Az egyházüldözés leghatékonyabb módja: tömjük ki pénzzel a vallási szervezeteket!

„Megfigyeltem, hogy minél egyszerűbb egy vallási közösség összejövetelén a harapnivalóként előkészített szendvicsek felhozatala, annál mélyebb a beszélgetés. Fordítva is igaz: minél nagyobb és gazdagabb a választék, annál felszínesebb a találkozó” – foglalta össze bő két évtizede egy barátom sok száz ilyen esemény alapján levont következtetését. A valóság nagyban is igazolni látszik ezt a képletet: miközben szinte számolatlanul árad a magyar állam döntései alapján a közpénz a vallási intézmények felé, templomok ezrei újulnak meg, egyházi stadion, egyházi hotel, egyházi kitudjami épül-szépül folyamatosan, ezzel párhuzamosan rég nem látott belső feszültség mételyezi a hazai keresztény közösségeket, az egyházi vezetők pedig akár a keresztény tanítást is kifacsarva igyekeznek hűségesen nyilatkozni, avagy hallgatni, valahogy rendre a kormány aktuális érdekeihez igazodva. A nem csupán a hívőknek, de az egész társadalomnak súlyos károkat okozó jelenség egyáltalán nem nevezhető újnak: tele van a történelem elborzasztó példákkal, amelyek arra hívnak, hogy mielőbb vessünk véget ennek a kóros szervilizmusnak.

Vértanúk és bértanúk

Néhány héttel ezelőtt még az is felkaphatta a fejét a hazai kereszténység nyilvánvaló anomáliája kapcsán, akit legfeljebb távolról, vagy egyáltalán nem érdekelnek a vallási ügyek. Az Iványi Gábor hajléktalanokat, nehéz sorsú embereket felkaroló közössége és civil szervezete ellen zajló, minimum túlkapásnak nevezhető akciózás pontos látlelete annak, hogy mennyi köze van az e sorok írásakor hivatalban lévő kormányzatnak a kereszténységhez. Nem állítom, hogy semennyi, mert ez egyrészt kirekesztő túlzás lenne – meggyőződésem szerint, bár számomra érthetetlenül sok jó ember is kapcsolódik valamiképp a kormánypárthoz –, másrészt a negatív kötődés is kötődés.

A kormány klasszikus kis gömböc módjára igyekszik mindent felfalni, bekebelezni, uralma alá vonni, és ami tetten érhető a kultúra, felsőoktatás, média és egyéb szektorok esetében, az alól a kereszténység sem kivétel. Amely „maradéka” pedig nem felfalható az adott „iparágnak”, azt ki kell véreztetni, le kell járatni, fel kell számolni. Így van ez a valódi keresztény értékek közvetítői mellett a ténylegesen konzervatív gondolkodás képviselőivel, akik, ha nem tapsolnak kritikátlanul a kormány tetteinek, nemhogy pénzt, paripát nem kapnak, de még jó kis karaktergyilkosság is zúdul a nyakukba, ha nem maradnak csendben. Vagy valami furcsa okból pont épp nekik nem jut hely a kormányzati sajtóeseményen. De miért teszik ezt a hatalmon lévők? Hát azért, mert olyan évezredes sikerreceptről van szó, ami láthatóan ma is működik!

A kereszténység első évszázadait szokás a vértanúk korának is nevezni, nem véletlenül. Az apostoloktól kezdve az „új vallás” első bátor képviselői nem csupán a Római Birodalom, de az akkori államhatalmi rendszerrel kvázi békés-szervilis együttműködésben létező zsidó egyházszervezet részéről is üldöztetést szenvedtek. Jézus után követői közül is sokakat keresztre feszítettek, másokat megköveztek, idővel bizarr szokássá vált a római nép körében az akkori cirkuszokban oroszlánok elé vetett keresztények élve széttépésén szórakozni.

Ez az üldöztetés azonban, amint a történelem tanúsítja, kontraproduktívnak bizonyult.

A vértanúkból hősök lettek, egyre többen csatlakoztak a békés társadalmi forradalomhoz – olyan gyorsan és tömegesen terjedt el a kereszténység pár évszázad alatt az akkor ismert világban, hogy megkerülhetetlen erővé vált. Ennek a megkerülhetetlenségnek lett az eredménye, hogy Nagy Konstantin császár elődeihez képest stratégiát váltott: a 313-ban kiadott milánói ediktum által először vált engedélyezetté a Róma Birodalomban a keresztény vallás gyakorlása.

Bizonyos értelemben ünnepinek nevezhető ez a mérföldkő a kereszténység történetében, s valóban be is indult a szervezeti felvirágzás, hiszen pár évre rá fogalmazták meg és fogadták el a ma is érvényes, minden vasárnapi és ünnepi szentmisében az egész világon most is elmondott egységes teológiai, tanbeli alapként szolgáló níceai hitvallás szövegét. Csakhogy ez a „konstantinuszi fordulat” indította el az egyház és az állam árnyékokkal terhelt „baráti” együttműködését, amelyet lehet ugyan jól is megvalósítani, egyszerre partnerként segítve és szabadon működni hagyva a másik felet, de lehet olyan szoros öleléssé deformálni ezt a kooperációt, amiből nem sok jó származik.

Utóbbi állítást konkrét példaként igazolják azok a vértanúk, misszionáriusok, akiket évszázadokkal később néha maga az aktuális egyházi szervezet üldözött, küldött máglyára – Sáhó Eszter, a Szemlélek főszerkesztője a Telexen nemrég megjelent cikkében is megemlékezett az inkvizíció elszomorító jelenségéről.

Bizonyos korokban az anyagilag prosperáló egyházi intézményrendszer igencsak hasonlított egy szalámival jól megpakolt, fullos szendvicshez (ez ma sem ritka jelenség: talán rémlik némelyeknek Ferenc pápa első intézkedéseinek egyike, amikor kinyittatta a vatikáni, kuriális bíborosok garázsait, és meghívta őket, hogy luxusautóikat eladva a befolyt pénzt fordítsák a szegények szolgálatára). Azáltal, hogy a pápák, püspök, papok hatalmat, birtokot, vagyont kaptak, megjelent a pénzközpontúság kísértése az egyházban.

Nem állítható, hogy kizárólag erre adott válaszként valósult meg a szerzetesség intézményes elterjedése a középkorban, de így is látványos ellenpontja lett a Szent Ferenc által is zászlóra tűzött szegénység a pompát hajhászó, urizáló, néha konkrétan aranyban fürdő-fuldokló főpapságnak. Aki részleteiben is átolvassa a reformáció egyik központi dokumentumát, Luther 95 tételét, ott ugyancsak rendre olyan utalásokat találhat, amelyek a bűnbocsánat pénzen történő megvásárlásának gyakorlatát (erre szolgáltak a „búcsúcédulák”) kritizálják, zsarolást is megemlítve.

Hogy mi köze mindennek napjaink magyar valóságához? Alighanem sokak számára világos: a közbeszéd kereszténységet emlegető hangadói a legkevésbé sem hasonlíthatók a hiteles vértanúkhoz. Sokkal inkább bértanúk ők, akik a világban ma is létező keresztényüldözések haszonélvezőiként minimum százmilliós nagyságrendű, de ha az MTVA és a KESMA aktivitását is ideszámoljuk, inkább

százmilliárdos volumenű közpénzből hirdetik azt a sajátos vallást, amely mentén csak abban az esetben jár helyes úton akár maga a pápa is, amennyiben a szavai egyeznek Orbán Viktor aktuális üzeneteivel. Egyébként liberális marha, demens vénember, szabadkőművesek bábja – szerintük.

Itt van a pénz a számlán

A vallásgyalázással felérő, keresztény elemekkel fűszerezett politikai propaganda ténye önmagában is elszomorító, de a szándék, ami mögötte nyilvánvalóan meghúzódik, egészen rémisztő. Az a bizonyos gömböc ugyanis nem áll meg a vallásos szlogenek hangoztatásánál: magát a kereszténységet akarja befolyásolni, irányítani. Az pedig, ahogy a történelmi lecke mutatja, nem elnyomással, hanem „felemeléssel” érhető el.

Árad is a közvagyon az egyházi vezetők, szervezetek felé, amely folyamat egyik emblematikus megszólalása szorosan kapcsolódik az ellenzék kormányfőjelöltjéhez. A nagycsaládos, elkötelezett katolikus Márki-Zay Péter jelöltsége idején történt ugyanis, hogy a hódmezővásárhelyi plébános szentmise keretében tartott kortesbeszédet a kormánypárt mellett, a hívő, de nem kormánypárti jelölt ellen, és hogy, hogy nem, igencsak anyagias érvet hozott elő az illető: „itt van a pénz a számlán”.

Azóta is mennek a pénzek a számlákra, és külön érdekesség, hogy ha évek óta ez a gyakorlat, miért vannak olyan papok, akik saját bevallásuk szerint csak tavaly karácsonykor, közvetlenül az országgyűlési választás előtt kaptak „jövedelem-kiegészítést”. Még zajlik a Szemlélek által készített friss felmérés kiértékelése, de már látható, hogy a közel háromezer válaszadó többsége találkozott olyan esettel, amikor egy templomban a pap a kormánypárt támogatására buzdított.

Az alábbi fotó is egy templomban készült pár hete, s a helyi plébános nem örült ugyan a kiadvány odakerülésének, de félt eltávolítani a vallási lapok közül a pártpropagandát, mert „nem akart bajt”. Aki tehát nem szervilizmusból igazodik, hanem látja, hogy gond van, az is úgy érzi, hogy jobb nem szólni, nem ellenkezni a rendszerrel.

Rossz lenne tehát az egyházaknak állami forrást biztosítani? Tartsák el teljesen önmagukat? Az ilyen hozzáállás a ló túloldala lenne. Ismét Sáhó Eszter írására utalok, amelyből kiderül, miért hasznos az egész társadalomnak, ha vallási jellegű kiadásokra is fordít egy adott nemzet a közös kasszából. A mérték és a szándék azonban egyáltalán nem mindegy.

„Annyi támogatásra van szükség csupán, amennyi keresztény van. (...) Az egyház szabad munkáját a hívek az 1 százalékkal támogatják, az állam pedig a közszolgálatot elvállaló kórház- és iskolafenntartási költségeket köteles megadni. Nem többet, nem is kevesebbet. Ha becsülettel dolgozunk, ez bőven elég” – a néhány éve elhunyt Seregély István érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egykori elnökének szavait idézem abból az interjúból, amit élete végén a Szemléleknek adott. Íme, ez lenne az az arany középút, amelytől kimondhatatlan messzeségben vannak diszkriminálva jelenleg a hazai egyházi szervezetek – némelyek pozitívan, mások negatívan.

A felekezeti iskolák kapcsán, amelyek elszaporodására oly büszke a kormányzat, a sokat látott Gyulay Endre nyugalmazott püspök így nyilatkozott magazinunknak: „nincs elég hitvalló pedagógusunk. De a dolognak van egy igazi rákfenéje: a szülők keresik a jó iskolát – nem erkölcsi értelemben, hanem a jó végzettség, jó továbbtanulási lehetőség tekintetében –, az intézmények pedig akkor kapják meg a fejkvótát, ha elegendő diákjuk van. Így aztán a felvételinél az a legfontosabb, hogy a létszám kilegyen, s a növendékek egy részének nemhogy mákszemnyi otthonról hozott hite lenne, hanem nem is érdekli őket ez a téma.”

Szintén saját keresztényi elkötelezettségének látszatát próbálja felmutatni a kormányzat a kötelező iskolai hitoktatás (vagy választható etikaoktatás) rendszerével, amely kapcsán Erdő Péter bíboros kérdéssel válaszolt arra a felvetésre, hogy sikerült-e úgy bevezetni a koncepciót, ahogyan az egyházak szerették volna: „Megkérdeztek egyáltalán minket arról, mit, hogyan szeretnénk?”

Lehetnek-e szabadok a mindenkori politikai béklyótól az egyházak?

Az tehát a realitás, hogy árad a pénz, özönlik a támogatás, de ez nem valódi segítség, hanem olyan területfoglalási próbálkozás, amihez hasonló művelet zajlik a szemünk láttára Ukrajnában. Csak itt nem fegyverekkel, hanem anyagiakkal, szavakkal és kevésbé tetten érhető hatalmi eszközökkel zajlik az invázió. Ott van példának a Károli Gáspár Református Egyetem, amelynek élére nem sikerült alkalmasabb rektort találni egy aktív kormánypárti politikusnál, akinek sajátos beiktatásán csak úgy tolongtak a szintén kormánypárti politikusok.

Hogy ez az út hová vezet, jól látjuk Oroszország esetében, ahol annyira össze van nőve az egyházi vezetés az államhatalommal, hogy még egy olyan erkölcsi gyalázat, mint az ártatlan ukránok gyilkolászása is feloldozást kaphat Kirill pátriárka részéről,

mondván, Putyin csupán „igyekszik betartatni Isten törvényeit”. De ott a román példa is: keleti szomszédunkban nem a vallási igények miatt építenek ezrével ortodox templomokat, hanem nyilvánvaló „területfoglalási” szándékkal.

A helyes út olyasmi lehetne, amit a jelenlegi ellenzék tervez – nagy kérdés, hogy meg is tudnák-e valósítani: olyan szabad vallási közösségekre lenne szükség, amelyek a közélet témáiban is szabadon fejthetnék ki gondolataikat, s amelyeket kizárólag abban és olyan módon támogat az állam, amire és amennyire magának az államnak saját egészséges működése szempontjából szüksége van. Ez az út fájdalmas lesz azoknak, akik a kereszténységet a jóléttel, luxussal, gondtalansággal azonosítják. A bértanúk is rosszabbul fognak élni, mint az elmúlt 12 évben, nem kétséges. Mégis érdemes, szükséges tenni a változásért, mert Gulyás Gergely miniszter szavai szerint „egészséges keresztény egyházak nélkül nincs egészséges társadalom”.

Bár nyilván lesznek, akik félreértik, vagy szándékosan félreértelmezik a leírtakat – bőséges példa volt erre a Szemlélek korábbi olyan cikkeinél, amelyek a Telexnek köszönhetően sokakhoz elértek –, mindezzel

nem azt állítom, hogy egy kormányváltás, egy politikai változás megoldaná az egyházak diszfunkcionális, eredeti küldetésüktől eltérített működését.

Azt igenis kénytelen vagyunk megállapítani a tapasztalat alapján, hogy ez a helyzet. Amire szükség lenne, olyan egyházpolitikai változás, amelynek eléréséhez elsősorban az egyházi vezetők részéről szükséges megújulni. Legyen ugyanis bármilyen színű és szándékú egy adott ország államhatalma – ha az egyházi vezetők a vértanúk elkötelezettségét, lelkületét hordozzák magukban, ha nem lehet befogni a szájukat pénzzel/pénzmegvonással, ha nem lehet megfélemlíteni őket, akkor talán az aktuális kormány is belátja, hogy nem érdemes erőltetni a szoros ölelés taktikáját.

Egy ilyen változás rendkívül pozitív változást eredményezhetne a hitéletben is. Ha végre nem kéne a fejüket fogva szégyenkezniük a keresztényeknek, amikor intézményes vezetőik nyilvánvaló pártpolitikai érdekből megszólalnak – például egy értelmetlen és megtévesztő, minden ízében hamis népszavaztatáson való részvételre buzdítanak –, vagy azért, mert nagyon is szólniuk kellene az elöljáróknak, de szervilisen hallgatnak – lett volna üzennivaló akár azon korrupt politikusok esetében is, akik lebukásukat követően háborítatlanul további döntéseket hozhattak, államfőt is választhattak –, akkor olyan új lendületet kaphatna idehaza a kereszténység, amelyről jelenleg csak álmodhatunk. Ez a leendő egészséges működés pedig – ahogy a kancelláriaminiszter is rámutatott – az egész magyar társadalomnak jót hozhatna. Képzeljük el, hogy lennének közöttünk olyan méltán tisztelendő személyek, akik lelki iránytűként utat mutatnának a nemzet számára, akik határozottan ellene mondanának az intézményesült lopásnak, a bizonyos médiumok és megmondók által módszeresen gyakorolt uszításnak, karaktergyilkosságnak! Álmodjunk, reménykedjünk bátran egy ilyen megújulásban, s mindenki tegye is meg, amit megtehet érte!

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!