Ma is létezik inkvizíció – politikai kereszténységnek hívják

Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője szerint Európának keresztény a DNS-e. Messziről indítok, mert nagyon fontos megértenünk, hogy a kereszténység nem csupán vallási hovatartozást jelöl, hanem a belőle fakadó erkölcsi mérce mindig is hasznos államszervező tényező volt Európában. A keresztény erkölcs belátható módon a nem vallásosak számára is hordoz olyan értékeket, melyek nélkül társadalmunk nem tudna működni. Sőt, a kereszténység által képviselt értékeknél jobbat erre még nem találtak ki.

„A kereszténység megtanította minden ember egyenlőségét, fajra, bőrszínre, társadalmi osztályra, foglalkozásra való tekintet nélkül. Tudatosította a munka méltóságát, a lelki értékek elsőbbségét, amelyek egyedül képesek arra, hogy megnemesítsék az embert” – mondta egykor Robert Schuman, az Európai Unió egyik alapító atyja.

Pedig a politikai kereszténység jó ötletnek tűnt...

Rendszeresen és sokan foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy szabad-e egy kereszténynek politizálnia, dilemmázva azon az ellentmondáson, hogy a politikának egészen más érdekei vannak, mint egy keresztény embernek, akinek legfőbb hivatása Isten országának hirdetése. Sommázva ezeket a véleményeket, a helyes válasz a következő:

egy kereszténynek nemhogy lehetősége, de kötelessége a politikával foglalkozni.

Ennek megfelelően sorra alakultak a XX. században a kereszténydemokrata pártok, abban a jó hiszemben, hogy majd a belőlük alakuló parlamenti frakciók fogják képviselni a keresztény tanítást a törvényhozásban, és fogják azt érvényre juttatni a politikai viták során. Mára azonban bebizonyosodott, hogy a rendszer alapvető hiányosságokkal küzd: kiderült például, hogy a kereszténydemokrata politikusok is hajlamosak érdekek mentén politizálni, vagyis sok esetben semmivel sem emelkednek ki erkölcsi értelemben a többi frakció képviselői közül. Sőt, mivel ilyen értelemben tőlük többet várnánk, érdekpolitizálásuk társadalmilag még fájóbb.

Az is tévútnak bizonyult, hogy kizárólag a nevükben is kereszténydemokrata pártok képviselhetik a kereszténységet a politikában. Mélyen egyetértek Philippe Lamberts belga európai parlamenti képviselővel, az Európai Zöld Párt tagjával, aki a Szemléleknek adott interjúban azt nyilatkozta: „A kereszténységemet semmiben nem befolyásolja, hogy egy jogi dokumentumban szerepel-e ez a kifejezés, sőt, tévútnak gondolom, ha egy párt nevében benne van a keresztény jelző. Én keresztény is vagyok, demokrata is vagyok, éppen ezért soha nem lennék tagja egy olyan pártnak, ami kereszténydemokratának titulálja magát. Például azért sem, mert az ilyen elnevezések azt sugallják, hogy ha keresztény vagy, rájuk kellene szavaznod.” És valóban: miért ne lehetnének keresztény politikusok a környezetvédelmet vagy más értéket a zászlajukra tűző pártokban?

El is érkeztem írásom lényegi mondanivalójához: sajnos azt is megtapasztaltuk az elmúlt néhány évtizedben, hogy a kereszténység szolgálat és hívó szó helyett ostorrá változott sok, a kereszténydemokráciát egyébként magának valló politikus kezében. Ma Magyarországon mindenkinél magányosabbnak érzik magukat a valamilyen kisebbséghez tartozók: az egyedülállók, a gyermektelenek, az elváltak, a melegek, azok a keresztények, akik nem az elvártnak megfelelően szavaznak. A kereszténynek mondott politika kommunikációs eszköztárában természetessé vált a személyeskedés, a megbélyegzés, a kirekesztés.

Az eszközök ugyan finomodtak, mert ma már nem a máglyára küldik az eretneknek bélyegzetteket, „csak” a közösségi médiában, fizetett hirdetésekkel megsegített lejárató kampánnyal, különböző médiumokban indított cikksorozatokkal, az ítélkezést szerkesztési elvnek tekintő televíziós műsorokkal „semmisítik meg” őket. Pápát és papokat sem kímélve. Ez is egy út, és nem kérdés, hogy rövid távon sikerre vezet. De tisztázzuk: ennek ugyanúgy nincs köze a kereszténységhez, mint annak idején a középkorban az agresszív hittérítésnek. Azokért a bűnökért egy pápának kellett évszázadokkal később bocsánatot kérnie. Vajon korunk inkvizítorainak bűnlajstroma meddig szaporodik még, és ki fog értük bocsánatot kérni?

Régebben sem volt másként

Ha Szent Istvánra gondolunk, vagy az Árpád-házi szentekre, nem kérdés, hogy sokat köszönhetünk a kereszténységnek: egy nomád, pogány isteneket tisztelő, törzsi társadalomból jól szervezett, biztonságot nyújtó, európai ország lettünk. (Ezzel nem tagadom az államalapítás előtti magyarság nagyságát, de a magam részéről örülök, hogy más szinten folytatódott tovább történelmünk.)

És ezt akkor is így gondolom, ha a középkor végül sokat tett annak érdekében, hogy a kereszténységről ne sok jó jusson eszünkbe: keresztes háborúk, búcsúcédula-rendszer, inkvizíció, boszorkányüldözés. Az uralkodókat Isten kiválasztottjainak tekintették, cserébe az egyházfők kiválasztása sok esetben politikai háttéralkuk „eredménye” volt. Csak néhány az elkövetett bűnök sorából, melyek hátterében érdekek álltak, de semmiképpen sem Isten eljövendő országának építése. Mégis, mikor már az „ész uralkodásának” idején Európa többszörösen is zsákutcába vezényelte saját magát – két világháború és a nácizmus borzalmai után –, nem tudott máshoz visszanyúlni, mint keresztény gyökereihez.

Elkezdődött szerveződni egy olyan Európa, melynek középpontjában a keresztény erkölcs áll. „Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem pusztán valamely közös szerkezet kialakításával integrálni. Konkrét megvalósításokra, de mindenekelőtt a tényleges szolidaritás megteremtésére van szükség.” – áll az ún. Schuman-nyilatkozatban, mely az Európai Unióhoz vezető politikai és jogi lépcsőfokok közül az elsőnek, az Európai Szén- és Acélközösségnek (ESZAK) fontos dokumentumává vált (és bár lehet, hogy Schuman egyetértene vele, de a tőle sokat idézett „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz” mondatról már kiderült, hogy ebben a formában valószínűleg soha nem hangzott el). Schuman Európáért című kötetében kifejti, hogy „a demokrácia a kereszténységnek köszönheti létét”, és hogy „a demokrácia eszmeileg és időrendben szorosan kötődik a kereszténységhez”. Ezért a keresztények demokrácia iránti elkötelezettsége természetszerű.

Hogyan lehetne keresztényként hitelesen politizálni?

Schuman és politikai értelemben vett lelki társai, az olasz Alcide De Gasperi és a német Konrad Adenauer olyan Európát álmodtak meg, melyben érvényesülnek a kereszténységhez tartozó értékek, de semmiképpen sem olyat, mely kirekesztené a másként gondolkodókat saját kontinensükről. A kereszténységhez ugyanis alapvetően tartozik hozzá a másik ember véleményének, hitének, döntéseinek, szabadságának az elfogadása. Ők nem ráerőszakolni akarták Európára a keresztény elveket, hanem a saját példájukkal akarták vonzóvá tenni azt mindenki más számára (a keresztény erények gyakorlásáért Gasperi és Schuman boldoggá avatási eljárása folyamatban van, Adenauert is felterjesztette több szervezet az eljárás megindítására).

Szemlélekes szerzőtársam, Gégény István A keresztény Európa mítosza címmel írt cikkében ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Nem az tesz kereszténnyé embert, közösséget, nemzetet, társadalmat, hogy fejből tudjuk-e a tízparancsot, vagy betesszük-e a pártunk nevébe a keresztény jelzőt, hanem hogy életre váltjuk-e Krisztus követését.”

Félthetjük Európát, vagy Magyarországot az ilyen-olyan irányzatoktól, és azok képviselőitől – mindenkinek jogában áll –, a megoldás azonban nem a szembenállásban, a másik ellen való uszításban, hanem saját kereszténységünk valódiságának felfedezésében keresendő. Ha egy családban rendben van a szülő-gyerek kapcsolat, akkor miért félünk annyira a melegpropagandától? Vagy: ha rendben van az istenkapcsolatom, mindennapi imával ápolom azt, akkor nem mindegy, hogy milyen abortusztörvény van hatályban abban az országban, ahol élek? És a sort lehet folytatni.

Nem azt javaslom ezzel, hogy dugjuk a fejünket a homokba, de mélyen hiszem, hogy a megoldás nem elsősorban a jogszabályokban, hanem a keresztény példamutatásban, a krisztusi szeretet megélésében keresendő.

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!