A világbajnokság és a magyar válogatott: az utazás már azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna

2021. november 12. – 14:25

A világbajnokság és a magyar válogatott: az utazás már azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna
A magyar labdarúgó-válogatott edzése a Puskás Arénában 2021. júniusban – Fotó: Kovács Tamás / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

Minden nagy utazás fáradt megérkezése lehetőséget biztosít arra, hogy az ember, beülve egy kád meleg vízbe, töltsön magának egy pohár bort, és a habok között újra útra keljen, átgondolja, merre járt, mit látott és mit tapasztalt. Elővegye a telefonját, és a képeket böngészve idézze vissza az út állomásait, szakaszait, nehézségeit és örömeit. A magyar labdarúgó-válogatott világbajnoki utazásának felelevenítéséhez nem kell túltölteni a borospoharat, és a mobil memóriája sem terhelődött túl sok emlékkel.

A 2022-es katari futball-világbajnokságra kiírt selejtezők utolsó két mérkőzéséhez érkezett a magyar csapat: először a 34 ezres lélekszámú miniállam, San Marino csapatát fogadja, majd Varsóban a csoportmásodik Lengyelország lesz az ellenfél.

Pedig milyen szépen indult: folytatva az előző évben megkezdett remek sorozatot, hatalmasat küzdve döntetlent értünk el az esélyesebbnek gondolt Lengyelország ellen, magabiztosan vertük San Marinót és Andorrát idegenben. Nem volt ez mindig így, ráadásul a legutóbbi kilenc találkozón még ki sem kapott a csapat. Jöttek a nyár eleji felkészülési mérkőzések, az ügyes ellenfélválasztás és Ciprus, valamint Írország válogatottja sem tudott megálljt parancsolni a magyar csapatnak. Tizenegy veretlenül megvívott összecsapás – mikor is volt utoljára ilyen? Ráadásul még gólt sem kaptunk a két felkészülési meccsen. A naiv futballszerető, az eredményekre folyamatosan éhező közeg pedig észre sem vette, de már megváltotta menetjegyét a világbajnokságra.

Az Európa-bajnokság nem várt eufóriát és sikereket hozott. Amennyiben az eredményeket ezúttal nem a matematika és a pontok oldaláról közelítjük meg, hanem annak szakmai aspektusára, sarokszámaira koncentrálunk.

Ha érdeklődünk a világranglista-helyezések, a játékosok és klubcsapataik minősége, valamint az elmúlt évek, évtizedek eredményei iránt, akkor egyértelműen végig kellett tapsikolnunk az Eb-t. A magyar válogatott a regnáló világ- és Európa-bajnok, a Nemzetek Ligája-győztes országok legjobbjai, világsztárjai ellen pontokat szerzett, Németországban, az utolsó csoportmérkőzésen, Goretzka 84. percben szerzett góljáig továbbjutásra állt a halálcsoportból. Felkapta a nemzetközi és hazai futballszakma a fejét, egy „picit” háttérbe szorítva olyan alapvető tényeket, mint a mérkőzésenként átlagban összehozott 6 helyzetfoszlány, az egy szöglet, vagy a labda, melyet a középkezdésen kívül leginkább az ellenfelek támadásbefejezéseit követő kirúgásoknál láttunk. Az örömmámorban az sem billentette ki sokak elhomályosult szemlélődését, hogy alig vannak topbajnokságokból érkező labdarúgóink, és hogy csúcsra járatott legjobbjaink produkciója egyelőre arra elegendő, hogy a jobb csapatok játékát elrontsák, az építkezésre már nem marad cement. A három Eb-meccsen négy gólt kaptunk az utolsó tíz percben, ami azt is mutatta, hogy ezek ellen a csapatok ellen hiába a maximális akarat, a kilencven percig tartó fegyelem és küzdelem, az utolsó pillanatokig nem lehet megúszni, lehozni egy találkozót baki nélkül, előbb-utóbb ott lesz a hiba a gépezetben. Amíg ellenfeleink Renato Sanchezzel, Rafa és André Silvával, Dembelével, Tolissóval, Giroud-val, Goretzkával, Thomas Müllerrel vagy Wernerrel frissítenek, addig – nem bántva senkit – nálunk a magyar élvonalból, török és amerikai kiscsapatból érkeztek játékosok. Mindent egybevetve sok szép, erőn felüli, elvárásokon túli pillanatokkal kényeztetett minket a magyar labdarúgó-válogatott.

A nagy utazás szeptemberi és októberi mérkőzései aztán nem várt találkozásokat hoztak Anglia és Albánia ellen. Megismerkedhettünk a realitással, pofon csaptak a tények és a valóság. Egy laza gyomros Anglia ellen, majd egy jobbegyenes Albániától, és már az sem tudta visszahozni stabilitásunkat, hogy a hajrá izgalmai után legyűrtük Andorrát, újra ránk kellett számolni, de az albánoktól kapott újabb felütés után már nem állhattunk két lábra. Hiába a szépségtapasz, az angolok elleni jelentéktelen pontszerzés, be kellett látnunk, hogy nem erőnk és jelenlegi helyzetünk reális értékelése útján fogalmaztuk meg céljainkat.

A világbajnokságra való kijutás valóban egy olyan utazás, mely egyelőre azelőtt véget ér számunkra, mielőtt elkezdődne.

Tizenhárom ország vehet részt kontinensünkről a világbajnokságon, és nemcsak a világranglista 43. helyezésünk mutatja, hogy ezekkel a helyekkel még nem szabad számolnunk, hanem számtalan más, egzakt tény is futballunkban. Számolnunk és ígérgetnünk sem szabad. Hiszen mindig ugyanoda fut ki a szekér, magyarázkodnunk kell, és előbb-utóbb valaki fejét követeli a 10 millió szövetségi kapitány.

A hajó elúszott, a katari jegyekre nem magyar nevek kerültek. A hatalmas érzelmi kilengések ellenére, akit mélyebben érdekel a hazai futball sorsa, tudja, hogy semmi kirívó, különösebb dolog nem történt. A válogatott olyan eredményeket ért el ősszel, amilyenekre utánpótlásunk, a műhelyekből kikerülő piacképes játékosok száma, az Európa- és Konferencia-liga selejtezőiben megfordult szerencselovagok idei teljesítménye predesztinálja. A selejtezősorozatok viszont újra indulnak, új esélyekkel, új lehetőségekkel, új reményekkel kényeztetve minden futballszurkolót. Lehet lassan elkezdeni leporolni a sarokba vágott rózsaszín szemüvegeket, hiszen a 2022-es év nekünk a mai nappal kezdődik. Azt nem mondhatjuk, hogy a közvetlen utánpótlás hatalmas erővel lökte be a jövő fregattját, hiszen U21-es csapatunk idei eddigi hét fellépésén egy győzelemmel (San Marino ellen) és 5 vereséggel áll, a jobban teljesítő U19 győzelmei sem világrengető hadak ellen születtek, és U17-es válogatottunk is bezsebelt hat vereséget az idei tizenegy meccsén, de a Nemzetek Ligájának A csoportjába jutás újabb szép feladatokat, utazásokat jelenthet a csapatnak és az őket a helyszínen és a tévé képernyői előtt kísérő szurkolóknak.

A következő szint célbavétele ezúttal egy San Marino elleni mérkőzéssel, majd egy varsói fellépéssel kezdődik. Gulácsi Péter, Willi Orban, Sallai Roland, Kleinheisler László, Bolla Bendegúz és Sallói Dániel sem áll a válogatott és a szövetségi kapitány rendelkezésére, de a miniállam elleni helytállás akkor sem jelenthetne problémát, ha három kapussal, hat jobbhátvéddel és két csatárral állunk fel. San Marino még gólt és pontot sem szerzett ellenünk, igaz, mások ellen sem sokat. A San Marinó-i statisztikusok munka nélkül maradtak az elmúlt években, hiszen a 2015-től kezdődő öt évben még egy döntetlenre sem futotta tőlük, a 2020-as év hozott némi fellendülést, áttörést a futballjukban, ekkor Gibraltár és Liechtenstein ellen sikerült 0-0-s döntetlent elérniük. A keretük legmagasabban kvalifikált játékosai az olasz harmadosztályban szerepelnek, csupán kettejük becsült értéke éri el a százezer eurót. A magyar keret 15 tagjának is magasabb az értéke, mint az egész keretüké.

A győzelem tehát kötelező, a lengyelországi tisztes helytállás pedig elvárható. Összehasonlíthatatlan jelenleg a két csapat kerete, a játékosok klubjainak minősége, a nemzetközi színvonalon teljesített játékpercek száma, ráadásul a csoport jelenlegi állása szerint szüksége is lesz Lewandowskiéknak a három pontra a pótselejtezőt jelentő második hely kiharcolásához. A magyar csapat viszont már nem egyszer megmutatta, hogy az ilyen helyzeteket jól tudja kezelni, és most is ebben bízhatunk. Bizakodhatunk új, fiatal játékosok bemutatkozásában, és reménykedhetünk abban, hogy Marco Rossi legalább egy olyan új meghívottat talál, akivel bővülhetnek varázskonyhájának lehetőségei. Hiszen ahogy említette, recept már számtalan van, alapanyagból viszont egyelőre nem sok a porosodó polcokon.