2024. január 20. – 07:15
Most pénteken jelent meg a Green Day tizennegyedik nagylemeze (Saviors), ami egy lassan 40 éves zenekarnál már nem hangzik annyira nagy dolognak, pedig valójában nagyon is az. A Green Day eredetileg csak egy volt a sok kaliforniai punkzenekar közül, de ennek a generációnak (a Blink-182 később jött egy korosztállyal) egyedülijeként tudott kereskedelmileg sikeres stadionrock-zenekarrá válni.
Egy ilyen régóta (a három tag 1990 óta zenél együtt szünet nélkül) működő zenekarnál természetes, hogy vannak alkotói hullámvölgyek, a mostani új Green Day-számok például sokkal vállalhatóbbak, mint bármi, amit az elmúlt tíz évben kiadtak. Az After heti playlistje ebből az alkalomból a Green Day kevésbé ismert vagy ritkán emlegetett zenéiből áll.
A Green Day életművét viszonylag könnyű röviden összefoglalni:
- A zenekar kezdeti időszaka a '80-as évek végétől az első nagykiadós megjelenésükig.
- Az 1994-es Dookie hatalmas sikerét kritikailag és később kereskedelmileg is kevésbé népszerűbb albumok követték, a zenekar kezdett kicsit eljelentéktelenedni.
- A váratlan mainstream visszatérés és berobbanás a 2000-es évek közepén az American Idiottal.
- A 2004-es American Idiot után gyakorlatilag egy arénákat megtöltő, globális sztárcsapat lett a Green Day, cserébe a 2010-es évekre teljesen elvesztették a zenei identitásukat.
- A 2010-es évek kilátástalan útkeresésében eljutottak a mélypontig egy felesleges albumtrilógiával és két rettenetes nagylemezzel, amelyek közül a 2020-as Father of All Motherfuckers album egyértelműen a legrosszabb nagylemez, amit valaha kiadtak.
A Green Day azért is nagyon érdekes zenekar, mert valószínűleg még ma is úgy beszélgetnek róla a ‘80-as, ’90-es évek punkrockját kedvelő emberek, mint a pénzéhes pózerek, akik eladták magukat a kapitalista nagytőkének, hogy popzenét csinálhassanak. Elég nagy utat tett meg a zenekar, hiszen a '90-es évek legfontosabb nyugati parti punkszentélyének állandó fellépőjeként még olyan zenekarok mellett játszottak, mint a Rancid, az Operation Ivy vagy az Offspring, hogy aztán két évtizeddel később rockmusical-alapanyaggá váljanak.
Az igazság valószínűleg valahol középen van: a Green Day egy valódi punk gyökerekkel rendelkező, de minimum 25 éve mainstream rockzenekar, ami pont annyira rettenetes zenét csinált, mint amennyi emlékezeteset. A Basket Case-t, az American Idiotot, a Time of Your Life-ot vagy a Wake Me Up When September Endset biztos nagyon sokan ismerik, de vajon mennyien tudják mondjuk, hogy a zenekar több kárörvendő dalt is írt egy legendás punkzenei újságíróról és annak haláláról.
Ebben a válogatásban kifejezetten olyan érdekes és kevésbé körülrajongott (vagy éppen gyűlölt) Green Day-számokat szedtünk össze, amelyeket érdemes ismerni azoknak, akik képtelenek elviselni a zenekar modernebb zenéit és gyengébb momentumait.
A listáról különösen ajánljuk a Ha Ha You're Dead, a Platypus (I Hate You) vagy a 86 című számokat, amelyeket gyakorlatilag mind egyetlen ember, Tim Yohannan, a punkzenei körökben évtizedekig (és talán még ma is) a legfontosabb zenei kiadványnak számító Maximum Rocknroll főszerkesztője ihletett. Yohannan közismerten kiállhatatlan punk elitista volt, és hiába lépett fel a Green Day sokat az általa elindított 924 Gilman Street-i klubban, ahogy kihozták a Dookie-t egy nagykiadónál, szabályos lejárató hadjáratot indított ellenük, és az egyik legharsányabb hangja volt az „eladták magukat” hozzáállásnak, ami máig gyakori közhely a zenekarral szemben.
Mindhárom dal Yohannanhez és az általa vezetett klubhoz köthető, és a maguk módján tökéletesen rámutatnak arra, hogy a Green Day mindig akkor a legjobb, amikor nem gondolják túl a dolgokat, és lendületből csinálnak meg egy számot. A Ha Ha You're Dead a kevés dalok egyike, amit Mike Dirnt basszusgitáros írt, és gyakorlatilag egy teljesen nyílt kárörvendés az 1998-ban rákban meghalt Yohannan felé. A dalt egészen a 2002-ben megjelent B oldalas válogatáslemezig nem adták ki, pedig a necces tartalma ellenére egy kifejezetten erőteljes powerpop/poppunk dal remek refrénnel és még remekebb hookkal az utolsó előtti refrénnél. Már maga a gondolat is szórakoztató, hogy az egyik tartalmilag legpunkabb számot pont annak az embernek írták, aki leghangosabban kérdőre vonta a punkságukat.
Ennél korábban jött ki a Platypus (I Hate You), ami az 1997-es, ötödik nagylemezen szerepel. Ekkoriban a zenekar épp túl volt azon, hogy kereskedelmileg nem annyira jött össze a siker a Dookie után, és túl korai volt nekik, hogy Európában már stadionokban kezdtek el játszani. A Nimrod ezért egy jóval kompaktabb, inkább dal-, mint koncepciófókuszú album lett. Ezen szerepel az azóta klasszikussá váló akusztikus ballada, a Good Riddance (Time of Your Life), megjelenik a folkpunk mint hatás, és itt érezni először azt a musicalszerű zenei hozzáállást, ami annyira jellemző lett rájuk az American Idiot után.
Éppen ezért lóg ki annyira innen a gyors, darálós Platypus, amiben konkrétan elhangzik egy olyan sor, amelyben egyértelműen Yohannan rákbetegségén élcelődik Billie Joe Armstrong énekes. Szépen vissza lehet vezetni az evolúcióját a témának, hiszen az 1995-ös Insomniacen szereplő 86 még csak egy finomabb utalás arra, hogy a zenekart kitették a Gilman Street-i klubból, két évvel később már nyíltan gyűlölködnek a tulajon, hogy aztán már a halálán is nyíltan nevessenek. És ezek zeneileg mind remek, tipikus Green Day-számok a jellegzetes, nagyon fülbemászó basszustémákkal és Armstrong poposabb énekhangjával.
Kétségtelen, hogy a zenekar korai szakaszából sokkal könnyebb jól öregedő B-oldalas vagy kevésbé népszerű számokat találni, az American Idiot után viszont már baromi nehéz. A 2012-es albumtrilógián hiába vannak jó ötletek, rettenetesen kiherélten szól az egész, és így még a jobb dalok is alig élvezhetőek. Hogy mennyire elkeserítő volt a 2004 utáni időszak, azt mi sem jelzi jobban, hogy a 2014-ben kiadott demógyűjteményük effektíve hallgathatatlan, és csak olyan számokból áll, amelyek se így, se rendesen kikeverve nem jók.
Az viszont kétségtelen, hogy van valami egészen egyedi abban, ahogy a musicalekért egyébként tényleg rajongó Billie Joe Armstrong hogyan finomította rádióbaráttá a tipikusan kaliforniai punkrock hangzást, amit még olyan dallamosabb, de régi vágásúbb punkzenekaroktól hallott a '80-as években, mint a Bad Religion vagy a Social Distortion. És ez a rá jellemző teátrális rágógumi-attitűd egészen szórakoztatóan is elsül néha, még a Father Of All Motherfuckers című borzalmas szeméthalomban is találni olyan dalt, ami működik.
A most megjelent Saviors kevés hallgatás után végre nem annyira elkeserítően rossz, mint bármi az American Idiot óta, és ez már bőven elég lehet ahhoz, hogy az ember ismét kedvet kapjon elővenni a Green Day életművét, és újra felfedezzen érdekességeket. Olyanokat például, mint a kissé alulértékelt Warning című lemezen hallható alternatív rockosabb számok (Castaway, Jackass), a Nimrod karcosabb megoldásai (The Grouch, Platypus, Jinx), vagy amikor csak kőegyszerű, dallamos punkrock számokat (Bab's Uvula Who?, Burnout, Scumbag) játszanak a világ egyik legfeszesebb ritmusszekciójával Mike Dirnt és Tré Cool személyében. Amiket pedig az elmúlt tíz év lemezeiből válogattunk, azok tényleg az utolsó vállalható elemei a zenekar újkori életművének.
Ez az After hetente jelentkező playlistsorozatának 18. része, a korábbi lejátszási listáinkon foglalkoztunk már absztrakt hiphoppal, a kortárs brit jazz legjobbjaival, a 2010-es évek ausztrál garázsrockjával, az Isolation Budapest feltörekvőivel és olyan retró japán popzenékkel, amelyekért még Quentin Tarantino is odáig van.
