Ferenc pápa nem az ellenzék megváltója, de nem is a kormány szekértolója

Virágvasárnapot ünnepel ma a keresztény közösség.

Ezen a vasárnapon emlékezünk arra, hogy Jézus, a népszerű prédikátor bevonult Jeruzsálembe. A tömeg ujjongott: az emberek a ruháikat az útra terítették, és lombos ágakat szórtak a szamárháton érkező názáreti rabbi lábai elé. Közben a nép elöljárói, a vének tanácsa és a papok azon vitatkoztak, hogy hogyan tehetnék el az útból az egyre veszélyesebbnek tűnő, önjáró prófétát, akit jobban érdekelt a Tóra tanítása és a szegények, a kitaszítottak, a betegek szolgálata, mint az aktuális politikai agenda megerősítése.

A történet folytatása egyszerű. Alig egy héttel később Jézus már a keresztjét viszi a Golgotára, ahol az imént említett vezetők által felizgatott tömeg a halálát kívánja.

Nehéz a próféták élete.

Ha hitelesek akarnak maradni, akkor nem az alapján változtatják a véleményüket, hogy dicséretet vagy büntetést kapnak érte – így megeshet, hogy egyszer ünneplik, másszor gyalázzák őket. A választott nép körében éppen ezért nem volt életbiztosítás ezt a hivatást űzni: az igazi próféták ritkán haltak meg ágyban, párnák között.

Április végén Budapestre várjuk a Szentatyát, ezt az egyszerű, csendes, öreg embert, akit megválasztásakor ünnepeltek humora és közvetlensége miatt, és aki igencsak nehéz helyzetben foglalta el Szent Péter trónját. Úgy vártuk, mint a megváltót, aki kivezeti a botrányok által megtépázott egyházat a válságból.

Ferenc pápa eleinte nem okozott csalódást. Határozottan fellépett a zaklatási ügyeket eltussolók ellen és hatékony intézkedéseket hozott a megelőzés érdekében. Ám Magyarországon hamar kiesett a pikszisből, amikor olyanokat kezdett mondani, hogy „a bevándorlókat üdvözölni, segíteni, támogatni és integrálni kell”, és hogy „a melegeknek joguk van ahhoz, hogy a szüleik és a testvéreik elfogadják őket”. Ezek után rögtön „demens vénember” lett a hazai közbeszédben. Kapta mindezt – és még sok más verbális támadást – azért, mert a megszólalásai ugyan összhangban vannak az evangéliummal, de – minő botrány! – nincsenek összhangban a kötelező politikai narratívával. Ez pedig összezavarja a rendszert.

Mit kezdjen a keresztény Magyarország azzal, ha a keresztények feje ilyen felforgató gondolatokat fogalmaz meg? Ünnepeljük vagy feszítsük keresztre? Hogyan magyarázzuk meg az ujjongó tömegnek, hogy akit annyira szeretnek, persona non grata?

Egy lehetséges megoldás, hogy meghívjuk magunkhoz és körberajongjuk, mintha minden rendben lenne, miközben próbáljuk ignorálni az igencsak nyugtalanító gondolatait.

Úgy tűnik, most éppen ez történik. A Szentatya 2020-ban magyarul is megjelent Álmodjunk együtt című könyve például a magyar olvasók körében csekély visszhangot keltett. A kötetben Ferenc pápa keresetlen őszinteséggel és kristálytiszta mondatokkal fogalmazza meg a ma társadalmára leselkedő veszélyeket, például a populizmus tekintetében, amelyeket nehéz lenne nem a magyar viszonyokra vonatkoztatni. Egy helyen például ezeket írja: „a populista vezetők nagyhangú szónoklataikkal felizgatják a tömegeket, sérelmeket és gyűlölködést szítva képzelt ellenségekkel szemben, hogy eltereljék hallgatóságuk figyelmét a valós problémákról.”

Persze ez egy önkényesen kiragadott részlet – lehet, inkább azt kellett volna idéznem, hogy „a nemzeti populizmus egyik fantazmagóriája a keresztény többségű országokban, hogy megvédi a keresztény civilizációt a vélt ellenségektől, legyen az az iszlám, a zsidók, az Európai Unió vagy az ENSZ. Gyakran olyan emberekre tesznek nagy hatást ezzel, akik már nem is vallásosak, de nemzetük örökségét egyfajta identitásnak tekintik. Identitásvesztésük és félelmeik azzal egyidejűleg erősödnek, ahogy a templomlátogatásaik száma csökken.” Izgalmas gondolatok ezek. Milyen jó lenne őszintén beszélgetni róluk, már ha nem lennének agyonhallgatva!

Ehelyett, attól tartok, hogy ahogy mindig, most is igazi izgalom nélkül fog lezajlani a pápalátogatás. Kínosan ügyelnek majd a szervezők, hogy lehetőleg ne történjen semmi rendkívüli, és ha mégis elhangzik valami nyugtalanító gondolat, azt fedje a feledés jótékony homálya.

Nem tudom nem észrevenni a hasonlóságot Jézus és Ferenc pápa között. A Szentatyát – ahogy Jézust – nem érdeklik a hatalmi viszonyok, sem a diplomácia világában megszokott udvariassági körök. Megszólalásaival nem a népszerűséget keresi. Az ő elhívása a szegények, a kitaszítottak, a peremre szorultak felé szól, és arra, hogy az evangéliumot tisztán hirdesse, nem nézve, hogy közben kinek a tyúkszemére lép rá. És ezért elviseli, hogy egyszer éljenzik, másszor keresztre akarják feszíteni.

Miért jön Magyarországra? Nem hiszem, hogy valami különleges okot kell mögé látni. A pásztor meglátogatja a nyáját. Ő nem az ellenzék megváltója, de nem is a kormányoldal szekértolója. Nem fér bele egyik dobozba sem. Ő a világegyház feje, a 21. század egyik legprofetikusabb vezetője, akinek szavaira érdemes odafigyelni. Ahogy Jézus, úgy ő sem engedi, hogy pillanatnyi politikai érdekek alapján akár az egyik, akár a másik oldal kihasználja. Így mi is jobban tennénk, ha nyitott szívvel hallgatnánk a szavait. Mert azokban ott van az evangélium.

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!