Miközben promóterek és menedzserek hada dolgozik azon, hogy tehetséges sportolókból stadionokat megtöltő sztárokat faragjanak, vannak, akik a talpáról a feje tetejére állították a sportbizniszt, hogy így rázzák ki belőle a lehető legnagyobb lóvét: sztárokból csinálnak sportolókat.
Ez a trend különösen a bokszra jellemző, ahol a bunyósok ellenfele nem a stopperóra vagy valamilyen más objektív mérce, hanem egy másik bokszoló, akit meg kell verni. És egy párosítás nem csak attól lehet érdekes, hogy két világklasszis próbálja megoldani a másikat, sőt. Ha egy meccset el kell adni, akkor a minőséget könnyedén ki tudja váltani a hírnév, az abszurd párosítás, egy virális civakodás. És miközben az ember szent borzadállyal figyelheti Terence Crawford lehetetlen szögekből betaláló felütéseit vagy a gyilkos ütések záporából kitáncoló Pernell Whitakert, addig egy halandónak tűnő – merev, kifulladó, grimaszoló – bunyóssal könnyebb azonosulni, elvégre „ennyi erővel akár én is lehetnék a ringben”.
Erre az általában nem is artikulált közönségigényre sokan repültek rá az elmúlt évtizedekben; a FOX 2002-ben külön műsort is létrehozott „Celebrity Boxing” néven, ahol a legjelentéktelenebb Backstreet Boy énekelte a himnuszt a Vanilla Ice-hoz hasonló ZS-kategóriás celebek meccsei előtt, de a kétezres években Ricky Gervaistől Dolph Lundgrenig egy csomóan vállaltak be meccseket (jobb esetben valamilyen jótékony célért, mint a George Foreman ellen kesztyűt húzó Mitt Romney utahi szenátor). A műfajt a YouTube-generáció emelte új szintre; a ma már közös üdítőital-márkával hasító KSI és Logan Paul 2018-as meccse óta a sztárboksz a „valódi” profi bokszot megközelítő üzletté vált, a közösségi médiabirodalmak uralkodói ellen ma már olyan kóbor lovagok próbálnak szerencsét, mint az egykori UFC-világbajnok Anderson Silva vagy az MMA-fenegyerek Nate Diaz.
Gálából reality
Magyarországon 2004-2005-ben az RTL Klub honosította meg a celebgálák ötletét, és túlzás nélkül médiatörténeti pillanatnak számít, ahogy Ganxsta Zolee szétpocsékolja Rékasi Károly fejét, vagy ahogy Majka toreádorként pontozza ki a vérben forgó szemmel rohamozó Dopemant. A Sztárbox gálái annak idején masszív sikernek számítottak, a meccseket csaknem kétmillióan nézték, ennek ellenére a műsor két gála és összesen tíz sztármeccs után elsikkadt.
A tetszhalál 18 évig tartott, de miután az RTL már kimaxolta a létező összes valóságshow-t, úgy döntött, realityként lehel új életet a Sztárboxba, csak ezúttal nem gyíkevésre vagy házasodásra veszi rá celebjeit, hanem három hónapnyi edzésre és néhány menet kemény bunyóra.
A realityformátum felé való elmozdulás azzal jár, hogy a csatorna egy jobban elnyújtható bajnokságot hirdetett, melyben a versenyzőknek három ellenfélen kell keresztülverekedniük magukat a végső győzelemhez. Ezzel azonban az RTL nagy kockázatot vállalt be; egyfelől ugyanis a párosításokat felboríthatja egy-egy meccsen szerzett sérülés (lesérülni persze edzésen is lehet, de a nagy győzni akarás a sérülésveszélyt növeli), másfelől pedig kérdés, mennyi ideig tart ki a kuriózum varázsa, és mikor kezdenek megelégedni a nézők az RTL honlapjára perceken belül felkerülő meccsvideókkal.
Az első gálát vasárnap rendezték meg a rákoskeresztúri Riz Levente Sport- és Rendezvényközpont; minden kategóriában – a férfi közép- és a nehézsúly, illetve a női könnyűsúly – egy-egy meccset rendeztek. A három darab négymenetes meccs összesen legfeljebb nettó 22 perc bunyót jelent, szóval nem kis kihívás egy ilyen sovány program mellé körítést találni. Az időt számomra megkülönbözhetetlen hiphopszerű produkciókkal turbózták fel, elhangzott a Sztárbox himnuszaaz Ibbigangtől, és előkerült Pakk pakk, a kabalállat is (az Ibbagangnek egyébként van egy ugyanilyen cím száma is), ezen kívül öltözői- nézőtéri-, küzdőtéri interjúkkal próbálták kitölteni a műsort, de az elmaradhatatlan bevonulások rendben voltak.
Az RTL valamiért úgy gondolta, hogy a Sztárbox-élmény akkor lesz teljes, ha a szertárból olyan arcokat gurítanak elő, mint Horti Gábor, Szujó Zoltán vagy Héder Barna. Én kétlem, hogy bárki is az ő visszatérésük miatt kapcsolna az RTL-re, ráadásul egyikükből sem sugárzik az a dinamizmus és vagányság, ami jól áll egy gálának. A szövegírók sem remekeltek, a konzervfrázisokat – kizártnak tartom, hogy van olyan ember, akiből spontán elő bír bújni, hogy „Árpa Attila volt ennek a filmnek a rendezője, ő volt a főszereplője” – egy hatodikos fogalmazhatta, ráadásul Héder Barna pontosan úgy is olvassa fel a szövegeit, mint egy hatodikos fogalmazást.
A ring melletti szakkommentátor ki más is lehetne, mint Kovács „Kokó” István, aki azonban soha nem volt egy kiemelkedő, vagy legalább magával ragadó elemző (pedig aztán a bokszról lehet ám rajongással, szenvedéllyel és humorral beszélni). Az öregfiúk-hangulatot egyedül a gála öltözőkbe nyitogató, nézőtéri reakciókat begyűjtő riportere, Csobot Adél oldja, más kérdés, hogy rajongó-izguló közvetlensége nekem ugyanolyan műnek tűnt, mint a testét gyakorlatilag elnyelő posztwestern ruhaköltemény.
A Sztárboxból eddig hiányoztak az igazi rivalizálások, melyek a hőskorban több meccset is valódi téttel ruháztak fel. Persze volt némi üzengetés, de ezek nem mentek túl a promóciós minimumon, és magukon a küzdelmeken egyáltalán nem érződött a leszámolás hangulata – ami promóciós szempontból hátrány, másfelől viszont kinek hiányzik egy Conor McGregor-szintű ámokfutás?
Felderengett minden, ami a bokszban jó
Az mindenképpen pozitív volt, hogy az RTL igyekezett a magyar boksz fiatal tehetségeit – ha csak egy rövid nyilatkozat erejéig is – megmutatni a nézőknek; és az is, hogy az interjúk során előjöttek olyan motívumok is, melyek a ringen kívül is szerethetővé teszik a bokszot.
Megyeri Csillánál például felbukkant a sok bokszolóra jellemző bántalmazásokkal terhelt múlt, és az, hogy ebből a múltból ő megtanult erőt meríteni. Kár, hogy az RTL egyetlen könnyes mondatot vágott be a témáról a műsorba. Az aktivizmusáról híres Molnár „noÁr” Áron politikai gesztusai – mint például az, hogy győzelmét a komoly financiális nyomás alatt álló Iványi Gábornak és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek ajánlotta – pedig arra emlékeztethettek, hogy a küzdősportok mindig mélyen be vannak ágyazva egy társadalmi-politikai közegbe, és az edzőteremben vagy a ringben vívott küzdelmet sokan egy nagyobb küzdelem szimbólumaként élik meg.
A vasárnap este a Telexen ismertetett meccsekről sugárzott az amatőr sport bája – értékelhető teljesítményt csak Molnár Árontól és Berki Mazsitól láttam –, és a három meccs is elegendő volt a küzdősportokkal együtt járó, embert próbáló fizikai és pszichés kihívások egész skálájának végigzongorázására.
Így például Árpa Attila és Nagy Ervin kizárólag teljes erőből eleresztett horgokat és parasztlengőket vágott egymás fejéhez, és szinte biztos, hogy ha Árpa nem üti ki Nagyot, akkor a harmadik menetre mindkét versenyző elkészült volna az erejével. A győzelem zsigeri akarása látványosan söpörte el három hónap kemény edzésmunkáját, és a küzdelmet lényegében kocsmai verekedéssé fokozta le – Nagy Ervin többször viszakézből próbálta képen törölni ellenfelét. Ez az adok-kapok azonban arról is sokat elárul, hogy egy tétre menő küzdelemben milyen nehéz megőrizni a hidegvért, milyen nehéz ellazítani a befeszült hátizmokat és milyen nehéz akár a győzelem érdekében is levenni a lábat a gázról.
A bunyó jelentette stressz másik jellegzetes megnyilvánulása volt a túlreagálás. Frohner „Fecó” Ferenc ellenfele, Molnár „noÁr” Áron minden rezdülését lekövette, minden támadását el akarta téríteni, minden lépésére maga is lépni akart egyet. Miközben a kommentátorok a szokásos közhelyeket puffogtatták az első menet ismerkedő jellegéről és a kevés tiszta találatról, addig a nyilvánvalóan komolyabb amatőr bokszmúlttal rendelkező Molnár már találatok nélkül is teljesen leamortizálta ellenfelét. Frohner gyakorlatilag egy menet alatt elfáradt a saját reakcióitól, és emiatt nézett bele a második menetben egy KO-ütésbe. Ez a „Csak két perce vagyok a ringben, miért érzem mégis úgy, mintha két órája folyamatosan bunyóznék?”-érzés nagyon jellemző az amatőrökre, de a mozgatással való fárasztás a legmagasabb szinten is legitim stratégiának számít.
Frohner edzői csapata egyébként bölcsen tette, hogy amikor a versenyző padlót fogott, azonnal bedobták a törülközőt, egy amatőr meccsen nem szabad megengedni a kumulatív feji traumát – ezt az elvet mondjuk mintha senki nem oszotta meg az Árpa-Nagy-mérkőzés vezető bírójával, akinek rögtön meg kellett volna állítania a meccset, amint Nagy Ervin először megszédült.
A harmadik tanulság az volt, mekkora előny jelentenek a harcművészeti reflexek a bokszban is. A Gumimacik főcímdalára, egy nyalókával integetve bevonuló Berki Mazsi korábban azt nyilatkozta, hogy a karatés múltjából megragadt hosszú állásai hátrányt jelentettek, de miután másfél percig csépelték egymást Megyeri Csillával, olyan minimális, ösztönszerű elemekkel kerekedett ellenfele fölé, mint az ütések előli kilépések, vagy az a tény, hogy izomból lendített – találat és luft esetén egyaránt nagyon fárasztó – horgok helyett egyszerűen csak meg tudott ütni egy-két tisztességes egyenest.