Európa, a demokrácia és ezek jövője is rendkívül törékeny

Kedves Lana Bastašić, Kamel Daoud, Drago Jančar és Oksana Zabuzhko!

Egyszerre szürreális és izgalmas, hogy négy olyan embernek írhatok levelet Európáról akikkel még soha nem találkoztam. Kevés olyan téma van amely annyi félreértés forrása lenne, mint Európa. Talán ilyen érzés lehet először belépni egy swinger klubba, és mivel már annyi hasonlattal illették Európát, miért is ne élnék most ezzel? Egy swinger klub.

Mindenesetre bizonyos, hogy Európa közel áll a szívünkhöz, vagy legalábbis elég közel ahhoz, hogy mindannyian igent mondjunk az Európáról és a demokrácia jövőjéről szóló fórumon való részvételbe. Nem kell cinikusnak lenni ahhoz, hogy feltegyük magunknak a kérdést: már megint? Mormota nap van? Annak ellenére, hogy korban és háttérben is különbözünk egymástól, feltételezem, hogy ti is már éppen elégszer vettetek részt olyan panelbeszélgetésen, ahol a vendégeknek nagyjából ugyanarról a témáról kellett beszélniük.

Nem kérdés, hogy a liberális demokrácia sérülékeny állapotban van. Talán még annál is törékenyebb az állapota, mint amilyen mondjuk 1990-ben volt, pedig mindig sérülékeny volt. Az pedig, hogy a liberális demokrácia mennyire van veszélyben, mindig az idő és a hely függvénye. Mondom mindezt vonakodó univerzalistaként. Elvégre a kilencvenes évek első éveiben zajlott a jugoszláviai háború, ami mostanra szinte el is tűnt a kollektív tudat(lanság)ból, legalábbis a volt Jugoszlávián kívül.

Egészen bizonyos, hogy a demokrácia sérülékenységét másként élték meg 1993-ban Szarajevóban, mint Párizsban, Londonban vagy Milánóban. Mint tudjátok, 1993-ban Susan Sontag elment az ostrom alatt álló Szarajevóba, hogy megrendezze a Godot-ra várvá-t.

Írt arról, hogy korábban már járt a városban, és az ottani emberek akkor azt mondták neki: „Mi Európa része vagyunk. A volt Jugoszlávia területén mi vagyunk azok, akik az európai értékeket képviseljük: a szekularizmust, a vallási toleranciát és a többnemzetiségű társadalmat. Hogyan engedheti meg Európa többi része, hogy ez történjen velünk?”

Sontag azt válaszolta, „hogy Európa mindig is ugyanannyira volt a barbárság, mint a civilizáció helyszíne”, de „ezt nem akarták elfogadni. Most, néhány hónappal később már senki sem vitatná ezt a kijelentést”.

A német filozófus, Adorno szerint a barbarizmus bele van írva a civilizációs elvbe. Lehet vitatkozni arról, hogy pontosan mire gondolt Adorno, de azt is megállapíthatjuk, hogy minden civilizációnak szüksége van barbárokra, akár a kapukon kívül, akár a közösségen belül ahhoz, hogy megkülönböztesse magát a még civilizálatlanoktól.

Egyáltalán nem vagyok meggyőződéses konzervatív, de kétlem, hogy mi emberek képesek lennénk ellenség nélkül élni, és hogy a kollektív identitást lehetséges valós ellenségek vagy vélt ellenségekről szóló fantáziák nélkül kialakítani.

Azon is tűnődőm, hogy harminc évvel Sontag szarajevói útja után vajon még mindig elmondhatjuk-e, hogy a szekularizmus, a vallási tolerancia és a többnemzetiségű társadalom európai értékek.

Ha nem, akkor azt javaslom, ne siránkozzunk túl sokáig. A valóság nem felelt meg az elvárásainknak, Európa talán csalódást okozott. De lépjünk tovább. A jelennel kapcsolatos csalódás ugyanolyan gyakori, mint a szinte mindig mitikus múlt dicsőítése.

Az érem másik oldala az a tendencia, hogy a múltat, lehetőleg a saját múltunkat, bűnök és vétségek sorozatának tekintjük, amelyeket perbe kell fogni. Én nagyon is támogatom, (ki ne támogatná?) a lehető legapróbb részletekbe menő és amennyire lehetséges, elfogulatlan történelmi elemzést – a történelmi elemzés viszont természetesen nem lehet semleges, de ennek ellenére fontos. A történelmet a vádaskodás gyakorlóterepének tekinteni olyan tendencia, amely a megértés és az elemzés ellensége.

Vannak esetek, amikor a múlt felelősségre vonása elkerülhetetlen ahhoz, hogy a jelenben korrigáljunk egy helyzetet. Anélkül viszont, hogy tagadnánk, hogy vannak áldozatok és elkövetők, világos, hogy létezik a tetteknek egy szürke zónája ahol az erkölcs és az emberek által meghozott döntések nem mindig egyértelműek. Nem tudom biztosan, hogy én hogyan viselkednék a háború vagy az üldöztetés szélsőséges körülményei között. Amióta arra a következtetésre jutottam, hogy átlagos bűnös vagyok – egyáltalán nem vagyok vallásos, de az „átlagos bűnös” szavak jól összefoglalják a szürke zónát –, azóta nem túl magasak az elvárásaim magammal szemben ilyen körülmények között.

Egy barátom minden közös vacsora során elmondja, hogy a bűnösnek jövőre van szüksége, a szentnek pedig múltra. Abban remélem egyetértünk, hogy mindannyiunknak szüksége van jövőre. A kérdés az, hogy milyen jövőre van szükségünk? És kinek? Vajon más állatokat is be kellene vonnunk a gondolkodásba és a terveinkbe? Vajon az európai szamarak is európaiak?

Friedrich Schiller német költő és drámaíró azt írta: „Deutschland? Aber wo liegt es? Ich weiß das Land nicht zu finden; / Wo das gelehrte beginnt, hört das politische auf”. (Eörsi István fordításában: „Német föld? Hova tűnt? Sehogyan se lelem. Tudományos tájainak peremén államilag kiapad.”) És ígérem, hogy innentől kezdve nem dobálózom több névvel. De vajon lehetséges-e a társalgás művészetét gyakorolni nevek említése nélkül? Valamilyen okból kifolyólag mindig is vonzódtam Németországhoz. Bár 1995-ben Amszterdamból New Yorkba költöztem, egyszer még szeretnék német lenni, bármit is jelentsen a németség. Német útlevél birtoklását legalábbis biztosan. Többről nincs is szó, ugye?

Schiller kérdése mindenesetre ugyanúgy vonatkozik Európára is. Németország megtalálta a határait, legalábbis egyelőre, de Európa még mindig azzal van elfoglalva, hogy kitalálja, hol ér véget. A britek versenyen kívüli európaiak szerettek volna lenni, de most sokan közülük kissé csalódottak e státusz miatt. Csúfolták már őket eleget, meg ők egyébként is az öngúny nagy mesterei; a tisztelet pedig azé, akit megillet.

Vajon egyenlő-e Európa a történelmével? Van közös történelmünk? Mennyi történelemre van szükségünk a jövőnk alakításához? Szükségünk van-e egy újabb utópiára? Vagy esetleg – miután annyi kudarcba fulladt utópia után szomorúbbak és bölcsebbek lettünk – meg kellene próbálnunk a tökéletlenségben megtalálni a boldogságot?

Nem tanácsos a történelem foglyává válni, ahogyan a történelmi mesékhez gyakran kapcsolódó mítoszok és legendák foglyává sem. Amikor a konzervativizmus és a tradicionalizmus hagyja magát ezek foglyává válni, akkor alakulnak ki a legcsúnyább és legkevésbé toleráns kinövések.

Számomra a halandó, emberi lét lényegét a menekülés lehetősége jelenti. A menekülés lehetséges, néha elkerülhetetlen; néha a menekülőt megtapsolják, máskor gyávának bélyegzik, de ezt kevésbé tartom lényegesnek.

Ha meg akarom védeni a liberális demokráciát, és úgy gondolom, hogy erre hajlandó vagyok (hogy hajlandó lennék-e érte halni, az egy egészen más kérdés), akkor ez számomra azzal jár, hogy kész legyek olyan emberekkel együtt élni, akik egyáltalán nem rajonganak ezért a politikai rendszerért.

Nem hiszem, hogy a tisztesség a liberális demokrácia megvédésre való hajlandósággal lenne egyenlő. Ez a képzelőerő teljes hiányát jelentené, és ellentétes lenne a szabadság szellemével. Még abban sem vagyok biztos, hogy ugyanarról a dologról beszélünk, amikor a „liberális demokrácia” szót használjuk.

Úgy gondolom, gőgös volna azt feltételezni, hogy mivel mindannyian szerzők vagyunk – hogy a minket összekötő apróbb közös tulajdonságok egyikét említsem – ugyanazon a véleményen kell lennünk, hogy lennie kell egy olyan meggyőződéskészletnek, amely összeköt bennünket.

A liberális demokrácia véleményem szerint azt kívánja, hogy együtt tudjak élni olyan emberekkel, akik olyan dolgokért rajonganak, amelyeket én megvetek, sőt, hogy akár együtt is vacsorázzak velük.

Kissé eltúlozva ez azt jelenti, hogy együtt tudok élni olyan emberekkel, akik meg akarnak ölni. Amíg eltekintenek ettől, nincs is különösebb gondom a vágyaikkal. Mindaddig amíg tiszteletben tartják a törvényt, joguk van a fantáziájukhoz és a hobbijukhoz. És ez jelenti nekem a liberális demokrácia másik jellemzőjét, hogy a törvény által védve érezhetem magam, hogy nincs szükségem arra, hogy a törvényt a saját kezembe vegyem, vagy arra, hogy rendőröket, bírákat és ügyészeket vesztegessek meg.

Olyan emberekkel is együtt tudok élni, akiknek olyan politikai eszméik vannak, amelyeket én veszélyesnek, undorítónak és valószínűleg erkölcstelennek tartok. A liberális demokráciában semmilyen központi hatalom nem mondja meg, hogy mit gondoljunk és mit ne, kit csodáljunk és kit ne csodáljunk, kiben higgyünk és kiben ne higgyünk. Ilyen rendszerről beszélek.

Azzal, hogy New Yorkba költöztem, európai lettem. Valószínűleg könnyebb európainak lenni, ha nem Európában élsz.

Európa egy vágyakozás is, egy távoli ígéret földje. Abban a pillanatban, hogy beteszed a lábad az ígéret földjére, elfelejted az ígéretet.

Mondanom sem kell, túl sok a kísértés. Jelen van a sötétség. Egy bizonyos filozófus – megígértem, hogy nem mondok több nevet – azt mondta, hogy a szabadság félelmetes.

De a kísértés nem ugyanaz, mint egy titkosszolgálattal és hadsereggel rendelkező hatóság, amely egy sor meggyőződést kényszerít rá polgáraira. Lehet, hogy a kommercialitás igája alatt élünk – és jogos a kérdés, hogy van-e a regénynek gazdasági jövője, vagy egyszer s mindenkorra ki kellene zárni a pénzt az egyenletből, hogy a művészeknek csak egy gazdag mecénásra legyen szükségük –, de ez nem egyenértékű egy brutális rezsimmel. Gondoljunk csak Iránra.

Ha misszionáriusnak tartanám magam, akinek az a feladata, hogy megtérítsen másokat, hogy kövessenek engem a hitemben, a világnézetemben, a küzdelmeimben, az igazságosságról alkotott elképzeléseimben, akkor nem venném komolyan a szabadságot. Egy regényírónak lehet világnézete (valószínűleg van is), és gyakran használja a világnézetét arra, hogy az olvasóit arra csábítsa, hogy az ő szemszögéből tekintsenek a világra, de ez nem ugyanaz, mint az aktív térítés. Oly sok vitával és néhány kortársammal, néhány legjobb barátommal kapcsolatban sérelmezem, hogy nem tudnak leállni mások térítésével. Tegyék csak a helyes dolgot. Higgyenek a helyes dologban. Mondják a helyes dolgot. Nem azért lettem regényíró, hogy egy cserkészfiú életét vagy szellemi életét éljem.

Vajon több-e Európa puszta földrajznál? Ha több mint puszta földrajz, hogyan határozzuk meg ezt a többletet? Meg tudunk-e állapodni az értékekben anélkül, hogy olyan általánossá tennénk őket, hogy nyilvánvaló legyen, hogy azért fogalmazták meg őket éppen így, hogy senkit ne sértsenek meg?

A regényíró mindig is azért volt, hogy megbotránkoztassa az embereket, de nem csak a megbotránkozás kedvéért.

Azt várjuk a regényírótól, hogy keményen dolgozzon azon, hogy a lehető legőszintébb legyen, az őszinteség és a tetszetesség pedig nem mindig fér össze egymással.

Egyrészt szeretnék tetszeni, mert szeretném, ha részmunkaidős bájgúnárként is emlékeznének rám, másrészt viszont nem akarom elárulni a szakmánkat.

Azoknak, akik meghívtak minket, akik fizetnek nekünk, az olvasóinknak nem biztos, hogy tetszik majd amit mondunk. Ha rosszabbra fordul a helyzet, bármikor bocsánatot kérhetünk.

Alig várom, hogy Amszterdamban találkozzunk!

Minden jót,

Arnon Grunberg