Megjelentek az Azahriah-koppintások, és az After is külön dalban kapta meg a magáét

Green Day: Saviors (6/10)

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az American Idiot óta a Green Day egyszerűen képtelen volt összerakni egy jó nagylemezt (ahogy erről a legjobb B oldalas Green Day-dalokról szóló cikkünkben is írunk), sőt, az elmúlt pár év próbálkozásai annyira kellemetlenek voltak, hogy elég csak ránézni a 2020-as albumuk borítójára, hogy lássuk, mekkora a baj. Ehhez képest a januárban megjelent Saviorsről bátran ki lehet jelenteni, hogy a legvállalhatóbb Green Day-album az elmúlt tíz-húsz évből.

Az érezhető, hogy a zenekar húsz évvel az American Idiot után mind hangzásban, mind arculatban visszatért kicsit az egykori sikereihez, amihez jól jött Rob Cavallo hangmérnök, aki többek között a Dookie-ért és az American Idiotért is felelt, de 2012 óta nem dolgoztak együtt. A Saviors ráadásul a zenekar elmondása szerint a Green Day albumtrilógiájának utolsó felvonása, tehát a ‘94-es Dookie és a 2004-es American Idiot folytatása. Ez papíron még jól is hangzik, dehát ott volt a 2012-es év, amikor Uno!, Dos! és Tré! névvel adtak ki egy rém gyenge albumtrilógiát, szóval kicsit erőltetettnek tűnik a koncepció. Még úgyis, hogy ez aztán tényleg egy nagyon politizáló lemez akar lenni, tele trumpos utalásokkal, egy olyan borítóval, ami a ‘70-es években készült a belfasti zavargások során, és meglepően karcos, a régi Green Dayre hajazó hangzással.

A karcosság még úgy is jól áll a zenekarnak, hogy azért érezni az inspirációt. A Bobby Sox például olyan, mintha egyszerre akarnának Fidlar és Weezer lenni, az 1981 egyértelműen egy B oldalas számra emlékeztet a ‘90-es évekből, a nyitószám pedig mintha lemaradt volna az American Idiothöz készült musicalből. Az pedig egészen szürreális, hogy a Susie Chapstick első verzéjéről Mohamed Fatima Ragyog a nap című slágerének a refrénje jut eszembe. Mindettől függetlenül a Saviorsön tényleg vannak jó számok, kevés a kifejezetten irritáló, mézesmázos, musicales pózolás meg érthetetlen stílusváltás, ahogy azt is jó hallani, hogy végre nem herélték ki a hangzásukat, mint az elmúlt években. Ettől még a Saviors nem váltja meg a világot, de aki szereti a Green Dayt, de utál tőlük mindent az elmúlt évekből, azoknak érdemes egyszer lecsekkolni. (Sajó Dávid)

Kali Uchis: ORQUÍDEAS (6/10)

Az amerikai–kolumbiai Kali Uchis ezen a lemezen teljesen szabadjára eresztette a dél-amerikai hatásokat a zenéjében. Az előadó már a Kolumbia nemzeti virágjáról elnevezett album felvezetése során is hangsúlyozta, hogy a célja egyértelműen a kontinens sokszínű zenei hagyományainak bemutatása.

Amolyan bosszúlemezként is felfogható az Orquídeas, hiszen Uchist az emlékezetes debütlemez (Isolation) után óva intették attól az iparági szereplők, hogy az angol nyelvű dalokról spanyolra váltson. Szerencsére ez az intelem nem érdekelte az előadót, aki már a 2020-as Sin Miedo (del amor y Otros Demonios) című lemezen is magasról tett erre az elvárásra, és az idő végül őt igazolta. A Telepatía például óriási sláger lett, és az elmúlt években lassan a zeneipar is jobban elfogadta, hogy nem angol nyelven is lehet valaki sikeres globálisan.

Uchis 2023-ban aztán megint váltott kicsit, és a tavaly kiadott Red Moon in Venus soulos hangzása inkább az amerikai hagyományokra épített, de mára kiderült, az előadó igazából két lemezen dolgozott párhuzamosan. Ha a Red Moon in Venus volt az éjszaka végi utolsó gondolatok, a holdfény alatti összebújás lemeze, akkor az Orquídeas a teljes kitárulkozás, a buli csúcspontjára szánt anyag.

Sajnos akármennyire jól hangzott előzetesen, hogy Uchis végre teljesen kiengedi magából a latin énjét, az eredmény sajnos nagyon hullámzó lett. Hiába dolgozott a lemezen producerként a SZA vagy Kendrick Lamar környékéről ismert Carter Lang és Sounwave, hiába tűnik fel számos közép- és dél-amerikai közreműködő, csak néha villan meg igazán ezen a lemezen Uchis víziója.

A mexikói énekessel, Peso Plumával felvett Igual Que Un Ángel vagy a bolerós Te Mata például abszolút kiemelkedő pillanatok, és a lemez első felénél még érezhető valamilyen összetartó koncepció, de az album második felére hagyott, reggaetonos Munekitától már inkább csak egymás mellé dobált, közepes ötletek jönnek. Kár ezért a lemezért, ami kihagyott lehetőségnek tűnik az eddig nagyon erős életműben. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)

Lyrical Lemonade – All Is Yellow (5,5/10)

A chicagói Cole Bennett körülbelül öt-hat év leforgása alatt feltörekvő videósból trendszetter videóklipes polihisztor kreatív és vállalkozó lett, aki klipjeivel olyan előadók felfutását alapozta meg, mint például Juice WRLD és Lil Pump. Ennek a munkának – és bomba vízióinak – kiteljesedése a sárga színben úszó All Is Yellow, ami egy válogatáslemez, rajta kis túlzással a világ összes hiphop (és pop) közreműködőjével.

De tényleg, még leírni is fárasztó, mégis megtesszük: a projekten tiszteletét teszi JID, Sheck Wes, Ski Mask the Slump God, Lil Durk, Kid Cudi, Chief Keef, Lil Yachty, Lil Tecca, The Kid Laroi, Lil Skies, Teezo Touchdown, Juicy J, Cochise, Denzel Curry, Lil B, Latto, Swae Lee, Aminé, Snot, 6 Dogs, Juice Wrld, Cordae, Gus Dapperton, Joey Badass, G Herbo, BabyTron, Lil Tracy, Corbin, Black Kray, Umi, SahBabii, Dave, Jack Harlow és még Eminem is. Az All Is Yellow így műfajokon átívelő kurátori munka, korlenyomat, egyszerű és nagyszerű vagizás és rekordállító vállalás is egyben.

A kevesebb viszont néha tényleg több, a sárga lemez könnyen jött, könnyen ment ötletfüzér marad, amiről szégyenszemre csak G Herbo és BabyTron, illetve Chief Keef és Lil Yacthy közöséhez tértem vissza sokszor, pedig az említett előadók közül sokaknak rajongója vagyok.

Amellett viszont nehéz elmenni, hogy az album főhajtásként is értékelhető a 2021-ben öngyilkosságot elkövető, így 21 évesen elhunyt 6 Dogs előtt, aki a SoundCloud-korszak egyik legalulértékeltebb előadója és legnagyobb vesztesége volt. A Snottal közös daluk sajnos vérszegény, viszont legalább a túladagolásban elhunyt Juice WRLD (akiről szintén megemlékezik Bennett) olyat rappel a Doomsdayen (amihez Eminem szállított alapot), hogy az valóban elismerést érdemel. Így vagy úgy, a szándék a legfontosabb, az All Is Yellow viszont nem egy jó nagylemez, sokkal inkább lenyűgöző korlelet, amit az elkövetkezendő évtizedekben az újvonalas hiphop szemléletes és nagyívű példájaként fogunk emlegetni. (Kersner Máté)

21 Savage: American Dream (6/10)

Hihetetlennek tűnik, de valóban hat évet kellett várni, hogy Atlanta egyik legfontosabb és legnépszerűbb szószólója, 21 Savage új szólóalbumot adjon ki. És bár 21 egyáltalán nem vonta ki magát a show-bizniszből (olyannyira nem, hogy kiadott három kollablemezt Metro Boominnal, Offsettel és Drake-kel), nagyon váratott már magára egy friss helyzetjelentés és ars poetica, merthogy bőven volt mit elmesélnie és helyre tennie a rappernek.

Az American Dream alapkoncepciója és témaadója 21 Savage sok évvel ezelőtt napvilágra került állampolgársági mizériája, ami hamar internetes mémmé vált. 2019. február 3-án derült ki, hogy 21, akit addig tősgyökeres atlantai ikonnak és lokálpatriótának tartottak, valójában London Newham kerületében született, szülei pedig karibi felmenőkkel rendelkező brit állampolgárok.

Ez aztán hosszú jogi csatározásokhoz vezetett, pláne miután kiderültek a pontos vádak, miszerint 21 Savage vízuma 2006-ban lejárt, így azóta kvázi illegálisan tartózkodott az Egyesült Államokban. Arról, hogy sok tologatott tárgyalás és egyezkedés után zöldkártyát kapott, végül Drake adott hírt 8AM in Charlotte című dalában. Ezt végül 21 és képviselői is megerősítették, az ügyről viszont nem nyilatkozott bővebben, egészen mostanáig: American Dream című lemezét édesanyja monológja nyitja, a borítón pedig a kicsi 21 Savage-et látjuk számkódok, igazolványszámok és teljes születési nevével együtt, jelezvén, hogy itt a ideje kibeszélni mindent. Kár, hogy még ez az életrajzi szál is kevés volt, hogy túlszárnyalja korábbi önmagát.

Az American Dream a tökéletes 6/10-es lemez, avagy a nagybetűs jó album, ami viszont nem több és nem is kevesebb ennél, így könnyen feledésbe merülhet. Ugyan elszórakoztat a hallgatása alatt, katonásan össze van rakva, mégsem fogod később elővenni és gyakran emlegetni sem, mert az elemi erő és kreativitás hiányzik belőle. Arról nem is beszélve, hogy 21 Savage hangszíne és flow-játéka szemernyit sem változott a Savage Mode első része óta.

Az album zeneileg megúszós és biztosra próbál menni, narratív és lírikai szempontból viszont talán 21 Savage leginkább kitárulkozóbb és önelemzőbb lemeze, a valódi kraft viszont mégis hiányzik belőle, hiába a vallomásos múltfeldolgozás. Bár újfent megmutatta, hogy már régen több ő, mint egy házkutatásokról, dílerkedésről és céltalan erőszakról szónokló utcai harcos, 21 Savage amerikai álmát könnyen át tudnánk aludni. (Kersner Máté)

Tom Odell: Black Friday (4/10)

A tejfölszőke hajú, mélabús balladákkal jelentkező énekes még 2012-ben vált ismertté Another Love című dalával. A dal azóta is töretlen népszerűségnek örvend, a TikTokon is gyakran pörög a refrénje, a klip pedig már 890 millió megtekintésnél jár. Odell aztán a Songs from Another Love című lemezével már Lily Allen figyelmét is felkeltette, aki akkor nem szirupos, élettel teli színpadi jelenléte miatt David Bowie-hoz hasonlította Tom Odellt.

Az Another Love-ban Tom Odell egyszerre vágyakozóan és keservesen adta ki előző kapcsolatának sérelmeit, de ez az intenzitás azóta eltűnt a dalaiból. Hatodik, Black Friday című lemeze ugyanazt hozza, mint amit az első albuma: a dekadens fiú leül a bárzongora mellé, és kiönti összetört szívét. Egyedül a két évvel ezelőtti lemeze, a kísérletező, elektronikus elemekkel tarkított Monsters volt üde színfolt az egyhangú életműben.

A friss Black Friday a depressziót, a szétcsúszott hajnalokat, a mérgező párkapcsolatot örökíti meg az élet összes fájdalmával. Tom Odell a dalokban nyíltan beszámol rajongóinak a szorongásairól, és arról, hogy ez mennyire rányomja a bélyegét a közérzetére. Az előadó a Reutersnek így mesélt problémáiról. „Öt éve küzdök szorongással, vannak hullámvölgyek, az egész egy küzdelem. Az írásban azonban vigaszt lelek, és a tudat, hogy a hallgatóim is hasonlóan éreznek, még inkább enyhíti ezt a küzdelmet.”

Tom Odell már az album első dalában egy magányos éjszakát fest fel, ahogy részeg mámorban vár arra, hogy szerelme felvegye a telefont. A dal egy vallomás arról, hogy belebetegszik az olcsó kokain használatába, és a hosszúra nyúlt éjjelek kínzó bűntudatába. A lemez címadó dala folytatja ezt a sóvárgást az olyan sorokkal, mint hogy „I wanna be perfect like all your other friends / You look so pretty, pretty like the wind / Every time you touch me, I feel adrenaline”.

Az albumon végigvonuló szenvedést azonban egy ponton túl megterhelő hallgatni, és Tom Odellnél már öncélúnak hat a tapicskolás a szerelmi csalódásokban. Az album utolsó előtti dala, a Getaway pont olyan, mintha pár fröccs után elküldte volna nekem Tom Odell, hogy éppen mi az a pár sor, ami motoszkál a fejében, egy felejthető gitárdallammal megfejelve. Az egész album azt a hatást kelti, mintha Odell különösebb koncepció nélkül felénekelte volna a félkész dalait. A lemez dalaihoz társított vizualitás pedig pont azt a szürke világot mutatja be, ahol Tom Odell céltalanul bolyong. (A Loving You Will Be The Death Of Me kivételével, ott kortárs táncot kapunk.) A lemez záródala, a The End is csak annyit tesz hozzá a teljes képhez, hogy ebben az előadó már azzal büszkélkedik, hogy húsz napja tiszta.

Tom Odell a hatodik lemezére már tényleg csak rezignált dalszövegekhez társított zongoradallamokat alkotott. Úgy tűnik, Lilly Allennek nem lett igaza. (Szente Katica)

Future Islands: People Who Aren't There Anymore (7/10)

A baltimore-i Future Islands zenekar karrierútja azután változott meg örökre, miután 2014-ben bementek David Letterman műsorába. A frontember, Samuel T. Harring olyan emlékezeteset táncolt, hogy a videó a Letterman-csatorna akkori legnézettebb videója lett, a Seasons (Waiting On You) című dalt pedig az év dalának választotta a Pitchfork. Pedig ekkor már közel nyolc-kilenc éve létezett a zenekar, amely ez után a robbanás után végre beírta magát az indie színtér fontos szereplői közé egyszerre puha és éteri, mégis dallamosan punkos zenéjével.

Legutóbbi, 2020-as lemezükre (melynek egy részét Svédországban rögzítették) egy terápiás albumként hivatkoztak, a 2024-es, sokáig készülő People Who Aren’t There Anymore-ról pedig úgy írnak, mint „karrierjük legjobb albuma”, ami egy szakítást dolgoz fel, és instrumentálisan valóban az egyik legnagyobb ívű kiadványuk.

Ennek ellenére ha elkalandozik a figyelmünk, könnyen azt hihetnénk, hogy bármelyik korábbi Future Islands-lemezt hallgatjuk, ami bár jó háttérzene, nem fog hosszabb távon érdemben lekötni. A szép indulás (King of Sweden) után hamar egybefolyik a lemez, de jó hallani újra Harring hangját. Mintha egy régi ismerős – nem mindig vidám – történeteit fülelhetnénk, dallamvezetései viszont egy pont után már talán túlontúl ismerősek. (Kersner Máté)

Ty Segall: Three Bells (7/10)

Volt egy félreérthető mondatom az After Facebook-csoportjában arról, hogy Ty Segall megint jó formában van a 2021-es albuma, a Harmonizer óta. Nem fogalmaztam szerencsésen, mert az lett volna a helytállóbb állítás, hogy Segall a Harmonizerrel megint nyitott egy új, izgalmas fejezetet a saját pályáján, és ezzel elérte, hogy ismét izgatottan várhassuk az aktuális Segall-megjelenést

A munkamániás dalszerző és producer életművében a 2018-as Freedom’s Goblin volt az a pont, ahol teljesen szabadon, számról számra váltakozva mutatta meg minden arcát és mániáját, a hetvenes évek dalszerzői világától a funkon keresztül a progrockig. Visszanézve logikusnak tűnik, hogy az a lemez egyben végpont is volt, onnan már nem volt hova tágítani Segall és állandó zenekara, a Freedom Band univerzumát.

Így aztán Segall ismét újra az alapoktól indult, összeállt Cooper Crain producerrel és feleségével, Denée Segall-lal, hogy összehozzák a csikorgó szintikre építő Harmonizert, majd a visszafogott, nagyrészt akusztikus, számos kiváló dalt rejtő Hello, Hi-t. Így jutottunk el a Three Bellsig, amin Segall aztán már megint nem bírt magával.

Majdnem tripla album lett a Three Bells, ami a végül „csak” 65 perces dupla lemezt hallva egyáltalán nem meglepő, hiszen az új anyag a többtételes, számon belül is váratlan fordulatokat hozó számok egyvelege, ahol csak néha érkezik egyetlen ötlettel megelégedő pihenő.

Segall ismerős terepre tért vissza, a tőle megszokott világból merít, garázs-, prog- , psych- és glamrock keveredik a lemezen, de mindig történik valami egy-egy számon belül (akár többször), amitől egészen váratlan helyekre kalandoznak el a dalok. Segallt egyértelműen a meglepetés érdekli, az ismerősnek tűnő részeknél is gyorsan eltéríti valamilyen váratlan irányba dalait, végig érezni, hogy élvezi ezt az őrült professzoros attitűdöt.

Összetettsége miatt többszöri nekifutás kell a Three Bells befogadásához, az egyszerűbb tétel, a dalszerző saját kutyájának címzett My Best Friend mellett előkerül Segall groteszkebb énje (Eggman), felbukkan Denée is (Move), de a legjobbak tényleg a bátran kalandozó számok, például a The Bell, a Void vagy a To You.

A közelgő turnén a hírek szerint a teljes lemezt előadja Ty Segall és zenekara, ami önfeledt jutalomjátéknak ígérkezik. Már csak azért is, mert koncerten valószínűleg jobban működhet a többször (főleg a lemez második felében) inkább már az öncélúság határán táncoló, jam sessionre emlékeztető, feleslegesen szabadjára engedett Three Bells-univerzum. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)

Kid Cudi: INSANO (4,5/10)

Kid Cudi új, egyben kilencedik lemezén (ami az utolsója is egyben a Republic Recordsnál, ahova még 2009-ben szerződött) őrültebb akart lenni, mint valaha, ehelyett középszerűbben szólal meg, mint eddig bármikor, és következesen halmozza egyik baklövését a másikra. Fájó kimondani, de mintha a 40-et betöltő Cudi papa mellett elment volna a kor: bár kurrens alapokat pakoltak alá (tiszteletét teszi az éppen legnagyobbat menő szuperproducer, BNYX, de a gazdag producerlista önmagában is impozáns), ő képtelen meglovagolni azokat a hullámokat, amiken manapság Lil Yachty, Playboi Carti és Ken Carson is zökkenőmentesen szörfözik.

De nem csak ez a baj. A riasztóan mesterségesen megszólaló előadó mintha minden szeretne lenni egyszerre, és vagy régi ötleteit hasznosítja újra ócska kivitelben, vagy olyan erősen próbál újítani, hogy kísérlete visszafelé sül el. A zenész tehát óriásit markol, de végül minden kihullik a tenyeréből. Pedig olyan körítést talált ki új lemezéhez, hogy azzal szinte lehetetlen lett volna elbukni (a híres-neves KAWS csinálta a borítót, A listás featek vannak mindenhol). Bár ha jobban belegondolunk, mintha épp ez a megtervezettség lenne a mesterséges hangzás, így a bukás záloga is.

Csak pár pocsék példa a sok közül: az albumot az a DJ Drama narrálja, aki már Tyler, the Creator Call Me If You Get Lost lemezét is végigordibálta hypemanként, ezzel felidézve az ikonikus Gangsta Grillz mixtape-eket. Ott ez még ült, itt már csak szimplán szánalmas hatást kelt. És talán a legtragikusabb, hogy XXXTentacion is megszólal a lemezen (X & CUD), a végtelenül szomorú az, hogy a dal X sok évvel ezelőtti, nagyon sikeres 17 című dalát dolgozza fel, és azok vokáljait használja.

Az INSANO rossz fogadtatását (merthogy a rajongók és a kritikusok sem dobtak hátast tőle, és ez igen enyhe kifejezés) egyebek mellett az a tisztázatlan döntés is előrevetítette, hogy Cudi 2023 szeptemberében idén januárra tolta el a lemez megjelenését.

Kid Cudi popkultúrában és divatban betöltött pozíciója ettől még stabil, celebként előkelő helyen áll remek kapcsolatokkal, zeneileg viszont mintha hátralépett volna két lépést, és nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben behozza a lemaradását. (Kersner Máté)

SLIFT: Ilion (6/10)

2020 egyik nagy eldugott meglepetése volt a francia Slift nevű zenekar Ummon című lemeze, ami nálam simán vitte az év lemeze címet, rock-metál vonalon legalábbis mindenképpen. A szintén franca Philippe Cazaumayou által rajzolt borító tökéletesen előrevetített mindent, amit a lemez nyújtott: a hatalmas kardot vonszoló óriás és a háttérben kirajzolódó űr kontrasztja maximálisan párhuzamban állt a súlyos és elszállós riffeket jó ízzel váltogató hanganyaggal.

Ezzel szemben az Ilion jóval kísérletezősebbre sikeredett, azonban kicsit inkább úgy sült el, mintha a toulouse-i együttes elveszítette volna a fókuszt az előző nagylemez óta. A dalok, mint például a címadó Ilion vagy a The Words That Have Never Been Heard, inkább vontatottak, mint érdekesek, de az alapvető kreativitás és a stoner rock láng továbbvitelének szándéka ott van az Ilionban is.

Azt azonban nem tudom kiverni a fejemből, hogy ezen a lemezen jobbára az Ummon B oldalas dalai kaptak helyet. Az anyag színvonalára természetesen egy rossz szó sem eshet, de az a fajta egyediség, ami a Sliftet jellemzi, mintha elolvadt volna, ami egyébként nem feltétlenül meglepő, mert az Ummon előtt már legyártottak két EP-t és egy nagylemezt. Az Ilion vállalható stoner rock lemez, de csak a Slift előző anyagának árnyékában. (Antal Bálint)

Franko: 23101075 (6,5/10)

A Wavy rapkollektíva stabilan dobálja a jobbnál jobb lemezeket mostanában, ebbe a sormintába illik az eddig Chris Villonként ismert Franko debütáló nagylemeze is. Az eddig jellemzően angol nyelven megszólaló rapper ezen a lemezen végig magyarul szövegel javarészt Wavy közeli producerek beatjeire, hozzá pedig egészen változatos közreműködők csatlakoznak.

Hangulatban Franko debütje klasszikusabb raplemez, tehát tele van bólogatós, old schoolabb alapokkal, nincs rajta autotune meg egyéb modern kori műfaji fúziók, és szövegileg sem megy messzebb bonyolultabb hangulat- és érzelemleírásoknál. Frankónál az az érdekes, hogy amíg a raphez még egyelőre nincs igazán különleges hangszíne, addig a laza, dünnyögős, szövegelve énekelgetése több helyen (Nem tudok semmit, Hotel, Hegyek) is kifejezetten jól működik, bár itt-ott nagyon emlékeztet Beton.Hofira.

A One-Ab alapjára készült Boss Kabát például hiába egy dögös, nagyon nyugati parti, gengszter hangulatú kvázi raphimnusz, ott jön ki igazán Franko hiányossága, amikor bejön a dal végén az üvöltve káromkodós hangminta. Ott hallani igazán, hogy itt egy kőkemény rapdal, de sokkal agresszívebb, keményebb egy civiltől származó hangminta, mint maga Franko rapstílusa.

A beatekről érdemes külön is beszélni, azok közül is az Ez van című számról, ahol a dal felénél egy olyan parádés beatswitch jön a vonós mintákkal, hogy a huszadik hallgatás után is kiráz a hideg, de bátran ki lehet még emelni a már említett Boss Kabátot, a Kapitány Mátéval közös Hegyeket vagy az albumnyitó Seholt. Ahhoz képest, hogy legalább fél tucat producer dolgozott a zenéken, az album mégis nagyon egységes, egyedül az Idekint című UK garage ihletésű dal lóg ki nagyon róla. Ebben közreműködik Inco és Chelios is a magyar drillszíntérből, és ugyan ennek a műfajnak már a sajátossága, hogy úgy rappelnek benne, ahogy az ember egy ügyfélszolgálatossal beszél telefonon, ettől függetlenül egyszerűen rossz hallani, hogy flow-ban, előadásmódban és szövegírásban mennyire nem ütik meg a többi közreműködő szintjét. Mindezek ellenére ez a szám pörög a legjobban a lemezről, szóval biztos velem van a baj.

Franko debütálása nagyon tisztességes bemutatkozás, ami nem tökéletes ugyan, de vannak rajta kiemelkedő számok (az Ez van tényleg már most az év egyik legjobb magyar rapzenéje), és garantáltan érdemes lesz őt követni a következő időszakban. Kár, hogy ennyire hosszú ez a lemez, öt-hat számmal kevesebbel egy sokkal kompaktabb, erősebb anyag lehetett volna belőle. Ahogy Frankónak azzal is kell foglalkoznia, hogy megtalálja a saját hangját, egy olyan egyedi hangszínt, ami megkülönbözteti a többiektől. Érdekes, hogy az énekelgetős, soulos részek kifejezetten jól állnak neki, és ugyan szövegileg nem váltja meg a világot, kifejezetten izgalmas költői képeket használ, és nemcsak jól hangzó, de egymástól független sorokat pakol egymás után rímekben.

Franko az újabb példa arra, hogy az elmúlt évek újsulis trapzenei dominanciája szép lassan átfordulni látszik, és jön egy új hullám, ami visszanyúl a hiphop eredeti gyökereihez. (Sajó Dávid)

Moriones: Adhoc (3/10)

Nagyon sokat nem kellett várni arra, hogy megjelenjenek az első Azahriah-másolatok, de arra azért nem számítottam, hogy lesz olyan, aki ennyire feltűnően koppintja őt. T. Danny legutóbbi nagylemezén is érezni lehetett, hogy pár helyen elkezdték átvenni az énekesre jellemző „ének az énekben” stílust, vagyis hogy egyszerre hajlítgat, affektál, és akár soronként változtatja a hangszínét. A TikTokon döbbenetesen népszerű Moriones egy az egyben átvette ezt, és nemcsak az énekstílusában, hanem zeneileg is.

Az albumot nyitó Késő van gyakorlatilag egy Introvertált dal 2., az ezt követő Zajost simán írhatta volna egy Azahriah-generátor is, de erősen érezni a walesi Ren hatását is, akinek az egyik videója letarolta az internetet még két éve. Moriones gyakorlatilag egy bohócjelmezes Azahriah-nak tűnik TikTokon, és az Adhoc semmilyen szinten nem cáfol rá erre az általánosításra. Sőt, hiába nem érzem annyira magaménak Azahriah zenéjét, egyértelműen kihallom belőle az értéket és azt, hogy miért lett vele ennyire népszerű. Moriones viszont kizárólag az irritáló részekre erősít rá borzalmasan túltolt affektálással, az egysíkú hangszereléssel és kissé fantáziátlan dalszerzéssel. A Szuperhősös szám közepén hallható fúvós (?) szóló például konkrétan annyira rosszul szól, mintha valaki folyamatosan fütyülni próbálna, de csak köpködés lesz belőle.

Mindezek ellenére egészen biztos vagyok benne, hogy ez a tinédzser srác lesz a következő nagy popsztár itthon, mert az látszik, hogy fiatal kora ellenére már most van egy nagyon kialakult imidzse és víziója. Kár, hogy minden egyes száma csak egy Azahriah-utánérzés, de reménykedjünk benne, hogy a korral majd megjön a saját hangzás és zenei stílus is. (Sajó Dávid)

Gazsi Rap Show: ÉLET (8/10)

Kis hazánkban sokan sokféle hiphopot csinálnak, Gazsi Rap Show azonban még ezen a telített piacon is feltűnően különc. A festőként is ismert Gazsi több mint tíz éve dolgozik Rap Show néven, a számtalan megjelentetett lemez mellett pedig a Mulató Aztékokból ismert Phlattal is van közös formációjuk, Lapos Föld néven.

Az Élet az eddigi lemezek által kikövezett utat követi, Gazsi hol magát, hol az őt körülvevő világot elemzi komótos flow-jával. A témák sokszínűek, rossz élmények a drogokkal Valenciában, a YouTube trendingbe való betörés esélyeinek ironikus latolgatása, sőt, még egy szellemes After-beef is elfér a lemezen. Ami talán kiemeli az Életet az eddigi életműből, az a minden eddiginél mélyebbre menő önboncolgatás. A nagypapa életéből eredeztetett családi traumákról szóló Szorzás/Osztás vagy éppen a Gazsi gyerek- és tinikorát felgöngyölítő, az alkoholproblémáin elmélázó Sok rossz döntés démonként követ teszik azzá a lemezt, ami.

Az Élet tehát kiváló korlenyomat a mai magyar társadalom különböző kihívásairól úgy, hogy közben egyszerre a kortárs rap legszórakoztatóbb csodabogarának koponyája körüli utazás és szórakoztató hiphoplemez is egyben. Semelyik eleme sincs túltolva, éppen ettől végtelenül autentikus és a lehető legjobb értelemben véve vicces. (Antal Bálint)

A Telex After szerkesztőségének januári kedvenceiből összeállított playlist: