A Magyarságkutató azt állítja, találtak egy, a Halotti beszédnél 400 évvel régebbi magyar nyelvemléket: Baszjad Izüt!

Mások szerint az avar kori rovásemléken inkább a varrásról van szó, esetleg Isten angyaláról, vagy lényegében bármiről, amit oda szeretnénk képzelni, és még arról sincs igazából fogalmunk, hogy milyen nyelven kellene kiolvasni a néhány jelet.

A kormányzati Magyarságkutató körül A pozsonyi csata című animációs filmjük óta viszonylag kevés hír volt, most azonban óriásit robbantana a Kásler-féle intézet. Fehér Bence, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának igazgatója az Ősi írásaink című konferencián adott elő, és adott utána baráti interjút arról, hogy egy VII. századi avar tűtartón lévő rovásjelek szerinte magyarul olvashatók. Ha ez igaz lenne, az valóban nagy szenzáció lenne, hiszen a legkorábbi magyar nyelvű nyelvemléknek a Halotti beszédet szokás tekinteni, ami a 12. század végén született, és mindenki ismeri a felvezetését: látjátuk feleim szümtükkel, mik vogymuk. A latin szövegben magyar szavakat is tartalmazó Tihanyi alapítólevél, a híres „FEHERUUARU REA MENEH HODU UTU REA”-val is 1055-ös, szóval még ahhoz képest is 400 évvel lenne ősibb a magyar írásbeliség.

„Ehhez képest most négyszáz évvel korábbi szöveg került elő! Nincs nép a világon, amelyet ne töltene el jogos büszkeség, és ne igyekeznék ezt az oktatásban is tudatosítani, ha nyelvének múltja hirtelen meghosszabbodik négyszáz évvel”

– nyilatkozta saját elméletéről a Magyarságkutatóban dolgozó igazgató.

A szóban forgó rovásírás az ún. jánoshidai tűtartón olvasható szöveg, amiről Fehér Bence azt gondolja, hogy magyarul van és ez van ráírva:

Baszjad Izüt

avagy

Tű, győzd le Üngürt.

Igen, ez a baszás ugyanaz, mint a mai nyelvben használt baszás, de nem feltétlenül káromkodás. A „baszni” szó az egyik ótörök nyelvből érkezett a magyarba, az eredeti jelentése „nyomni”, de győznit is jelenthet. Üngür egy ártó démon lehet, a kis tűtartón lévő felirat pedig ez alapján démonűző szöveg. A legrégebbi magyar nyelvemlék tehát a Magyarságkutató szerint nem az „isȧ, por ës homou vogymuk”, hanem Üngür megbaszása. A gond csak az, hogy mások szerint meg nem, és amit Fehér Bence állít, az nem több egy bizonytalan lábakon álló hipotézisnél, ami egyelőre teljesen bizonyítatlan is.

A jánoshidai tűtartó egy 1934-es jászsági ásatáson került elő egy sírból, azóta tucatnyian próbálták megfejteni a szövegét. Volt „leány dicsősége, varrj” verzió, „légy boldog, nővérem”, „sátán”, „egészség, józanság”, és „Isten angyala, szerezz nyugodalmas lakóhelyet és üdvösséget neki” fordítása is. Talán érezhető, hogy az avar rovásfeliratok megfejtése egyelőre távol van attól, amit tudományos konszenzusnak szokás nevezni.

A probléma veleje az, hogy sajnálatosan kevés a korai magyar és az avar rovásfelirat, és sokszor azt sem könnyű eldönteni, hogy néhány vonal egy tárgyon írás, díszítés vagy véletlen mintázat-e, amibe csak a lelkes megfejtő képzel bele egy lehetséges szöveget. Ráadásul valójában nincs olyan jelkulcsunk a megfejtéshez, amilyenek manapság a rovásírás-oldalakon lépten-nyomon szerepelnek. Nincs egységes jelkulcs, nincsenek az írás megfejtésében segítő kétnyelvű szövegek, jellemzően csak nagyon rövid, néhány jelből álló korpuszokról van szó, ezért a megfejtések teljesen bizonytalanok. És akkor még ott van a fő nehézség, hogy a rovásírásban nincs magánhangzó-jelölés, ha pedig ehhez azt is hozzávesszük, hogy egy rovásnál azt sem tudjuk, hogy milyen nyelven van írva, a szövegnek rengeteg fakultatív olvasata lehet. Kis fantáziával bármit ki lehetne hozni belőle, amit valaki szeretne.

A jánoshidai tűtartó előnye, hogy viszonylag hosszabb szöveg van a párcentis csontdarab négy oldalán, hátránya viszont, hogy erősen sérült, ezért a megfejtéseknél gyakran abból indulnak ki, hogy valamelyik eredeti jel az évszázadok alatt olvashatatlanná vált, szóval tetszés szerint bármivel behelyettesíthető. A korábbi megfejtők többnyire valamilyen török nyelven próbálták kiolvasni, Fehér viszont most a magyar megfejtést favorizálja. A gyakorlatban a két nyelv ennél a rövid szövegnél nem is könnyen megkülönböztethető, hiszen a „baszni” is török etimológiájú, ahogy a nevezett démon is lehet az.

Ehhez képest Fehér Bence most határozottan azt állítja, hogy a jánoshidai tűtartón olvasható a legvilágosabban magyar nyelvű szöveg, ezért megkerülhetetlen. Az eredetileg latin epigráfiával foglalkozó Fehér néhány éve ment rá a rovásírásra, kiadott egy gyűjteményt is a Kárpát-medencei rovásemlékekről, és azt igyekszik bizonyítani, hogy az idáig megfejthetetlen vagy más nyelvűnek gondolt korai rovásfeliratok között magyarok is vannak. Ha ez igaz lenne, annak nemcsak a magyar írástörténetre lenne nagy hatása, de az egész korai magyar történelemre, például arra, hogy a honfoglalás előtt itt élő avarok legalább részben nem magyarul beszéltek-e.

Ezt mások szerint sem lehet kizárni, de valójában az avarok nyelvéről nagyon keveset tudunk, és egy ennyire korai magyar nyelvemlék azért is lenne meglepő, mert utána évszázadokig nem tudunk hasonlóról. Aztán a középkori Magyarországon évszázadokig a latin volt az írásbeliség nyelve, nem a népnyelv. A Magyarságkutató Intézet igazgatója szerint ugyanakkor a tűtartó azt bizonyíthatja, hogy az avarok valójában legalább részben magyarul beszéltek: „a magyar nyelvtörténetben ez a háromszáz év, a VII–IX. század közt, nem lezárt kérdés, lehetséges, hogy sokkal több forrásunk van rá, mint általában hisszük” – mondja.

Tavaly megjelent könyvében Fehér Bence még óvatosabban fogalmazott: „Amennyiben elfogadjuk ezt az olvasatot, jelen pillanatban ez a legkorábbi magyar nyelvű szövegemlék” – írta. Ehhez képest most már arról beszél, hogy más kutatók óvatossága személyes sértettségekkel és rivalizálásokkal magyarázható, pedig „eddigi elméleteink, szakkönyveink, enciklopédiáink fejezeteit alighanem újjá kell írni majd az új leletek fényében”. Korábban a Magyarságkutató Intézetnél már előfordult párszor, hogy mást mondanak a szakmának a tudományos publikációkban, és mást a nagyközönségnek, politikai célcsoportnak – ahogy ezt lehetett látni A pozsonyi csata kapcsán is.