó dala, az Interregnum, ami lendületét tekintve már-már tipikus, dühös Beton Hofi-dal, ami olyan szempontból tényleg értelmet ad a szónak, hogy egyik oldalon a mai valóságot köpködi („Kurva sok magyar ember vére tapad a kezeteken” vagy „Mit keres valaki ennyi idősen a brüsszeli ereszeken?”), másik oldaláról saját magát marcangolja (Nem tudom elmagyarázni a koncert előtti rémületet / Az, aki voltam a zene előtt, az nem tudta, miért született). Voltaképpen egy átmenet aközött, amikor az ember makro-, majd mikroszinten értelmezi a valóságot.

A folytatás az önmarcangolást viszi tovább, nem véletlenül írta maga is Instagramon a rajongóinak, hogy nagyon nehéz volt megírnia ezt a számot. Az egész egy nagy, monoligizált verze, ahol a saját létének elviselhetetlenségét vizsgálja a sikerein (három album, egy ház, a világ sikere kevés a szívem bánatára) és fájdalmain keresztül, és eljut egészen az élettörténetének padlójáig az album magasan legsúlyosabb sorával:

Mikor meg akartam dögleni, akkor sem sikerült
Meglátott a halál, kinevetett aztán kikerült

Érdekes, hogy valamiféle dalokon átívelő hangulati narratívát sikerült összehozni a lemez végére, mert az előbb idézett Fegyhouse-nak nagyon szép hangulati folytatása az Azt mondják, ami a gitározós alappal egy picit a 2000-es évek magyar undergroundját idézi, amikor a korábban bohém rapperek a 30-as éveikre átmentek mesélősbe és önmaguk megértése felé fordultak. Az ezt követő Mek-Mek Freestyle már a Griselda- vagy éppen a Freddie Gibbs-féle street rap vonalat követi. Beton Hofinak remekül áll a karcos, recsegős hang, szinte érezni a nagyvárosi utcák minden porcikáját a dal összes hangján. Az pedig külön bravúr, hogy a dal eleji interjúrészlettel voltaképpen megidézi a Playbánia egy sorát, és annak a gondolatiságát bontja ki részben ebben a dalban. Az albumot záró Magic pedig valahogy egy keserédes pontot (vagy éppen gondolatjelet?) rak ennek az egésznek a végére, a lehető legjobb értelemben.

Üzenem apámnak, már értem, miről ugattál

Ahhoz képest, hogy az Interregnum egy új korszakot hivatott megnyitni, valahogy tényleg érezni rajta a címadó kifejezés valódi jelentését. Ez egy átmeneti időszak, amikor már az évek óta sikeres, a saját státuszát feldolgozó rapper minden szempontból kész változni, de még vissza-visszanyúl a korábbi időszakához. Ezek a visszanyúlások érdekes módon a lemez talán gyengébb momentumaihoz (Panasonic, Mire számítottál, Pont jó) tartoznak, és azok emelkednek ki igazán, ahol már tényleg érezni az új szelek fújását.

Alapból ki kell emelni a magyar trap egyik úttörőjének számító Baba Aziz munkásságát az egész lemezen, akinek a legutolsó lemeze elég jó jelzés volt arra, hogy milyen, amikor valaki a trapből visszaérkezik a hiphop gyökereihez. Ezt elképesztő jó érzékkel mentette át a lemezre, és a modern popzenei megoldások ellenére ízig-vérig hiphopnak hat miatta az egész Interregnum. Különösen érdekes, hogy hiába tűnnek fel a Beton Hofi-életműből még jól ismert producerek (Hundred Sins, Anubii$), valahogy kifejezetten jót tett neki, hogy a Wavy kollektíva arcaival (Aminon, Don Sea, Dan Pinto) kezdett el dolgozni, teljesen rácáfolva az olyan korábbi érzésekre, hogy majd ő nagyon elmegy popzenei irányokba.

Nem Beton Hofitól kell várni, hogy véres zászlót lobogtatva döntse meg a rendszert velőig maró kormánykritikával, de mégis érezni, hogy a kevesebb néha több: ha nincsenek is összefüggő kormányellenes ámokfutások a szövegekben, a szinte minden második dalban elrejtett vagy néha egyenesen odaköpött szurkálások a lehető legjobban vannak időzítve, és a legtöbbször különösen agyalni sem kell azon, minek vagy kihez címezte őket a költő. Közben azok is megtalálják benne a számításukat, akik a szerelmes, csalódott, depressziós vagy magába fordulós Beton Hofit szeretik, illetve van egy sor szórakoztató, játékos zene is, ami nemcsak jól áll az egész albumnak, de a hallgatóban is jó érzést kelthet, hogy ennyi trauma és hullámvölgy után ugyanúgy megvan a rapperben az a nagyvárosi csibészattitűd, amiért annyian tudnak rajongani érte.

Az Interregnum minden tekintetben kiemelkedő teljesítmény még úgyis, hogy a teljes megújulás azért még várat magára. Az persze egy már egy másik kérdés, hogy miért is várna bárki teljes önkifejezési hatalomátvételt egy olyan albumtól, amelynek Interregnum a címe. Először zárjuk le a múltat, kezdjük el a jelent, és rakjuk le a jövő alapjait, amikre aztán még jobbat és szebbet lehet építeni. Beton Hofi új lemeze bebizonyította, hogy a magyar könnyűzene sokkal többől áll, mint másolt alapokra rappelő influenszerekből meg kormányzati kitartottakból, és pont annyi rétege lehet, mint egy Tarr Béla-filmnek. Csak kicsit türelmesnek kell lenni hozzá.