A láncfűrészes gyilkos esete az unokáinkkal

Legfontosabb

2022. augusztus 07. – 15:12

Másolás

Vágólapra másolva

Az elmúlt napokat kempingben töltöttem, egy olyanban, ahol a sátorhelyünket négy fa karolta át, szinte folyamatosan árnyékot adva. Jánossal, a tulajdonossal úgy váltunk el, hogy jövő nyáron is jönnénk, lehetőleg ugyanerre az árnyékos helyre.

Már ha egy év múlva lesz még ott árnyék.

Péntek óta az erdőirtást ugyanis olyan fokban liberalizálta a magyar kormány, amilyenre edzett környezetvédők szerint a huszadik században csak a mostaninál sokkal kritikusabb időszakokban került sor. A rendelet minden pontját nem sorolom fel, tételesen írtunk róla ebben a cikkünkben, a döntés lényege az, hogy könnyebbé és egyszerűbbé tették a tűzifához jutást, és ezzel szélesre nyitották a kaput az erdők következmények nélküli kiirtása előtt.

Vagyis éppen itt a gond. Hogy nincs olyan, hogy következmények nélküli erdőirtás.

Persze jogi következményei most már nem lesznek – vagyis már nincsenek – annak, ha valaki például védett területen végez tarvágást, és nem kell újratelepítéssel bajlódni akkor sem, ha egy nem őshonos erdőt teljesen kiirtanak (szakszóval: letermelnek). De a valódi következmények nem jogi eljárásokban, illetve azok elmaradásában jelentkeznek.

Hanem a jövőben – mint minden döntésünk következménye.

A politika hagyományosan nagyon rossz viszonyt ápol a jövővel. Nemcsak magyar sajátosság ez, magának a demokratikus, versengő politikának a jellegéből adódik: a választási győzelmek meghatározott időkre, négy-öt-hat évekre szólnak, eddig adnak hatalmat, döntési pozíciót az elosztható javak fölött. A politika logikájába, így a politikusok gondolkodásába ezért szinte sosem férnek bele hosszú távú szempontok, középtávúak is csak elvétve.

Ebből is fakad az a globális klímaválság, aminek már nem a küszöbén, hanem minimum az előszobájában vagyunk (egyelőre, de egyre kevésbé reménykedve abban, hogy megtaláljuk a kijáratot). És ezt a klímaválságot a magyar kormány mostani döntése, ha globális léptékben kevéssel is, helyben, itt, a Kárpát-medencében viszont annál többel, súlyosbítja.

Nyilván arról nincs szó, hogy Orbán Viktor szánt szándékkal, puszta kézzel akarná pusztítani a bolygót, puszta hóbortból sivatagosítaná tovább Magyarországot a Dűne-forgatások még ideálisabb helyszínévé. Hanem arról van szó, hogy a kormány az oroszok Ukrajna elleni agressziója és az ebből fakadó európai és globális energiaválság miatt kutyaszorítóban van. Egész Európa kutyaszorítóban van persze, egész Európa fél attól, hogy nem lesz elég gáz a téli fűtési szezonra – márpedig ahol félni lehet, ott mi egyenesen rettegni szoktunk.

A kormánynak ebből a félelméből (rettegéséből, rettegtetéséből, ízlés szerint) következik a mostani helyzet. És abból, hogy nálunk a lehetséges válságok megoldását a politika sosem közös, az egyéni felelősségvállaláson alapuló társadalmi feladatnak tartja, sosem képes kimondani, hogy ezért vagy azért most áldozatot kell hoznia mindenkinek vagy legalábbis bárkinek. Jó példa erre az, ami az üzemanyagok árával történik: a zemberek (akik a szavazófülkékbe eljárnak négyévente), akiknek nem lenne feltétlenül fontos a kocsikázás, máig olcsón tankolhatnak, miközben a szállítmányozást, fuvarozást, és pláne a tömegközlekedést már a piaci árakkal terhelik. Ez utóbbi önmagában is egy tragédia, miközben látjuk a nyugat-európai példákat épp a tömegközlekedés megsegítésére és népszerűsítése (ahogy egyébként szintén nyugatról láthatók példák a differenciált, rászorultságon alapuló rezsitámogatásra is, ami a kvázi rezsicsökkentés egy igazságos, védhető gyakorlata lenne, de ezek a kérdések már túl messzire vezetnének).

Vagy emlékeznek, amikor a tavalyi fűtési szezon előtt Németországban arról készült oktatóvideó – mint némi utánaolvasással kiderült, az első németországi országos katasztrófavédelmi nap promózására –, hogy milyen technikák vannak, ha gázellátási gondok lennének? A kormánypárti magyar politikusok reakciója nem az volt, hogy bizony, ilyenre tényleg milyen felelősségteljes dolog felkészíteni a fogyasztókat – akár a globális energiaválságtól függetlenül, szimplán technikai problémákra felkészülve –, hanem hogy hihi, haldokló Nyugat, nálunk bezzeg rezsicsökkentés és ellátásbiztonság van, mindkettő szent és sérthetetlen. Hát egyik sem az.

De ne legyünk igazságtalanok: a magyar politikának most egy rövid távú problémát kell megoldania, a következő bő félév problémáját. Hogy ne legyenek fűtetlen házakban megfagyott emberek, ne legyenek szénszünet miatt bezárt közintézmények, hogy általánosságban ne vagy lehetőleg ne nagyon akadályozza az élet normális működését az energiaválság. Erre valóban megoldást kell találni, bár mondjuk ettől még nincs válasz arra, hogy például miért nem kell a fákat kivágóknak újakat telepíteniük.

Persze nem biztos, hogy egyébként lennének fűtetlen házakban megfagyott emberek, de a politikában mindig van egy adag paranoid hajlam, kiben több, kiben kevesebb, és hát a tervezésnél érdemes mindig a legrosszabbra felkészülni. Ebben a helyzetben tehát akár lehet is azt mondani, hogy a túlélés mindenek előtt való, az itt és a most kényszere felülír mindent. És ez most akár a szó legnyersebb értelmében kényszer lehet.

Csakhogy éppen az a baj, hogy Magyarországon az itt és most mindig mindent felülír. Hogy például amikor az elmúlt években, és most már évtizedes távlatról beszélünk, lett volna pénz, uniós is, hazai is, az energetikai felújításokra, szigetelésre és fűtéskorszerűsítésre, lett volna idő és lehetőség az energiahordozók beszerzésének diverzifikálására, az átállásra nap-, szél- vagy nálunk pláne a termálenergiára, semmit nem tettünk. Mert annak hosszú távú hatása lett volna, a társadalom egészének adott rezsicsökkentést pedig azonnal a fogyasztók orra alá lehetett dugni, hogy nézd csak, nézd, átlagmagyar, úgy is mint drága szavazó, hát bezzeg a kurva Gyurcsány. A rövid távú haszon felülírta a kicsit hosszabb távon gondolkodást.

És most itt tartunk. Mármint még mindig itt. Hogy nuku társadalmi felelősségvállalás, hogy csak az számít, hogy a következő fél évet, egy évet túléljük, hogy családbarátság ide, három gyerek oda, a kormánynak tök mindegy, mi marad az unokákra. És hogy Gyurcsány, természetesen.

Az esetleges téli gázhiányra sokféle módon lehet felkészülni, az erdőirtás liberalizálása egy ilyen lehetséges lépés. Lehetséges, de ebben a formában védhetetlen és kártékony. Nem kérdés, hogy most meg kell menteni azokat, akiket esetleg a fagyhalál veszélyeztethet korábbi hibás intézkedések vagy meg nem tett lépések miatt. De ha a mentőakciót rossz eszközökkel végezzük el, ha ezeken az embereken a jövőt élhetetlenné tevő döntésekkel segítünk, akkor fel sem fogható károkat hagyhatunk magunk után az eggyel vagy kettővel későbbi generációnak.

A magyar kormányzati politika, úgy tűnik, a mostani helyzetben sem képes ezt felfogni. Talán többet kellene légkondicionált szállodák helyett kempingekbe járniuk.

Kövess minket Facebookon is!