Szálinger Balázs: Mintha repülnék

(Petőfi nyomán a Felföldön – részlet)

Eperjes, 2024. július

A hosszú eperjesi nap reggelén még a Balaton déli partján ébredtem, vendégségben egy drága zalai humorista barátoméknál. Este szereztem egy kis sportsérülést, ittasan, sötétben és mezítláb fociztunk az udvarban. A következő másfél hétben a sarkamon jártam. A reggel is érdekes volt a teraszon: Tandori Dezsőt képzeltük mindenféle helyzetbe. Főleg tévéműsorokba. Kivel volna párban a Kadarkai Endre-műsorfolyamban, jól működnének-e együtt, mondjuk, Lagzi Lajcsival, Pinochet tábornokkal, Rodolfóval? Mit válaszolt volna a nyolcvanas években Geszti Péter tiniműsorában arra a vagány kérdésre, hogy helló, Dezső, tart még a sapkaőrület. Hogy mozgott volna a Friderikusz Show-ban a mignonnak öltözött műsorvezető mellett, illetve milyen tekintettel tűrte (állta) volna D. Tóth Kriszta kuplungozását az együtt autózós műsorban? Mindegyikre volt valami jó nyelvi helyzet. Dezső mindegyiket, mint egyfajta természeti jelenséget, szeretettel és gyermeki érdeklődéssel szemlélte volna. Nagyjából ezen az alapon állva próbáltuk szimulálni a válaszait.

A kertben megszólalt egy sárgarigó, és egyszerre két Tandori tett rá kedves megjegyzést.

Autópálya, aranybánya órák.

Annyira más valóságban járok már Miskolcon is, annyira húz ez az ismeretlen kelet, annyira elmaradt mögöttem az ismert valóság, hogy azt se zárom ki: már vagy másfél órája nem élek, kétszáz kilométerrel hátrébb valahol ott maradtam egy fára csavarodva.

Újra ugyanaz, mint egy hete: hőség, lehúzott ablak, Kossuth rádió, tankolás Miskolcon, Aba Sámuel pihenőhely, Hernád völgye, nagy távlatok, még jobban rögzülnek a múltkoriak – de Kassa mellett most csak elmegyek. Ami a rádiót illeti, képes vagyok a kulturális és más műsorokra figyelni, nem ragad rám a mocsok, én vagyok a legszabadabb ember a világon!

És most nézzétek, felfutok északra ezen az éren.

Petőfi 1845-ös útja, bár a belőle készült Úti jegyzetek nincs az igazán közismert művei között, pályájának fontos pillanatában esett meg. Előzmények: szakítás Vahottal, kiszakadás a Pesti Divatlap kötelekéből – óriási döntés. Vakmerő döntés, hiszen ekkor a magyar irodalomban addig példátlan pályára állt: szellemi szabadfoglalkozásúként próbálta folytatni, normális állás nélkül, vállalva a nélkülözés kockázatát. Mintha pont ezekben a hetekben volna érdemes keresni annak a valamennyire még mindig közkeletű vélekedésnek a magvát, hogy az az igazi költő, akinek nincs rendes állása – mindenki más csak írogat.

Ami pedig a versekből árad: egyszerre súlyosbodó pesszimizmus, egyszerre lelkes tervezgetések, párizsi út, újra vándorszínésznek állás, a Pestről való végleges távozás, az Etelke-szerelem (talán pontosabb, hogy Etelke-szerelem-szerelem) vissza-visszatérő hullámai. Pont olyan helyzetben volt, amiben egy pszichológus azt mondaná: húzz el valahova, tedd át máshova az íróasztalt, cseréld le a ruháidat, vagy legalább kezdj el futni! Kifejezett, sőt kimondott várakozásban volt: több versben is hívogatta a szerelmet. Márciusban megjelenik a János vitéz a Pesti Divatlapban. Télvég, tavaszelő, hosszabbodó napok, igen sűrű időszak, billenőpont a költői pályán, 180 év távlatból is csodálatosan feltárható gyógyulási szakasz. Az indulás előtti búcsúlakomán 18-20-an voltak, és Petőfi a hajnalban írt versét így kezdi: „Hah, börtönöm ajtaja megnyilt”. Március 30-án ezt írja a Pesti Divatlap: „Petőfi Sándor, felhagyva a lapunk mellett ügyesen viselt segédi hivatallal, […] egy egész évnegyedre ellátott bennünket jeles verseivel, e napokban elhagyja a fővárost.” Sejthetően rengetegféle érzelem és indulat kavargott benne összevissza ezekben a hetekben-hónapokban, a legszebb és legtisztább mégiscsak a konklúzió:

tényleg, hadd menjek már.

Már ahogy megpillantom Eperjest, az is mosoly. Mosolygó nyári város! Ez jut eszembe, vezetés közben le is próbálom írni, nagyjából sikerül, ezt a szókapcsolatot már soha nem fogom elengedni. És hát nem változnak a dolgok:

„Tudj’ Isten, ollyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetü. Ollyan, mint egy életteljes fiatal menyecske.”

Tényleg olyan! Érzem, hogy olyan, bár ebből egyelőre keveset látok: valami lepukkant parkolóban hagyom a kocsit, hogy az IKEA-s zsákommal elvergődjek a nyomorult szállásomig. Milyen zseniális, hogy egyedül vagyok – és ahogy ezt lejegyzem, beesik egy aprócska ág az ablakon. Hát nem adod fel, te kutya.

A magyar rádió már alig, de még csak-csak.

Szállás egy hostelben. Nem is olyan nyomorult. Nyolcfős, emeletes ágyas hálóterem. Széf saját kóddal, várostérkép kikészítve. Van hűtő, felszerelt konyha, közösségi tér tévével. De mindez egy alagsorban. Késő ötvenes, vastag bajszú arab ember nézi egyedül a tévét, szandál és zokni lerúgva, gurgulázva kacag valamin. Rám néz, nem köszön, vissza a tévére. Jó lesz a buli. Oké, vittem is vissza a cuccom a kocsiba, és irány a város, ide csak aludni jövök.

Karaffa börtöne, nyugati kapu, alig várom, hogy leüljek megnézni, mit kell nézni. De lehetetlen volt leülni, annyira húzott-rángatott magába és magában a város, föl-le, ide-oda. Kassai helyszínek ugranak be, nagyon hasonló a térszerkezet, itt is orsó alakú a főtér, csak Kassa jóval nagyobb. Marosvásárhely-lépték a belvárosban, vidám, ragyog, sugárzik, örül.

Mise. Teli templom, rengeteg gyerek. A pap nem paposan beszél, hanem oldott, köznyelvi, emberi, megnevetteti a híveket. Morcos, szakállas férfit ábrázoló, fából faragott dombormű és vérereklye egy oszlop tövében, simogatják az emberek, szinte sorállás van előtte, vajon melyik szent lehet az? Szent Charbel Makhlouf, „a Közel-Kelet Pió atyája”, ki más? Gondolom, ezt küldték a római központból.

És az eperjesi kivégzések helyszíne! Igen, Eperjes, az a bizonyos vésztörvényszék. És újabb Petőfivel kapcsolatos dolog. A költő ugyanis drámát kezdett írni Karaffáról, a 17. század végének Haynaujáról. Vitatott, hogy mikor – a meghatóbb verzió szerint 1849 júliusának elején, pár héttel a halála előtt, a most elfogadottabb szerint jóval korábban, 1848 szeptemberében, Az apostol megírása után. Ez a Bécs megbízásában dolgozó olasz tábornok a Rákóczi-szabadságharc előtt pár évtizeddel vérengzést rendezett a város elitje közt. Eperjes akkor szimbóluma volt Magyarországnak: az itteni evangélikus kollégium messze földre kisugárzó hatású intézménye volt a magyar értelmiségnek, ez különösen alkalmassá tette, hogy Bécs itt statuáljon példát. A terv az volt, hogy a kuruc mozgalmakat csírájában elfojtsák, de valószínű, hogy éppen ez a bizonyos vésztörvényszék és az azt kísérő nemzetközi botrány ágyazott meg valamennyire a Rákóczi-szabadságharcnak. Petőfi drámájából három-négy jelenet készült el, és ez alapján nem nagyon látszik, mit akar a szerző. Nyilván nem föltétlenül lehet egy munka elejéből következtetni a szerzői szándékra – ha így volna, akkor Petőfi valószínűleg egy színpadi szörnyszülöttet hozott volna létre harminc-negyven-ötven szereplővel. De hiszem, hogy nincs így, és ami ránk maradt, az csak egy úgymond első felkenés, amiből indulunk, és amiből akár közben kikerekedhet majd a történet. Kikerekedhetett volna – a mű ugyanis nem készült el. Vagy félbehagyta, vagy ugye közbejött… maga a halál. A sors mindenesetre úgy döntött, hogy benézhetünk a műhelyébe. Amit ő valószínűleg nem akart volna. Szegény nem állhat minden 21. századi olvasó mellett, hogy oké, de itt később az lett volna, hogy. Van egy jelenet, amelyben vagy harminc hóhér szerepel, és mindegyik egyetlen mondatot mond. El lehet képzelni a rendezőt, akinek a kezébe adják a szöveget.

Talán más miatt fontos, hogy ránk maradt ez a torzó. Karaffa egy erkélyről nézte végig, ahogy kínhalált hal a helyi NER. Az élve elégetéstől a családtagok egymás előtti kivégzéséig tartott a repertoár, az ítéleteket a lakosság szeme láttára hajtották végre, és persze minden kivégzés csak a hab volt a tortán: napokon keresztül tartó kínvallatások előzték meg őket. Talán azért fontos, és nem is Petőfinek, hanem nekünk, ez a szöveg, mert (bármi is a valós dátum), nemsokára megérkezett a magyar történelembe Haynau, a kor Karaffája. Amit Petőfi nyilván nem látott előre, de nekünk fontos, hogy azt higgyük: látta.

Minden lehetséges templomba bementem, mindegyikben imádkoztam. A görögkeleti templomban éteri női énekhang, a fiatal, bajuszos pap kijön a hívek közé, és mindenkit összetömjénez. Hideg illat csap meg, bármikor el tudnám sírni magam, csodálatos dolog történik velem.

Aztán értelmezhetetlen étel a plázában.

Ha valaki érteni akarja Közép-Európát, menjen el egy kisvárosi temetőbe, olyan kisvároséba, ami száz éve még más országhoz tartozott. A sírköveken lekövethető a történelem. A beolvadás. Az erővesztés – nem nemzeti, hanem családi szinten, de a nemzetiségi perspektívából nézve. Ahogy lehull az ékezet generációváltásnál. Ahogy a magyar név már szlovák fonetikával, de még magyar sorrendben van írva. Ahogy egyazon sír két generációt rejt, és a fiatalabbaknál már más írású a vezetéknév. Ahogy égő mécsest látunk a magyar nyelvű sírokon, de tudni, hogy aki meggyújtotta, otthon már nem magyarul beszél. Madár-jelzőhangok szőnyegén gázolok át az eperjesi temetőben. Rozsdafarkú-fiókák ugrálnak esetlenül a köveken, még a pihe is megvan a seggükön. A temető keresztje magyar nyelvű, mögötte messze, északkeleten Kapi várának romját látom. Itt is imádkoztam.

Ez egy jó város, itt lehetne élni.

Amikor Keszthelyen kerestük a lakást jó pár éve, azt vettem észre, szinte mindegyikben van a falon egy kép – Keszthelyről. A kastélyról, a partról, a főtérről, a fenyvesalléról. Hogy ez egy Keszthely-rajongó város. Eperjesen ugyanezt látom: minden rezdülése a várost magát ünnepli. Eperjesnek témája Eperjes, nem hazudják, nem ferdítik a múltat, nem próbálják újracsiszolni, csak hagyják lenni és szépen elmúlni, addig pedig vigyáznak rá. Ez a város tetszik magának, nézegeti magát, elégedett magával, és bizony jó ízlése van.

Állandó a sör. Hőség van, és itt a legrosszabb sör is jobb, mint a legjobb otthoni, van egy kellemes nyári alapbódultság, amivel normálisan lehet működni, és kicsit se vagyok berúgva. És a színek! Micsoda város ez!

Főtér újra, a tanácsköztársasági balkon alatti hely. A legdrágább sör is csak 2 euró.

A sokat és méltán átkozott Kun Béláék 1919 júniusában visszafoglalták Eperjest. Két hét múlva nyugati felszólításra (cserébe azért a nem teljesült ígéretért, hogy a román seregeket kivonják a Tiszántúlról) kivonultak. A felvidéki szlovákok (és a németek főleg) nem nagyon voltak elragadtatva attól, hogy fél évvel korábban a magyar állam képviselői elhagyták ezeket a megyéket, és azokat átadják a cseh seregeknek. Akkoriban Jászi Oszkár, Károlyi minisztere sorra kapta a tiltakozó leveleket Késmárkról, Eperjesről, Szepesváraljáról. A Szepes Vármegyei Tót Nemzeti Tanács ezzel a mondattal zárta a levelét: „Avagy a magyarok adnak el bennünket?” A Magyarországi Tanácsköztársaság jórészt szlovák nemzetiségű katonákból álló 16. felvidéki százada tehát nem nagyon ütközött lakossági ellenállásba, és pikk-pakk eljutott szinte egész a lengyel határig. Ezen a bizonyos balkonon kiáltották ki a szlovák tanácsköztársaságot, ami viszont nyilván csak a magyar katonai jelenlétig létezett. Mindenesetre amikor a nemzetvesztő tanácsköztársaság szóba kerül, nyugodtan el lehet mondani, hogy bár a nemzeti szempont másodlagos volt az internacionalista jelleg mellett, pont Kun Béláék voltak azok, akik fegyverrel szembeszálltak az ország területét megszállókkal.

Száz évvel később a mára jelentéktelenné vált balkon alatt ülök, és a város környékéről olvasok. Holnap teszek egy kis kirándulást mindenfelé. Nézem, mik a környék nevezetességei. Várak, Szinyei Merse Pál sírja, Kisszeben, erdők, gyengén mineralizált vizek. Gyengén mineralizált vizek mellett álmodom rólad, most már leginkább rólad… is. Így pattan meg a szerelem monolitja. De hát éppen ezért jöttem ide.

Sándorka egy hónapot töltött Eperjesen a szerencsés fickó Kerényi Frigyes vendégeként (a házon ma persze emléktábla van, sőt tizenéves korában egy ideig Kossuth Lajos lakott itt, ez is meg van jelölve). Abban az időben Tompa Mihály is Eperjesen élt. Boldog órákat töltöttek el együtt. Talán az út ötlete mögött is Kerényi Frigyest kell keresnünk, maga a fő úti cél is Eperjes volt. Egyik este a tanuló ifjúság fáklyás zenével lepte meg az ablak alatt. „Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbizottságból, a világért sem.” Petőfinek minden oka megvolt, hogy jól érezze magát.

Az a bizonyos emléktábla a városban egy költőversenyt említ, amit egy Vilec-hegyi mulatozás után spontán módon rendeztek egy erdei laknál, a három költő jelenlétében. Ami egy forrás szerint úgy zajlott, hogy Irányi István ügyvéd társaságában Kerényi, Tompa és Petőfi kimentek a város egyik nyugati ormára. Csipkelődtek, ahogy kellett, Irányi pedig Petőfi rímelési technikáját vette a szájára. Petőfi egy mára folklorizálódott rögtönzéssel válaszolt: „Mi kék / Az ég! / Mi zöld / A föld!” – bizony, ezt itt írta Eperjesen. A versike amúgy már készen volt, csak még frissen élt a fejében, és előrántotta. A módszer Adynál is bevált, ő a Harc a Nagyúrral című verset rögtönözte ámuló társaság előtt a Szabadság kávéházban, bár később megtalálták a piszkozatot, a hagyatékban, a szemetesben, mindegy is. Irányi lelkes lett, és játékos költőversenyt indítványozott, aminek az eredményét később a városban „díszes vendégség előtt” felolvasták. Kis polémia kísérte, hogy vajon létezett-e az a bizonyos erdei lak, amit mindhárman megénekeltek a versenyművekben. Próbáltam egy ideig követni, de belefáradtam. Az obeliszk mindenesetre azt állítja, létezett, nem is cifrázza túl, négy oldalán a következők állnak: „PETŐFI TOMPA KERÉNYI. / ERDEI LAK. / KÖZADAKOZÁSBÓL EMELTE AZ EPERJESI SZÉCHENYI-KÖR, 1883. / KÖLTŐI VERSENY, 1845.”

Kora reggel felsétáltam én is a Vilec-hegyre, a költőverseny helyére. Kis tisztáson áll óriási fák között. Némi várospanoráma: a főtéri templom tornya nem látszik, de a görögkeletié meg a ferencesé igen. Tűzrakásra alkalmas hely, úgy tűnik, használják is. Gondolkodópadok. Sose hallott madarak hangjai, szemerkélő eső. Visszhangoznak a madárfüttyök, felhallatszik a város. Kis fedett asztal van itt, padokkal. Olvasom az Úti jegyzetek Eperjesre vonatkozó részeit, és lélekben felkészülök a sárosi várra.