Elérkeztünk a magyar popzene legújabb generációváltásához

Több mint 30 év telt el a rendszerváltás óta, vagyis legalább három évtizede szabadon működik a magyar könnyűzene – legalábbis jóval szabadabban, mint Erdős Péter idején. A rendszerváltás utáni évek különösen érdekesen alakultak, rengeteg korábban népszerű vagy kultikus produkció nehezen tudott megmaradni az új helyzetben. A Nyugatról óriási mértékben beáramló könnyűzene alaposan megváltoztatta a hazai igényeket is. Többször is a feje tetejére állt minden a magyar zenei világban:

• A kilencvenes években óriási befolyása lett a közízlésre a kereskedelmi tévék és rádiók elindulásának.
• A kétezres években a Petőfi Rádió átalakítása, illetve a fesztiválpiac bedurranása hozott új helyzetet.
• A kétezertízes évtized pedig már az internetről és a közösségi médiáról szólt, a nyári fesztiválszezon pedig a minimum középkategóriás zenekarok legfontosabb bevételi időszaka lett.

Most pedig már itt a küszöbön az újabb generációváltás – de hogy megértsük, mit hozhat a jövő, fussuk át, hogyan jutott el idáig a magyar popzene!

—

Azoknak, akik kicsit szeretnének képbe kerülni, hogy kikért őrülnek meg manapság a magyar fiatalok, és kik azok, akik a következő években dominálják magyar a hazai könnyűzenét, összeraktunk egy playlistet Spotifyon olyan előadók számaiból is, akiket ebben a cikkben nem említünk külön.

Azt nem lehet állítani, hogy ezek az előadók néha nem bukkantak fel zenei csatornákon, vagy egy-egy dalukat ne lehetett volna hallani a rádióban. Nem véletlen, hogy az egymással időtlen idő óta csipkelődő viszonyban levő Kovács Ákos és Lovasi András korabeli interjúikban egy dologban voltak csak közös nevezőn: mindketten kicsit sértetten tekintenek a magyar kereskedelmi rádiózásra, amiért sikeres előadókként hosszú évekig levegőnek nézték őket a zenei szerkesztők. Példának itt van a Danubius Rádió saját, 1997-es hivatalos válogatáskazettája, olyan minőségi előadókkal, mint Dukk ‘n’ Dakk, a V.I.P. fiúcsapat vagy éppen a Kozmix. Az egész válogatás legemlékezetesebb száma a Pia Olimpia a Bon Bontól, ami természetesen az ivásról szól.

A kétezres évek nagyjából hasonlóan folytatódott, és az első jelentősebb változást nem az internet elterjedése, hanem a régi média hozta. 2007-ben átalakították a Petőfi Rádió műsorstruktúráját, ami elképesztően nagy hatással volt az egész magyar zeneiparra. Addig csak kisebb, kevésbé hallgatott rádiók, mint a Tilos, az EstFM vagy a Rádió Café tudtak, mertek vagy akartak a mainstreamtől eltérő, új zenéket játszani, a Petőfi átalakítása viszont az egész iparágnak adott egy nagy lökést.

Ahogy egyszerűen elérhető lett az alternatívabb magyar könnyűzene országszerte, úgy történt egy generációváltás is a piacon. Amíg a rendszerváltás előtt az Illés–Metro–Omega-hármas jelentette az etalont, addig a petőfis korszakra szépen látszott, hogy a Tankcsapda, a Quimby és a Kispál és a Borz adja az új, nagy triumvirátust. Hozzájuk aztán a petőfis időkben felnőtt egy csomó előadó, amelyeket, illetve akiket a rádiós játszás miatt szerettek meg sokan, mint a Magashegyi Underground, a Kaukázus vagy éppen Péterfy Bori. Ha nem lettek is annyira elsöprően népszerűek, mint az említett zenekarok, de jót tett az éppen berobbanni készülő magyar fesztiválpiacnak, hogy új előadókat is lehetett bátran nagyobb színpadra tenni, nem kellett mindig ugyanazt a pár produkciót pörgetni mindenkinek. A Petőfi Rádió hatásáról és erről a korszakról külön is forgattunk a Telexen:

A Petőfi halálát aztán éppen az okozta, amiért annyira frusztrált volt minden zenész a rendszerváltás után: a Fidesz politikai okokból teljesen átalakította a rádiót. Pető Zoltán, majd Tiszttartó Titusz személyében pont azok a kereskedelmi rádiós arcok lettek a vezető szerkesztők, akik a korábban említett danubiusos vonalat képviselték. A 2010-es évek közepére a Petőfi már csak egy volt a fél tucat tök ugyanolyan rádió közül, amelyben ugyanazokat a közhelyes, jellegtelen, háttérrádiózáshoz kitalált zenéket lehetett hallani. A kormány az adófizetők pénzéből csinált egy kereskedelmi rádiót.

A 2010-es évekre viszont annyira elterjedt a YouTube, majd valamivel később a Spotify, hogy a rádiók és a rádiós szerkesztők szerepe elhalványodott – bár a Petőfi még így is megmaradt fontos felületnek. Amíg a kétezres évek magyar indie rock színtere nem tudott betörni a mainstream közízlésbe, a magyar hiphop sosem látott népszerűségre tett szert: a Fluor-féle Wellhello, a Punnany Massif vagy éppen a Halott Pénz számai milliós nézettséget értek el YouTube-on, egy olyan időszakban, amikor ezek a nézettségek még egészen elképesztőnek számítottak. Nem sokkal később csatlakozott ehhez a vonalhoz a más kultúrkörből érkező, de alapvetően szintén a hiphopra építkező popzenét készítő Majka is.

A 2010-es évek internetforradalma nemcsak a magyar mainstream popzenére volt hatással, hanem az alternatív színtérre is. Egyre-másra érkeztek az alapvetően gitárzenét játszó fiatal zenekarok, amelyek már tudatosan, profin és látványosan idomultak a nyugati trendekhez. Ezek az évek arról szóltak, hogy melyik klassz, angolul éneklő, de magyar zenekarnak sikerül végre befutnia külföldön. Aztán ebből legfeljebb kisebb-nagyobb részsikerek lettek, de a várt nyugati áttörés senkinek sem jött össze. A Middlemist Red, az Ivan & the Parazol, a Fran Palermo, a Mayberian Sanskülotts, a Dope Calypso vagy a Gustave Tiger hiába csinált abszolút Nyugat-kompatibilis, valamilyen angolszász trendbe tökéletesen illeszkedő zenét, időközben megdőlt az a mítosz, hogy az internet majd kiegyenlíti a pályát Amerika és Anglia, illetve a világ többi más országa között a zenei piacon.

Ezzel a hullámmal viszont megérkezett egy sor másik zenekar is, amelyek már alig-alig kaptak játékidőt a Petőfin, viszont a gombamód megszaporodott fesztiváloknak és zenei blogoknak köszönhetően pár év után már meg tudtak tölteni egy A38-as vagy akváriumos nagytermet is. Ilyen például az Elefánt, a Platon Karataev, a Galaxisok, a Ricsárdgír, a Bohemian Betyars, a Csaknekedkislány, a Bagossy Brothers, a Blahalouisiana, a Margaret Island, de talán még a valamivel idősebb Esti Kornél is idesorolható. Miközben a Wellhello–Halott Pénz–Punnany Massif-trió és Majka (majd később a Follow the Flow) felkapaszkodott az magyar headlinerek közé, az alternatív vonalon is történt egy erősebb generációváltás.

Hogy miért éppen a hiphophoz kötődő produkciók tudtak ennyire népszerűek lenni, arra több magyarázat is van. Sok magyar zenekar még mindig az angol nyelvű zenében látta a jövőt, de Magyarországon ezzel nem nagyon lehet ezerfősnél nagyobb helyet megtölteni, pláne vidéken. Ráadásul minden zenekar életében a korai évek a legfontosabbak, akkor alakul ki a törzsközönség és az a hangzás, amely meghatározza a következő éveket. Az angol szöveggel ezek a zenekarok elidegenítették a potenciális hallgatóik nagyobb részét, és a nyugati befutás illúziójáért cserébe feladták azt, hogy itthon építsenek nagyobb közönséget.

A mainstreambe betörő hiphop viszont tökéletesen illeszkedett az új közösségimédia-őrülethez: egy rapper vagy pár főből álló rapcsapat sokkal gyorsabban, direktebben, egyszerűbben tud kommunikálni az online felületeken, mint egy rockzenekar, ahol 4-5-6 embert képvisel bármilyen bejegyzés. Ráadásul a rapcsapatok a 2010-es években nemcsak az internetes lehetőségekhez tudtak ügyesen alkalmazkodni, hanem a fesztiválokhoz is.

Ráadásnak ott az a remek marketinglehetőség, hogy a hiphop a legkönnyebb műfaj egy-egy ismertebb közreműködő behúzásához, és tetszik vagy sem, ez a fajta krosszpromóció elképesztően sokat dob egy előadó ismertségén. Ezekkel a lépésekkel végleg megtörtént a generációváltás a magyar popzenében.

Viszont a jobb híján alternatív zenekaroknak nevezhető együttesek nem tudtak ennyire jól alkalmazkodni a megváltozott piachoz, és jól látszik, hogy ebből a generációból melyik együttes éppen hol tart, attól függően, hogy meddig ragaszkodtak például az angol nyelvhez. Angolul (vagy félig angol, félig magyar nyelven) kezdte például a Platon Karataev, a Bohemian Betyars, a Blahalouisiana vagy az ennek a korosztálynak a végén található Carson Coma is. Egyedül az Ivan & the Parazol az, amelynek sokáig kizárólag angol nyelvű dalokkal sikerült itthon komolyabb rajongói bázist kialakítania, de jó ideje már ők is főleg magyar nyelvű dalokat írnak.

Ezek azok a zenekarok, amelyek még mindig fejlődő pályán vannak, amelyek egy Budapest Parkba képesek 2-3-4 ezer embert bevonzani, és amelyek viszonylag jó idősávokban lépnek fel a fesztiválokon.

Több olyan zenésszel is beszélgettem évekkel ezelőtt, aki azt vallotta, hogy ha elkezdenének magyar számokat írni, azzal elvágnák magukat a külföldi lehetőségektől. Ehhez képest a Bohemian Betyars stabilan körbeturnézza a fél világot évek óta, és az első magyar nyelvű albumát idén megjelentető Platon Karataev is egyre gyakrabban turnézik Európában. Arról nem is beszélve, hogy a külföldön legjobban futó egyik magyar zenei exportcikkünk, a Thy Catafalque egyszemélyes metálzenekar szintén magyar nyelvű számokat adott ki az elmúlt években, és simán odafért a metálzenében Európa elit fesztiváljának, a Brutal Assaultnak a színpadára.

A Platon Karataev az egyik friss példa arra, hogy milyen, amikor egy eredetileg angol nyelven zenélő, a zenei pályája lendületes időszakában levő zenekar hirtelen magyarra vált.

„Szinte nem is hallgattunk magyar zenét, az angolszász folk felől közelítettünk meg mindent. Bob Dylan, Johnny Cash, Bon Iver, Jackson C. Frank, Laura Marling voltak a legmeghatározóbb nevek, és emiatt induláskor fel sem merült bennünk, hogy ne angolul írjuk a dalokat – meséli Balla Gergely, a zenekar egyik frontembere.

– A második lemezzel jutottunk el oda, hogy a dalok tematikája egyre inkább a legbelső én kereséséről szóltak, mélyebb, egzisztenciális kérdésekről, és az lett a törekvés, hogy a lehető legtöbb rárakódott réteget lehántsunk magunkról és a dalokról. Egy idő után azt vettem észre, hogy az angol nyelv egy nagyon vastag réteg a számokon, és ha erről a tartományról szeretnénk énekelni, előbb-utóbb meg kell lépni azt, hogy az anyanyelvünkre váltsunk. Itt tudjuk kitapogatni a nyelv legapróbb árnyalatait, rezdüléseit. Utólag visszatekintve azt is látom, hogy az angol nyelvű éneklésben van egyfajta önvédelmi mechanizmus, eltávolítás: személyes dolgokról könnyebb más nyelven énekelni, meztelenebb az ember, ha magyarul szólnak a dalok – hivatkozik a zenekar korai időszakára Balla. Szerinte a magyar nyelvű számokat jobban fogadja itthon a közönség, de már külföldön sem olyan a helyzet, mint azt gondoltuk korábban.

– Idén májusban volt egy tizenegy napos európai turnénk, a közönségtől szinte mindenhol azt a visszajelzést kaptuk a koncertek után, hogy mennyivel izgalmasabbak nekik a magyar dalok. A magyar ilyen szempontból telitalálat, önmagában a nyelv textúrája atmoszférateremtő, ami jól rímel a mi zenénkre. A külföldi befogadó félnek nincs fogódzója, ha hallja, nincs semmilyen kognitív előfeszítettség, hacsak nem volt korábban bármilyen találkozása a nyelvvel, nem tudja megmondani, mi ez. Annyira nem köthető semmihez, hogy egy nagyon egzotikus, akár kitalált szövegként is hathat. Egy ismerősöm mesélte, hogy egy venezuelai barátjának megmutatta a Valaki jár a fák hegyént, és elsírta magát, annyira megérintette, pedig egy szót sem értett belőle. Szóval mindenféle misztikus felhang nélkül, de talán lehet egy olyan mély kapcsolódás a dallam és a nyelv között, hogy eltűnik a szavak jelentéshorizontja, mégis működik és átmegy a szöveg. Szóval ha már kint vagyunk, és koncertezünk, működnek a magyar dalok, a dolgok árnyoldala az, hogy egy építkező zenekarnál sokkal nehezebb a promóció, ha nem angol nyelvű a dal. Egy amszterdami rádió kisebb eséllyel fogja a Csak befelét lejátszani, mint az Oceant” – meséli Balla. Egyre több anyanyelven éneklő, nem angolszász együttesre kezdenek felfigyelni világszerte, ilyen például Izlandról a Sólstafir vagy a Sigúr Rós, török részről az Altin Gün, de mongol torokénekléstől az indiai folk metálig egyre több olyan előadót kapnak fel az interneten, akiket, illetve amelyeket korábban biztos nem.

Az elmúlt években beérett az alapból is magyar nyelven alkotó alternatív vonal, és ha nem is lett mindegyikből Bagossy Brothers Company vagy Carson Coma, meghatározó előadói lettek a magyar élőzenei és fesztiválpiacnak. Ezek azok a zenekarok, amelyek egyedül vagy párban képesek önálló koncertre a Budapest Parkban, amit 2500-3000 jegyvásárló alatt meg sem éri kinyitni. Ilyen az Esti Kornél, az Elefánt, a Ricsárdgír, a Galaxisok, a Csaknekedkislány vagy a Margaret Island. Azoknak, akik a kezdetektől magyarul zenéltek, vagy hamar nyelvet váltottak, 6-8-10 év aktivitás után már pár ezres törzsközönségük van a 2020-as években.

Mégsem lehet azt mondani, hogy pár kirívó példán (Bagossy Brothers Company, Margaret Island, Carson Coma) kívül a 2010-es évek magyar gitárzenéje képes lett volna a generációváltásra az alternatív vonalon túl. Mi sem példázza ezt jobban, hogy egy Tankcsapda, egy Quimby vagy éppen egy Kispál/Kiscsillag még mindig nagyobb betűtípussal van írva a fesztiválok plakátjain.

A 2010-es évek második felében már érezni lehetett, hogy az újhullámos hiphop és az abból építkező popzene lett az új sztenderd világszerte, egészen hasonló zenék pörögtek az amerikai, az angol, a latin-amerikai vagy éppen a koreai YouTube-on is. Hosszú évtizedek után nem a rockzene adta az alapját a popnak, hanem a hiphop és az elektronikus tánczene. Ebbe a korszakba érkezett meg a Z generáció, a kilencvenes évek vége és a 2010-es évek eleje között születettek nemzedéke, amelynek tagjai a digitális világban nőttek fel, a közösségi média, számukra a korlátlan mennyiségben hozzáférhető zene a természetes. Ami az Y generációnak a kazetta meg a discman volt, az a Z generációnak a YouTube-ról lerippelt mp3-ak.

Ehhez a korosztályhoz köthető egyébként a rockzene halála is, és ez már a magyar piacon is látszik. A Z generációnál kimaradt a szubkultúrák háborúja, nem rapperek vs. rockerek vs. diszkósok vs. punkok vs. metálosok felállásban telt a kamaszkoruk, az internetnek köszönhető nonstop szociális összekötöttség értelmetlenné tette, hogy kulturális és földrajzi alapon szerveződjenek a közösségek, és ez határozza meg a zenei ízlésüket. Amíg a korábbi nemzedék tagjai jó esetben a húszas éveik végére érkeztek meg oda, hogy nem ördögtől való dolog dzsesszt, metált és hiphopot is szeretni párhuzamosan, a Z generáció nem is érti, hogy lehetett ez valaha másként.

Ez még inkább igaz az „eladta magát” hozzáállásra, vagy éppen a mainstream kontra underground szembenállásra. Még a magyar hiphopban is hosszú évekig jellemző volt, hogy Fluort vagy a Hősöket azzal vádolták, hogy „kiárusították a művészetüket” és „elárulták a műfajt”. Ezek a feszültségek értelmezhetetlenek a Z generáció számára, ahogy a népszerűségtől vagy a túlzottan popzenés hangzástól való félelem sem létezik már. Főleg úgy, hogy ma már nincs olyan jól működő zenekar, amely ne használná ki az Instagram vagy a TikTok adta lehetőségeket, vagy ne vállalna el ilyen-olyan szponzorációkat.

Az utat, amelyet a Wellhello-korosztály kikövezett, az őket követő nemzedék nemcsak gond nélkül végigjárja, hanem szabályosan átnyargal rajta. Létezik a magyar zenében a 10 éves szabály: ha egy zenei produkció kitartó és aktív 10 évig, akkor valahol a 10. év végének környékére érik be a közönség, a zene, és ekkor lesznek elég ismertek már ahhoz az iparágban, hogy végre nyereséges legyen a biznisz. Ezt az évtizedes éves utat a mostani újhullám alig 2-3 év alatt be is járta.

Tóth Gergely, a többek között Dzsúdlót, a Follow the Flow-t, Azahriah-t és a Wellhellót is képviselő Supermanagement ügyvezetője szerint azért árnyaltabb a helyzet. „A generációváltás szó nekem túlzónak hat. Az tény, hogy a zeneipari fokmérőnek számító Budapest Park-os jegyeladásokban több új szereplő is berobbant. Ilyen az általunk menedzselt Azahriah, Dzsúdló, de nagyot jött Krúbi, Carson Coma és ByeAlex is. Persze ettől még a régi nagyok is telt házas számokat tudtak a Parkban, a Wellhello, Majka, a Follow the Flow, a Halott Pénz és társaik is stabilan állnak. Inkább azt mondanám, hogy megjelent az új generáció, egyre jobb zenéket és fizetőszámokat produkálnak” – mondja, de azt is hozzáteszi, hogy közben például a TikTok egészen új hatást gyakorol arra, hogy éppen mi vagy ki a felkapott a popzenében. Amire jó példa, hogy váratlanul nagyon menő lett a fiatalok körében a Reptér című szám Korda Györgytől.

Hasonlóan óvatosan fogalmaz a Budapest Parktól Veres Tamás programigazgató is. „A generációváltás nem a legjobb szó, hiszen ez azt is feltételezné, hogy az újabb generáció »kitúrja« az idősebbet, mi pedig nem ezt látjuk. Talán inkább vérfrissítés lenne a helyes kifejezés, mert a piacon remekül megférnek továbbra is a már ismert nevek, de melléjük kétségtelenül – főleg a Covid utáni időszakban – felzárkózott egy újabb hullám, közülük sokan adott éven belül is képesek exponenciálisan növelni a rajongótáborukat, és ezzel egy-két év alatt headliner pozíciót vívtak ki maguknak akár egy akkora befogadóképességű helyen is, mint a Budapest Park – mondja Veres, és hozzáteszi, hogy az új generáció mellett az előző korosztály is megerősödött.

– Ha végignézünk az idei szezonunk fellépőin, rengeteg ilyen fellépőt látunk, például Azahriah, Beton.Hofi, Carson Coma, Dzsúdló, Krúbi, T.Danny. Illetve van egy »másik vonal« is, az esetenként akár tíz éve együtt zenélő produkciók, amelyek az elmúlt egy-két évben nőttek látványosan, legalábbis a Park viszonylatában. Ilyen például az Aurevoir, a Blahalouisiana, a Csaknekedkislány, az Elefánt vagy a Margaret Island is” – mondja Veres, de talán bátran ide lehet tenni a Bagossy Brothers Companyt is.

A Bagossy kicsit ki is lóg ebből a körből, mert az erdélyi zenekar jövőre lesz 10 éves, így ők inkább abba a körbe tartoznak, ahová, mondjuk, az Elefánt: magyarul éneklő, alapvetően alternatív rockzenéből érkező zenekarok, amelyek szisztematikus építkezéssel akkora bázist húztak fel maguk köré, hogy képesek egy-egy koncertre több ezer embert megmozgatni, nyáron pedig nonstop úton vannak fesztiválokra és más eseményekre. De ők legalább szépen végigjárták a szamárlétrát, ellentétben a többi felsorolt produkcióval – amelyekben az a közös, hogy a többségük még a húszas évei elején vagy közepén jár, és alig pár éve kezdtek el egyáltalán zenéket publikálni.

Mindig is voltak olyan produkciók, amelyek egy-két nagyobb sláger hatására rövid időre magasabb polcra kerültek, de tízezres tömegeket egy sem tudott soha megmozgatni. Azt, hogy mennyire friss produkciókról van szó, az jelzi igazán jól, hogy mikori az első publikált zenéjük Spotifyon: Dzsúdló 2019; Krúbi 2018; Carson Coma 2019 (bár volt egy 2017-es EP-jük teljesen más felállással és hangzással, amit azóta eltüntettek az internetről); Beton.Hofi 2020; Azahriah 2019.

Ami a legtöbb produkciónak hagyományosan tíz évébe került, az az említett előadóknak 3-5 évbe sem. Már a fesztiválok sem várnak éveket, mire nagyobb színpadokra rakják őket, és sokan közülük hangszeres kísérettel lépnek fel ugyan (a Carson Coma esetében ez persze magától értetődő), mégsem alakította át annyira a zenéjüket a nagyszínpadra optimalizált felállás, mint, mondjuk, a Punnany vagy a Halott Pénz esetében.

Alapvetően fiatal előadókról beszélünk, és évtizedek óta tudjuk, hogy a következő szupersztárokat mindig a tinik termelik ki, akik könnyebben azonosulnak egy nagyjából velük egykorú előadóval, mint ötvenes rockerekkel. Ráadásul ezek az előadók már nagyon tudatosan foglalkoznak az online közösségépítéssel. A Carson Coma saját rajongói csoportjában 14 ezren vannak, a Krúbi Getsziposzting 32 ezer emberből áll, de még Beton.Hofi Citromail Gangje is 4300 tagot számlál online. A mémek, a shitposztolás és a rajongók által fűtött önirónia fontos ennek a generációnak, és olyan kapcsolódást adnak ezzel a rajongóknak, amilyenre soha nem volt korábban példa.

„Azért a legtöbbjüknél az megfigyelhető, hogy nagy súlyt fektetnek a kommunikációra, illetve sokan kiemelten kezelik a közvetlen kapcsolattartást a rajongókkal különböző fórumokon. Ez persze nem kizárólag náluk van így, hiszen sok régebbi zenekar is így tesz” – mondja Veres arról, hogy ezt az online kapcsolattartást azóta más, bejáratottabb produkciók is átvették. Nekik a Parkkal is többet kell kísérletezniük a kommunikációs csatornákon, hogy elérjék a fiatalabb bázist.

Viszont amíg a zenében az előző korosztályok kiemelkedő produkciói közül kevesen mernek aktuálpolitikát bevinni a zenéjükbe, a Z generációnál érezhető a bátrabb attitűd. „Ez a rendszerváltás után a harmadik ilyen hullám, viszont nagy különbség az eddigiekhez képest, hogy sokkal nagyobb arányban és direktebb módon nyúlnak a most előre törő produkciók közéleti, gyakran aktuálpolitikával kapcsolatos témákhoz is. Ez a mai országos és globális ideológiai válságban üdítő látvány, fontos iránytű lehet a közönség számára” – teszi hozzá Pálffy András, a Budapest Park alapítója.

Krúbi például közismerten kormánykritikus, ami nemcsak a nyilatkozataiban, hanem a zenéjében is megmutatkozik, a Carson Coma Pók című száma egyértelmű kiállás az LMBTQ-közösség mellett, Beton.Hofi pedig a nemrég megjelent új lemeze nyitószámában mondja azt, hogy

– utalva ezzel a Pegasus-botrányra, amelynek részeként kémprogramot telepítettek több, a magyar kormánynak kellemetlen civil, újságíró és gazdasági szereplő telefonjára.

Tóth Gergely szerint ez a korosztály már alapból más helyzetből indult az alkotásnál, mint, mondjuk, ő, amikor még a Blind Myself metálzenekarral kezdtek. „Ami nagyon tetszik, hogy YouTube-tutorialokból rengeteget tanultak. Én húszévesen egy kis garázsban üvöltöztem artikulálatlanul a zenekarommal. A mostani húszévesek százszor képzettebbeknek tűnnek számomra, mint amilyen én voltam. Felkészültek, ügyesek, rengeteg dologhoz értenek. Saját maguk készítenek zenét, vizuált stb. Sokkal píszíbbek, és nyitottabbak is. Nagyon bírom ezt az új generációt. Az fura néha, hogy az általam megszokott zenei halmazokon (rocker, diszkós, alter) átívelő ízlésük van, nincsenek leragadva egy-egy stílusnál.”

Ezeknek az előadóknak a sikere különösen úgy nagyon érdekes, hogy már bőven jó 10 éve a YouTube jelenti az első számú zenei felületet Magyarországon. De miközben Nemazalány, Bruno és Spacc vagy KKevin dominálja a YouTube-trending toplistáját, egyáltalán nem magától értetődő, hogy akit sokan hallgatnak a YouTube-on, az Magyarországon valóban felkapott, befutott sztárnak számít. Bár ebben is van némi előrelépés, a YouTube-on őrületesen sikeres T. Danny először ad nagykoncertet a Parkban.

Tóth Gergely szerint két irány látszik mostanában: „A YouTube-trendinges előadók egyre jobban megjelentek a koncertbelépős piacon. Az egyik irány a félplayback bulik, diszkós haknik világa, a másik, amit mi is fontos stratégiának gondolunk, az a prémium, élő koncertes megközelítés.”

A Spotify egyik legjobb, publikusan elérhető mutatója a havi hallgatók száma, amit az applikáció elsőként tüntet fel minden előadó profilján. Nagyon érdekes számokat, és a generációváltást illusztráló képet kapunk, ha megnézzük az elmúlt évtizedek top előadóinak számait, majd mellé rakjuk a mostani új hulláméit is.

Ezekből nagyon jól látszik, hogy az új sztárok nemcsak az előző generáció legsikeresebb előadóinak a számait hozzák, de olyan intézményszerű zenekarokat is lepipálnak már, mint a Tankcsapda vagy a Kispál és a Borz. 100 ezer havi hallgatóval már rentábilisnak számít bármilyen magyar zenekar, és ha megnézzük, ebből a generációból kik közelítik meg, vagy lépik át ezt az arányt, még inkább láthatjuk, mekkora erővel érkezett meg a pandémia után a popzenébe a Z generáció.

Ekhoe-t nagyon kevesen ismerik 25 év fölött, de a magyar hiphop újhullámhoz képest brutálisan sokan, 106 ezren hallgatják a zenéit Spotifyon; és részben ehhez a színtérhez tartozik Lil Frakk is havi 104 ezer hallgatóval. De még náluk is meglepőbb Hundred Sins producer népszerűsége, akinek a többség a nevét és az arcát sem ismeri, zenéiben szinte kizárólag közreműködők adják a vokált, mégis havi 132 ezer hallgatója van (egyébként ő azon kevesek egyike, aki az új lemezén kizárólag a saját korosztályából keresett közreműködőket, sehol egy boomer előadó). Meghökkentő Azahriah állandó társának, Deshnek a népszerűsége is, akinek 355 ezer hallgatója van havonta a Spotifyon.

Érdemes megnézni a Spotfiy hetente frissülő toplistáját a Magyarországon éppen legnépszerűbb dalokkal. Ahhoz képest, hogy itt vegyesen vannak hazai és külföldi számok, az első hét helyen kizárólag magyarok szerepelnek, mint Azahriah, Beton.Hofi, Dzsúdló, Desh és Hundred Sins. Összességében a top 50-nek alig a negyede áll külföldi zenékből vagy a legfrissebb nemzetközi TikTok-szenzációkból. Az is feltűnő, hogy a top 50-ben, Kordán kívül, mindössze három olyan előadó vagy zenekar van, aki vagy amely egyértelműen más korosztályhoz tartozik: a Tankcsapda, a BSW (az utóbbival készült közös szám miatt) és Curtis. (Ez a cikk írásának idején, szeptember 9-én volt aktuális, azóta változhatott a toplista.)

Ezek a srácok mind az elmúlt öt évben kezdtek el bármilyen zenét is publikálni, de van, akinek még ennyi sem kellett a sikerhez: a még fiatalkorú szegedi rapper, Pogány Induló, az idén kezdte el Spotifyra először feltölteni a zenéit, és még csak hét dala van ugyan, több mint 60 ezren hallgatják havonta, és már most jó pár számán vannak több százezres lejátszások is. Azt, hogy mennyire online domináns lett a könnyűzene, talán az jelzi a legjobban, hogy hiába csináltunk podcastokat olyan, papíron jóval ismertebb zenészekkel, mint Lovasi András, Fluor, vagy akár Ganxsta Zolee, a műsor történetében egy adást sem néztek meg annyiszor, mint a Pogány Indulóval készítettet.

A rajongókkal való szorosabb együttműködés és az okos közösségi médiás jelenlét (Azahriah például Paul Street néven már népszerű youtubernek számított, amikor beindult a zenei karrierje) mellett van egy másik nagyon fontos pont, amellyel kitűnik ez a korosztály: műfajilag sokkal rugalmasabbak, mint az elődeik, több a kísérletezés, a zsánerek közti ugrálás, a meglepő közreműködők behúzása. És ami még fontosabb: folyamatosan tolják a tartalmakat. A Spotify vezérigazgatója, Daniel Ek, két éve sokkolta a zenészvilágot azzal, hogy kritizálta a zenekarokat, amiért 3-4 évente hoznak ki új zenéket, miközben az algoritmus, és az emberek tartalomfogyasztási szokásai ennél már jóval rövidebb intervallumra vannak ráállva.

De amíg egy zenekarnak logisztikailag sokkal nehezebb havonta kihoznia valami újat, egy popzenésznek vagy rappernek jóval könnyebb, hiszen nem kell 3-4 másik zenésszel megírni és összepróbálni a számokat, nem kell drága stúdiót bérelni, és napokig felvenni – pár nap alatt egy házi stúdióban is össze lehet hozni egy-egy rövidebb dalt egy ügyes és gyorsan dolgozó producerrel.

Ahhoz képest, hogy az új generáció alig 3-5 éve aktív zeneileg, elképesztő tempóban ontják a zenéket. Krúbi négy év alatt két nagylemezt és egy EP-t rakott össze, Dzsúdló szintén két nagylemeznél és sok kislemeznél tart, Beton.Hofi tavaly és az idén is kihozott egy mixtape-et, Azahriah pedig 2020 óta három nagylemezt és egy EP-t is jegyez. De még a zenekari felállás miatt elvileg hátrányosabb helyzetű Carson Coma is három nagylemeznél jár 2019 óta. Tetszik vagy sem, Daniel Ek valószínűleg tényleg jól mondta azt, hogy a jövő azoké az előadóké, akik/amelyek folyamatosan tartalommal látják el a hallgatókat nemcsak Spotifyon, hanem a TikTokon, az Instagramon és más felületeken is. Ezzel pedig már az Y generáció sem tudja tartani a tempót, nemhogy az idősebbek.

A nagy kérdés a jövőre nézve inkább az, hogy a hirtelen jött siker és népszerűség, a szamárlétra fokainak hármasával szedése és persze az öregedés milyen hatással lehet ezekre a produkciókra. Mivel nagyon korán jókora rajongói bázisuk alakult ki, erre tudnak hosszú távon építkezni, de a folyamatos social jelenlét, az állandó turnézás és koncertek, és a tartalomgyártással kapcsolatos nyomasztás óriási mentális terheléssel jár. Ráadásul olyan produkciókról beszélünk, amelyek esetében nem mindenhol kell rendes zenekari felállás, sokan a nagy fesztiválok és klubkoncertek mellett vállalnak egyetemi bulikat, céges rendezvényeket, akár palacsintafesztiválokat is. Nem véletlenül nyilatkozta annak idején Marsalkó Dávid, hogy voltak olyan periódusaik, amikor 14 nap alatt 15 fellépésük volt a Halott Pénzzel, és ki-be járkált a kórházba, hogy infúzióra kössék végkimerülés miatt.

„Nem tudom, hogy ennyi idő alatt ennyi mindent fel tudnék dolgozni” – ezt Schwarcz Ádám, vagyis Beton.Hofi mesélte az After Podcastban azzal kapcsolatban, hogy a 2021-es első lemeze megjelenése után, alig egy év alatt feltörekvő előadóból felkapott rapsztár lett. Azt, hogy mennyire gyorsan fel tud kapni a közvélemény egy-egy előadót, jól mutatja, hogy Schwarcz úgy érzi, semmiben nem hasonlít az élete az egy évvel ezelőtti állapotokhoz. Megszűnt a civil élete, állandóan leszólítják az utcán, és volt pár negatív, akár ijesztő élménye is rajongókkal.

Az egész magyar sajtót bejárta Azahriah esete, akit valaki levideózott, ahogy egy koncertje után, a backstage-ben, egy lánnyal szexel egy toi toi mögött. Normál esetben ilyen nem történhetne meg, hiszen a színpad mögötti rész szigorúan az előadóké és a stábjuké, mégis kikerült egy olyan videó, amibe a hazai előadók nagy része szinte biztosan belebukott volna. Ezzel szemben Azahriah-t hiába vették elő nála jóval idősebb és tapasztaltabb zenészek, és igyekeztek gúnyt űzni az esetből, a fiatal énekes-dalszerző mintha meg sem érzett volna belőle semmit, és pár nappal később már egy toi toijal a színpadon lépett fel a telt házas Budapest Parkban.

Az már most látszik, hogy a zenei nyitottság óriási előnyt ad ennek a korosztálynak a többiekhez képest. Dzsúdló az R&B-től a poppunkon át a hiphopig számos műfajjal próbálkozik, Krúbi legutóbb egy 8 perces, kísérleti jellegű dallal jelentkezett, Beton.Hofi pedig épp a drum and basst hozza vissza a legújabb lemezén. A jobb híján trapnek hívott újvonalas hiphop annyira elterjedt itthon, hogy kezd unalmas lenni, ahogy a helyét felváltó drillből is annyi van már, mint a szemét. Hasonló módon a furcsa reneszánszát (lásd a Tankcsapda és a BSW közös számát) élő poppunk is elfáradt. Éppen azért, mert már mindenkihez eljut minden az interneten, az amerikai trendek lemásolásának szavatossági ideje a korábbi akár 5-10 évről alig pár hónapra csökkent Magyarországon.

A nagy magyar popzenei generációváltás elkezdődött, ami úgy is óriási szó, hogy a kis magyar piac sajátosságai miatt a rendszerváltás környékén alakult nagyobb zenekarok is máig aktívak – szóval nem a helyüket vették-veszik át az új sztárok, hanem odakerülnek melléjük, ahogy ezt Tóth Gergely vagy Veres Tamás is hangsúlyozta a cikkünkben. Hogy egyszer lesz-e a Tankcsapda Krúbi előzenekara, vagy játszik-e majd a Quimby Dzsúdló előtt, az bőven a jövő kérdése még, mindenesetre az látszik, hogy itt az új hullám, amely nemcsak szimplán helyet követel magának, hanem paradigmát is próbál váltani. És erre nem nagyon van rendes példa az elmúlt 30 év magyar könnyűzenéjében.