Nem celebparádét várnak a fiatalok az egyháztól, hanem hiteles válaszokat a kérdéseikre

Néhány napja moderátorként vettem részt egy olyan programon, ahol a jelenlévők a média világában is nagy hatást kiváltani képes vallási vezetőket faggathattak a pápalátogatás apropóján. A közönség soraiban évtizedek óta aktív társadalomformáló tevékenységet végző személyiségek foglaltak helyet, de jelen volt néhány fiatal is. Az eseményről távozóban egy ifjú párral beszélgettem, amelynek tagjai a felnőttkor küszöbén állva szomorúan említették, hogy bár szeretnének mélyebben bevonódni, aktívabban részt venni az egyház életében, nagyon rossz tapasztalatokat szereztek a katolikus egyház hivatalos képviselőitől.

Volt olyan pap, aki azért morgott folyton velük, mert túl sokat kérdeztek. Megdöbbentő volt ezt hallani, de olyan nagyon nem lepett meg a vallomás, mert nem kivételes, hanem nagyon is általános esetnek tűnik ez idehaza, legalábbis a hozzám eljutó visszajelzések alapján. Üdítő kivételek mindig léteznek, de összességében úgy tűnik, mintha a hazai egyházi vezetés félne attól, hogy ne tévedhetetlen megmondóként, hanem a másként gondolkodás, akár a vita irányába is nyitott barátként, segítőtársként viselkedjen.

A néhány nap múlva kezdődő magyarországi pápalátogatás középpontjába a program szervezői az ifjúság témáját helyezték. Van is miről beszélni: a világszerte nehézségekkel szembesülő katolikus közösség számára életbe vágó kérdés, hogy át tudja-e adni az ifjaknak a fáklyát, az élő hit tüzét, hiszen néhány év múlva már ők lesznek „az egyház”. Legalábbis annak gerince. És ez az a jövendőbeli gerinc, amelynek az alapjai nem igazán láthatók néhány országban, míg máshol vitalitásnak, konkrét életjeleknek lehetünk tanúi.

A nemzeti egyházak közti eltérés részben demográfiai különbségekből is fakad, de a legfontosabb tényező nyilvánvalóan a helyi egyház, konkrétabban a helyi egyházi vezetés hitelessége, naprakészsége, nyitottsága.

Merthogy a mindenkori fiatalok kritikusságukról, lendületükről, érdeklődésükről ismerhetők fel, és ha erre pozitívan reagál az egyház, és annak vezetése, abból gyümölcsöző kapcsolat szövődhet.

A menő fehér reverendás öregúr

Hívjuk is rögtön segítségül Ferenc pápát a jó gyakorlat egyik fő képviselőjeként! Kit érdekel a fizikális kora ennek az embernek, amikor naponta üzen a világnak a Twitteren keresztül, testőrei mellette – Szent Kristófot megidézve – kisgyermekek hordozóivá váltak, és viselkedésével olyan biztonsági alapelveket is felülír, miszerint egy pápa nem villamosozhat. Ami egyébként azért is menő, mert környezettudatos közlekedési forma, zéró a közvetlen károsanyag-kibocsátása, és szavak nélkül is a közösségi létforma fontosságára hívja fel a figyelmet, ellentétben a luxusautózás elkülönülő idegenségével.

Jorge Mario Bergoglio hazájában, Argentínában sem kerülte a tömegközlekedési eszközöket, és már ott szolgálva is beszélte az ifjúság nyelvét: két évvel pápává választása előtt, bíborosként például egy gyerekek részvételével tartott szentmisén igencsak lazán prédikált. A videón jól átjön, ahogyan lelkesít, játékosan tanít, nem fentről, hanem bentről üzen, szíveket hevít, együtt mozog, elkísér, motivál, inspirál – pont, mint Jézus tette kétezer évvel ezelőtt. Egy néhány héttel ezelőtt közzétett film pedig arra mutat példát, hogyan beszélget a 86 éves pápa a mai fiatalok képviselőivel, akik abortuszról, templomkerülésről, nemi identitásra vonatkozó témákról faggatják.

Pillantás a tükörbe

Eközben azt látjuk, hogy hazánkban drámai módon veszíti el a jövő generációit a katolikus egyházi intézményrendszer. A templomok – néhány kivételtől eltekintve – üresednek, az ott maradók átlagéletkora drámaian növekszik, és ezt már vezető klerikusok is elismerik. Még a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia televíziós referense is azt írja a Telexen megjelent cikkében, hogy papként nagyon fél a katolikusokra váró jövőtől. Az okok után kutatva hasznos lehet a magyar katolikus valóságot az előbb szemléltetett pápai stílussal összemérni.

Amikor azt halljuk egyfajta védekező reakcióként a hazai egyház hivatalos képviselőitől, hogy nem csupán paphiány van, hanem keresztényhiány is, akkor ez annak a beismerése, hogy valami elromlott mifelénk.

A világban ugyanis nemhogy csökken, hanem növekszik a katolikus hívek száma. Ráadásul kevés olyan ország akad szerte a glóbuszon, ahol annyira markáns pozitív diszkrimináció, pénzbeli és jogalkotási hátszél tolná a keresztény szervezetek szekerét, mint Magyarországon. Ha a végeláthatatlan milliárdok, a „keresztény politika” és a hazai oktatási rendszer szinte lehengerlő „egyháziasítása” sem hoz érzékelhető eredményt, akkor ideje lenne kimondani: gond van, mégpedig súlyos válság.

Érdemes felvetni a dilemmát: vajon a honi egyházi vezetés nem azért vállalja – erején messze felül, elkötelezett pedagógusok hiányával nehezítve – ekkora intézménytömeg fenntartását, mert azt remélik, hogy így könnyebben „kitermelhető” a jövő egyházának tagsága? És vajon mennyire vonódik be a fiatalok jelentős része a katolikus egyház életébe pusztán amiatt, mert az adott iskola elnevezésében szerepel a „katolikus” kifejezés?

Kérdéses válaszok

A világ dolgaira igen kritikusan tekintő nemzedék tagjai gyorsan felkapják a fejüket az olyan információk hallatán, hogy például egyházi személyek azt a fiatalembert jelentik fel, akit korábban egy pap szexuálisan zaklathatott. Ugyanezen fiatalok számára alapvető hitelességi deficitről árulkodik, hogy a magyar katolikus vezetés egy nagy esemény kapcsán azzal a szabadszájú celebbel próbálja magára irányítani a reflektorfényt, aki mennyiségre kétségkívül jelentős médiafigyelmet képes vonzani, de sem az illető lelki békéje, sem az egyház hitelessége szempontjából nem sok jó gyümölcsöt termett ez az akció. Miért gondolja bárki, hogy a fiatalok nem reagálnak érzékenyen az egyik legnépszerűbb influenszer pap letiltására a magyar katolikus hírportálról, miközben ugyanott lelkes beszámolók olvashatók már címében is papokat sértegető rendezvényekről, kétes életmódot folytató hírességekről?

Arról sem érdemes megfeledkezni, hogy a hazai fiatalok nem feltétlenül apolitikusak: sokukat nagyon is érdeklik a világ dolgai, a közélet kérdései, ám többségüknek esze ágában sincs a magyar politikai valóságba bevonódni. És amikor a magyar ifjúság azt látja, hogy ebben a mérgezett, erkölcstelenségben bővelkedő hazai közéleti környezetben az egyházi vezetés szinte következetesen hallgat, ha pedig mégis megszólal, valamilyen fura okból mindig egyetlen párt oldalán foglal állást – sőt, néha egyes klerikusok mintha pártszónokként viselkednének –, akkor sem a bizalom épül.

Merthogy létezik ám társadalmi tanítása a katolikus egyháznak, ami nehezen egyeztethető össze az aktuális tapasztalatokkal, emiatt pedig újfent a hiteltelenség érzése erősödhet a kíváncsi szemlélőkben. E téren is úgy kellene cselekedniük a hazai egyházi képviselőknek, ahogy Hodász András írásában Ferenc pápa kapcsán olvasható: „A Szentatyát – ahogy Jézust – nem érdeklik a hatalmi viszonyok, sem a diplomácia világában megszokott udvariassági körök. Megszólalásaival nem a népszerűséget keresi. Az ő elhívása a szegények, a kitaszítottak, a peremre szorultak felé szól, és arra, hogy az evangéliumot tisztán hirdesse, nem nézve, hogy közben kinek a tyúkszemére lép rá. És ezért elviseli, hogy egyszer éljenzik, másszor keresztre akarják feszíteni.”

Azt az üzenetet sem értik félre a nyitott szemmel, tiszta szívvel élők, amikor egy magyar érsek szerint nem lenne szabad nyilvánosan hírt adni egy pap által állítólag elkövetett molesztálási ügyről „az illető gyermek védelme érdekében”. Miközben ugyanaz az egyházi vezető gyakorlatilag hazugsággal vádolja meg a kislányt és a családját, amikor koholt vádról beszél.

A recept ismert, a hozzávalók is adottak, de…

Mindezzel azért különösen fájó szembesülni, mert rengeteg érték van jelen a hazai katolikus egyházban. Legalább négy olyan püspök jut kapásból eszembe, akik értik a szakrálistól eltérő gondolkodásmódot is, beszélik a kor nyelvét, így a fiataloknak is hitelesebben tudnák közvetíteni az egyház értékeit. Felföldi László már káplánként, majd plébánosként is igazi közösségi „motor” volt, akár úgy is fogalmazhatnánk, jelentős a tömegvonzó képessége: amikor kimozdulós közösségi programot szervez, oda egyetlen busz nem elég. A figyelmes hírvadászok tudhatják, hogy pécsi püspökként sem lassított a tempón: ott van a termőföldön, férfiklubot, népfőiskolát szervez.

Székely János a szegények, hajléktalanok, cigányok között mozog, de olyan otthonosan, hogy egy belső egyházi fórumon terjedő tréfás megállapítás szerint bármikor összefuthatunk vele az ország bármely pontján, ahol gondokkal küszködő emberek élnek – vagyis mindenhol. Varga László kaposvári püspök maga a megtestesült spiritusz a magyar kereszténység világában: amerre jár, stadionok telnek meg, templomokban néha még az állóhelyek is elfogynak, nagyon nyitott a változásra, a megújulásra. Martos Balázs, aki a pápa tolmácsa volt 2021-ben Budapesten, még „friss arc”, hiszen március elején szentelték püspökké, de aki megnézi a vele készített videós tartalmakat, láthatja, hogy szelídsége mellett is laza karakter, van benne egyediség, újító potenciál.

Adódik a kérdés: ha ennyi talentum rejtőzik a rendszerben, miért ne lehetne őket előtérbe helyezni, felmutatni, az eddigi nem túl vonzó stílust a kereszténységgel összeegyeztethetőbbre, mondjuk úgy, pápásabbra cserélni? A választ nem e sorok írója hivatott megadni, de a Szemlélek közösségén nem múlik, hogy felmutassuk a valamiért központilag kevéssé közvetített értékeket. Mint ahogy a létező jó kezdeményezésekről is szívesen beszámolunk, legyen az ifjúsági zarándoklat, közösségi találkozó, vagy más értékhordozó program, amelyeket valamiért nem képes kellően láthatóvá, hallhatóvá tenni a hivatalos egyházi kommunikáció. És tegyük hozzá: vannak templomok, még ha nem is számosan, amelyek valamiért igenis telve vannak fiatalokkal (is). Vajon mit tudnak azok a közösségek, papok, szolgálattevők? Nem lenne érdemes tőlük elkérni, és országosan alkalmazni a receptet?

Ha maradunk a fiataloknál és a templomoknál, az egyik sarokpont, amin eldől, hogy valaki kifordul-e a tornyos épületből, a légkör, amellyel ott találkozik. Két véleményt idézek a Szemlélek indulásakor, még 2015 januárjában, katolikus fiatalok körében készített felmérésből: „Az egyházi énekek kifejezetten valami balkáni gyászhimnusznak tűnnek. Mintha azt közvetítenék, hogy Isten szemében csak jelentéktelen porszemek vagyunk, pedig szerintem igenis minden egyes ember fontos Neki”, illetve „A templomok tele vannak öregekkel. Nincs elég motiváció a fiataloknak arra, hogy elmenjenek templomba. A lényeg: több motiváció kellene.”

E téren, ha nem is átütő, de érzékelhető változás történt az elmúlt években, ám sikerült a ló túloldalára átesni. Míg évtizedeken át tiltott/megtűrt volt a gitáros műfaj a templomokban, napjainkra elárasztotta a katolikus rendezvényeket az Amerikából/Ausztráliából/Egyesült Királyságból importált szabadkeresztény dicsőítőkultusz, ahol nem számít a nyelvi pongyolaság, csak a fíling áradjon. Mindeközben hosszú évtizedek óta tucatnyi dalszerző, énekes alkotja hazánkban százával, talán inkább ezrével a művészi és szakrális szempontból egyaránt minőségi darabokat, ám ezek többsége a fiókokban, esetleg egy-egy templom kórusának gyűjteményében végzi.

Hiába van termés, de nincs koncepció, sem vízió, a döntések logikája kiismerhetetlen. És ezt bizony hűen tükrözi a legutóbbi, 2021-es pápalátogatás. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus himnusza ugyanis egy 1938-ra íródott népének leporolása volt, amit aligha tudnának felidézni a Telex olvasói. Nem véletlenül, hiszen azóta sem nagyon hallhattuk sehol a 7 változatban átdolgozott művet. Miközben a felkészülés 5 éve alatt 0 országosan ismertté vált eredeti alkotást tudtak felmutatni a szervezők, több olyan ének is született, amelyek akár együtt, közösen is támogathatták volna a ráhangolódást, majd velünk maradhattak volna.

És itt van nekünk a mostani pápalátogatás hivatalos dala, ami egy jól sikerült vallási témájú musical egyik betétdalának átdolgozása. Az eredeti dalcsokor és annak jezsuita gimnazisták általi előadása épp üdítő példaként lenne említhető, de Ferenc pápának nincs akkor szerencséje, hogy ezt a lelkes dalolást Budapesten megismerhesse, átélhesse. Neki egy celebesített marketingtermék jut, és ez csak a kisebbik baj. A nagyobb probléma, hogy a szandisított átiratot úgy ajánlja a hazai katolikus hírportál, mintha a kortárs zeneművészet csúcsterméke lenne. Talán nem csak én érzem úgy, hogy

miközben a magyar katolikus egyházi vezetésnek valamiért nincsenek hiteles válaszai számos fontos kérdésre, a nyilvánvaló feszültséget érzékelve látványos akciókkal próbálnak úgy tenni, mintha mégis „menők” lennének.

Azt viszont nem csupán a fiatalok, hanem minden korosztály képviselője érzékeli, hogy Ferenc pápa nagyon más forrásból meríti a saját vonzerejét. Némileg leegyszerűsítve: a magyar egyházi vezetés inkább szépnek akar látszani, a fehér reverendás öregúr részéről pedig az igaz, őszinte, hiteles, önkritikát sem nélkülöző szavakon és tetteken van a hangsúly.

Miért érdekes ez az egész?

Joggal teheti fel a kérdést a Telex olvasója: mi közöm nekem ahhoz, ha a magyar katolikus egyház diszfunkcionálisan működik, és ennek alapján szép lassan felszámolni látszik önmagát? A válasz felismerésében a történelem siet segítségünkre. A vallások, az egyházak ugyanis azért alakultak ki, azért éltek túl korszakokat, évszázadokat, akár évezredeket, mert szorosan kötődnek emberségünkhöz: belőlünk fakadnak, hozzánk tartoznak. Lehet egy demokratikus társadalomban bárki ateista, érdektelen, érdeklődő, vagy elkötelezett hívő, és az arány folyton változhat – azt mutatja a tapasztalat, hogy a hit világa ezzel együtt szerves része az életünknek. Ha pedig itt van velünk, mindenkinek jobb, ha helyesen működik, megadja nekünk, amit tőle kaphatunk. Merthogy van lelkünk, és az különösen fiatal korunkban sérülékeny. Ha nem gondozzuk, ha nincs, aki elősegítse a pszichés bajok megelőzését, ha nincs, aki orvosolja a problémákat, abból komoly társadalmi krízis alakulhat ki.

Az egyházak helyes működése igenis szoros kapcsolatban van egy ország lelkiállapotával – elrettentő példaként elég csak a brutális vérontást elkötelezetten támogató orosz ortodoxiára tekintenünk. Amikor felmerül a kérdés, hogy milyen országban szeretnénk élni, kevés olyan emberrel beszéltem, aki vallásmentes társadalomra vágyik. A legtöbb ember – tapasztalaton alapuló meggyőződésem szerint – elfogadja, hogy legyenek templomok, papok, akár nagy vallási események is, hogy aki erre vágyik, az élhessen a lehetőségekkel. De az eredeti küldetéssel szembeni meghasonlás egyre több emberben kelt ellenérzéseket. És amíg az idősebbek sokat elviselnek, gyakran a megszokás kényelmesebbnek ható útján járnak, a fiatalok határozottabban mondanak nemet arra, amitől idegenkednek.

Az ifjúság ügye, amely a mostani pápalátogatás egyik központi témája, kevésbé szól magukról a fiatalokról – sokkal inkább arra mutat, vagy inkább kérdez rá, hogy a hazai katolikus egyházi vezetés készen áll-e abba az irányba változni, amerre Ferenc pápa vezeti a világegyházat. Még útmutatót is adott ehhez a megújuláshoz az egyházfő, hiszen egy terjedelmes dokumentumot szentelt a témának. A „Krisztus él” (latin nevén: Christus vivit) kezdetű apostoli buzdításban azt írja: „Fiatalnak lenni több, mint életkor: a szív állapota.”

Egy fiatal szívű pápa érkezik hozzánk néhány nap múlva – ahelyett, hogy kihasználni akarnánk őt és az eseményt, inkább hagyjuk, hogy megfiatalítsa a mi szívünket is!

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!