Ferenc pápa nem vállakat veregetni jön hozzánk, hanem sebeket gyógyítani

Amikor márciusban Rómában jártam, hogy a pápalátogatásra felkészülve interjúkat készítsünk, és leforgassuk egy tizenöt részes, egyszerre ismeretterjesztő és „ráhangoló” sorozat kockáit a Szentszék és Magyarország kapcsolatáról, ennek a történelmi köteléknek megannyi emlékéről, módom nyílt néhány érdekes beszélgetésre.

A beszélgetések során két gondolat tért vissza újra meg újra. Az első gondolat az értetlenkedésé volt: ha Ferenc már járt Budapesten, miért tér vissza ugyanoda másfél évvel később? A második annak hangsúlyozása, hogy határozottan lelkipásztori, és nem politikai, diplomáciai karaktert szánnak ennek az utazásnak.

Miközben értem a „pásztori” vonás kiemelését, ez az egyszerű szó mégis ezernyi kérdést ébreszt bennem. Lehet, hogy a képes megfogalmazás ma archaikusnak tűnik, nem mindenki szereti, ha „nyájként” írjuk le magunkat, az egyházat (ezzel juhokként a hívőket). Mégis hordoz magában valamiféle meghittséget és intimitást. Kapcsolatról van szó és közös történetről, személyességről és bensőségességről.

Jorge Mario Bergoglio egészen határozottan festi meg az ő szolgálatfelfogásának „pásztorképét”, ars poeticáját. „Bárányszagúságról” beszél, vagyis valódi és mély osztozásról egymás életében, arról, hogy nem hivatalnokok vagy kiskirályok birodalma, de nem is vesztésre álló rossz hadvezérek megvert serege az egyház. Hanem megérintett emberek Isten és egymás melletti elköteleződése. A viszony hívő és papja között nem zárható be valamiféle katonás vagy túlszakralizált, elspiritualizált, ám végső megvalósulásában olykor szánalmasan profán hierarchia szűk és avítt korlátai közé: „…a mennyei Atyánkkal való kapcsolat olyan közösséget igényel, mely gyógyítja, elősegíti és erősíti a személyek közötti kapcsolatokat” (Evangelii gaudium, nr. 67).

Ezek a kapcsolódások pedig kiterjednek a megszokott és biztonságos kereteken túlra, a perifériákra, a párbeszéd terepeire. Céljuk, hogy bevonják a másképpen gondolkodókat, a más módon hívőket, végső soron minden embert. „Ebben rejlik az igazi gyógyulás (…) Ez egy misztikus, szemlélődő testvériség, mely képes felnézni a felebarát szent nagyságára, képes minden emberi lényben felfedezni Istent, akinek szeretetéhez kapcsolódva képes elviselni az együttélés terheit” (nr. 92). Ezen a ponton a bennem mocorgó kérdések egyre világosabb kontúrokat nyernek.

Kikhez jön a pápa? A jó katolikusokhoz? A papokhoz, a szerzetesekhez és a püspökökhöz? A keresztény kurzus politikusaihoz? A saját magunkról gyártott idealizált képzelgések megtestesítőihez?

Vagy esetleg másokhoz is? „A jövő egyházának kényelmetlen atyánkfiaihoz”, hogy Diósi Dávid igen találó megfogalmazásával éljek? Azokhoz, akiket kinézünk a templomainkból? Akiket megvetünk? Akiket a „krisztusi szeretet” által feltüzelt utálkozással gyűlölünk? Vagy akik zavarják a köreinket? Akik más értékek mentén keresik boldogulásukat? Akik kilógnak a keretek közül, akikben csorbul a „forma”? Akik nem simulnak bele zökkenőmentesen és akadálytalanul a nagy katolikus csendéletbe (ahol a hangsúly inkább a csenden, semmint az életen van)?

Szeretném, hogy a pápa mindannyiunkhoz jöjjön, és ebben a „mi”-ben mind ott lennénk. Mindenféle „mi–ők”-megosztás és megoszlás nélkül. Annyira örülnék, ha így szólítana meg bennünket, és olyan dolgokról beszélne, amelyekről nagyon szeretnék már régóta hallani az egyházban, de valahogy nem akarózik felhangozni ez a szó,

Az egyik római beszélgetés után azt kértem a pápa bizalmasától: „Mondjon erős szavakat, tegyen prófétai gesztusokat!” Ne legyen ez egy három napos önreprezentáció, unottságba hanyatló kifáradt erőlködés, ami csak egyet akar: hogy mutassunk valamit, ami már régen nem létezik, nemhogy a társadalomban, de a templomainkban és a plébániáinkon sem. Azt mondtam egy régi ismerősnek: „Mi most igyekszünk semmit sem kimondani, mindent fedő alatt tartani. De tíz év múlva…”. Az okos jezsuita rávágta: „Fel fog robbanni!”

Igen, fel fog robbanni minden álszentségünk és farizeizmusunk. Papként nagyon félek a ránk váró jövőtől.

Tudom: Isten az idők Ura, de ettől az, amit emberileg látok, mégiscsak komolyan aggaszt. Minden, amit ma „megúszunk”, hamarosan ólomsúlyként fog agyonnyomni bennünket. Minden „okosan” kezelt elégtelenségünk a jövőnket, a hitelességünket emészti el.

Legalább a pápa nézzen a szemünkbe, és mondja ki azt, amit minden templom szószékén minden egyes szentmisén hirdetni kellene! Nemcsak kicsire zsugorodott önmagunkért, hanem mindannyiunkért, a nagy MI-ért, ami nem fogható feltétlenül rendszerbe, de valóságosan létezik, bármennyire is bomlasztják a szembeállító, megosztó és háborús retorikával építkező identitások (és azok álvallásossága).

Hiszek az álmokban. Örülök, hogy bár a saját közegemben az álmaimat hol gyanakvással, hol ellenségességgel szemlélik, éppen Ferenc pápa miatt még otthon érezhetem magam a katolikus egyházban. Sokszor az utolsó korty levegőt jelenti egy-egy szava, tanítása a számomra. Nagyon örülnék, ha ez a „Ferenc-élmény” sokunkat megérintene. Mert hát Jézus nem azért halt meg és támadt fel, hogy legyen egy agyongazdagított intézményes egyházunk, amely oly könnyen cserben tudja hagyni a konkrét embert. Jézus azért halt meg, hogy mindenkinek, a másmilyennek, a sebesültnek, a gyöngének, a gyarlónak is, és annak is, akit megbántott és meggyötört az egyház, akivel szemben bűnöket követett el, vagy annak, aki mára elfordul a kereszténységtől, kiábrándult belőle (belőlünk), s már csak a rosszat látja Jézus tanítványai között, élete legyen, és ez az élet bőségben legyen (vö. Jn 10,10). Út ez húsvéttól pünkösdig, az igazi élet győzelmétől a Lélek kiáradásáig, magával ragadó és sodró dinamika.

Csak ne úgy ébredjünk fel május 1-én, mintha mi sem történt volna! Ne önigazolást keressük, hanem „ön-elbizonytalanítást”, azt az üdvös megrendülést, ami erőt ad, hogy kievezzünk a mélyre (vö. Lk 5,4) a világi hatalom, vagyon és privilégium általi védettség és bebiztosítottság sekélyes öbleiből. Merjünk eljutni oda, ahol hatalmasak a hullámok, de ahol végső soron meglátjuk azt a tágasságot, amelyet oly könnyen elveszítünk a szemeink elől. „Ahol Krisztus, ott az egyház” – mondta Antióchiai Szent Ignác. Krisztus pedig nem feltétlenül a kőtemplomaink és intézményeink állványimádásában, hanem a másik emberben van jelen, legyen ő akárki, akármilyen. Ott a helye a pápának, s vele az egyháznak. Ott a helyem nekem is.

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!