Juhász Tibor: Műgond

2024. július 20. – 23:00

Juhász Tibor: Műgond
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

– Hallja? Álljon már meg… kérem…

A kacsok és levelek sűrűjében még felismerhető a kilincs, a zsanérok is látszanak, de innen, a dűlőútról, már nem lehet betekinteni az udvarba. Sárgászöld kúszónövény kapaszkodik a kerítésre, a kaput szinte teljesen behálózta.

– Várjon… segítsen! – Ziháló hang. – A gáz, istenem… nem lehet elzárni. Csak megnyitottam… és…. gázszag van… nem forog vissza…

Talán egy öregasszonyé. Közelebb megyek.

– Inkább a tűzoltóknak kellene szólnia! Hívta már őket? – Még mindig nem látom az arc vonásait. Frusztrál a kutyaugatás is. Erősödik, ahogy közeledem.

– Nem… nem akartam. A gázost sem hívtam még…

– A gázost? – Az alábányászottság miatt, úgy tudom, Lyukóvölgyben nincs vezetékes gáz, palackosról lehet szó.

– A… a múltkor is csúnyán beszélt velem. Segítsen…

– A szomszédoknak sem szólt?

– Csak… csak nézze már meg, kérem szépen! Hogy ki kell-e hívni a gázost, mert nem akarom csak úgy... Kérem szépen, nézze meg… megnézi?

A zsebembe nyúlok a telefonomért, megérintem a diktafont is. Még nem kapcsoltam ki. Írhatnék az öregasszonyról úgy, hogy nem beszélek a felvételről.

– Megnézem – mondom.

Szobányi faház. Ma délelőtt így neveztem magamban Egresék új otthonát, ahol vendégül láttak. Interjút készítettem velük a riporthoz, amelyet a „lyukósi” fiatalok jövőképéről írok. Egresék a ceruzával kitöltött, olajfoltos „adásvételi szerződéssel” büszkélkedtek, mert ilyen áron a mai világban szerintük senki nem vesz ingatlant. Kétszáznyolcvanezer forintot fizettek érte az uzsorásnak.

Kulcscsomó csörög a kapu másik oldalán. Valószínű, hogy a hanganyagon is hallható lesz, de a zihálás biztosan nem rögzíthető ilyen körülmények között. Az öregasszony már a sokadik kulccsal próbálkozik. Kapkod, vagy elfelejtette, hogy melyik a megfelelő. Talán a hozzátartozói viselik gondját, ezért nem szokta elhagyni az udvart. A dűlőút az idősek számára egyébként is járhatatlan.

Bíztam benne, hogy Egresék válaszolnak az uzsorással kapcsolatos kérdéseimre, ha kijelentem, hogy leállítottam a felvételt. A nadrágzsebembe, a telefon és az öngyújtó mellé csúsztattam a diktafont. Tudtam, ezzel átlépek egy bizonyos határt, de elnyomtam magamban a lelkiismeret-furdalást. Így derülhetett ki, hogy a „szerződés íratlan része” az ingyenmunka. Szóbeli megállapodásuk alapján Egresnek decemberig az uzsorás helyi kisgazdaságában kell dolgoznia. Huszonegy éves, egyelőre szakácsnak tanul. A párja, aki megkért, hogy a cikkben majd Egresnének nevezzem, tizenhat. Gyermeket várnak, esküvőre gyűjtenek. Öklömnyi lyukak tátonganak az ablakuk körül.

Hirtelen kitárul a kapu. Görnyedt öregasszony áll előttem. Deres a haja. Az arcából csak a ráncos homloka és a vizenyős szeme látszik, orrára és szájára szürke vászon zsebkendőt szorít. Virágmintás otthonka, sötétkék melegítőnadrág, fekete zokni és papucs.

– Jöjjön… erre… erre kell...

Az udvart csaknem teljesen beárnyékolják a fák. A lombkoronákon átszűrődő fény foltokat rajzol a gyomra. Száradt kutyaszaron taposok, de nem fogalmazhatok úgy, hogy aggódni kezdek, hiszen a kutyaugatás a dűlőút óta nyugtalanít. Követem az öregasszonyt az udvaron álló kis faházhoz. Lassan haladunk. Írhatnék a sufniról, amely fokozatosan bontakozik ki a faház takarásából. A feszültséget könnyű lenne fenntartani, ha kijelenteném, hogy meg-megreccsen az ajtaja, mintha belülről újra és újra nekirugaszkodna valami, és hogy tovább erősödik a kutyaugatás.

– Nem fog kiszabadulni?

– Mi? – A faház bejárati ajtajánál áll, rám néz. A zsebkendőn mostanra átütött a nedvesség. A sufnira mutatok, mire megrázza a fejét. Egy kézzel akarja kinyitni az ajtót, de a zár nem engedelmeskedik neki.

– Hadd próbáljam meg. – Összerezzen, pedig csak a kutyaugatás miatt emelem fel a hangomat.

Átnyújtja a kulcscsomót.

– Ez az? – kérdezem. – Ez? Vagy ez? Akkor melyik?

– A másik… az… igen! Ugye, hogy gázszag van?

Áporodott levegő csap az arcomba.

– Megkérdezhetem a nevét?

– Rácsosi Márt… – köhög.

– Márta, itt nincs gázszag.

Kapkodó mozdulatai miatt egy pillanatig azt hiszem, leengedi végre a kezét, de csak a zsebkendőt igazítja meg. Épphogy kilátszik alóla a szeme. Átlépi a küszöböt.

– Akkor jöjjön ide… itt már éreznie kell! – Alig hallani.

Bent az ablakot figyelem. Egy van a helyiségen, a szemközti falon, a lombkoronákra néz. Nincsenek körülötte lyukak. Aztán jobbra a fiókos szekrényt a Grundig kistévével. Mellette a falnak támasztott takarítóeszközöket. Partvis, lapát, gereblye. Tőlem balra a tűzhely és a gázpalack, amelyet vödrök vesznek körül. Az egyik tele van zsíros papírokkal, flakonokkal és vákuumos felvágottak csomagolásával. Poharak úsznak a többiben. Ezekben tárolhatják a mosogató- és az ivóvizet. Nincs mosdókagyló, se kályha. Az ablak és a kisszekrény között három matrac a cementpadlón, pokrócokkal, ruhákkal beterítve.

Egreséknél deszkából készült a padló, recsegett a lépteim alatt. Nem nagyobb az ő faházuk sem, de nekik van ágyuk, van asztaluk és vannak székeik. Érdeklődhettem volna, honnan szereztek bútorokat.

– Tekerje el a nyitókát! Maga felé… – mutat a palackra.

– Milyen nyitókát?

– Csak… csak próbálja meg…

– De nem tudom, mi az a nyitóka!

– Ez… Ha jobbra… akkor jön a gáz… balra nem kéne neki… Látod, hogy… mindkét irányba… Nem szabadna… elromlott… próbáljad te is!

A tegeződést ahhoz a mozzanathoz is köthetem, hogy átléptem a küszöböt. Viszont akkor szólnom kellene arról is, hogy a belépéssel a faház számomra átminősült. Már nem titkokat rejt, hanem oltalmat nyújt a sufniba zárt kutyától.

– Én soha nem használtam gázpalackot.

– De hát így kell… körbe-körbe forog…

Odamegyek, és a nyitókát mindkét irányba elforgatom, akadálytalanul.

– Látod… hogy milyen rossz?

– Igen, de szerintem itt akkor sincs gázszag. Tényleg meg kellene mutatnia a gázosnak.

Márta a kisszekrényhez csoszog. Kihúzza, és kotorászni kezd a felső fiókban. Két kézzel keres valamit. Mielőtt megszólíthatnám, felém fordul:

– A vejem elvitte magával… a másik telefont Pestre, mert ott dolgozik… egy építkezésen. – A járomcsontján vékony, sötét ráncok hálózzák be a bőrt, lefutnak egészen az álláig, és miközben beszél, mintha újabbak keletkeznének. Mintha repedezne az arca a hangképzéstől. – Ezen meg… nincs pénz. – A zsebkendő mellett egy összegyűrt nyugtát és egy Nokia 3410-est szorongat. – Fel… fel tudnád hívni nekem?

Átadja a nyugtát, az Újgyőri főtéren lévő patikában állították ki 17 340 forintról. A felsoroltak közül egyetlen gyógyszert sem ismerek. Alig tudom kibogozni a hátoldalra írt számokat.

– Ez a gázos elérhetősége?

– Igen.

– És őt hogy hívják?

– Így hívja mindenki.

Előveszem a telefonomat. Mozdulataim során az öngyújtóhoz és a diktafonhoz is hozzáér a készülék. Mennyi fog hallatszani abból, amit Márta mond? Feloldom a képernyőzárat, tárcsázok. Közben visszaadom a nyugtát.

A férfihang tartózkodóvá válik, miután elárulom, honnan telefonálok. Szitkozódni kezd, amikor tudatosul benne, hogy a völgynek ezen a részén nem használják a házszámokat, ráadásul Márta nem emlékszik a telek helyrajzi számára sem.

– Mondjad neki, hogy a múlt héten is volt itt, csak akkor a vejem hívta ki – súgja Márta. – Tudni fogja. Oda kell jönni, ahol kiszabadult a kutya. Azt… azt is mondjad neki, hogy megint gázszag van.

Tolmácsolok, majd bontom a vonalat.

– Nemsokára megjön, azt mondta, majd dudál, ha ideért. Szerencsére pont itt volt dolga a közelben.

– Nem fogja elhinni… hogy… hogy gázszag volt – tör ki Márta.

– Miért nem a szomszédoknak szólt? Gondolom, ők is palackos gázt használnak. Biztos többet tudtak volna segíteni, mint én.

– Én nem… nem… nem tudok megbízni bennük. Szívesebben fordulok… idegenhez, mint hozzájuk. Ha valami történik, hát azért sem jönnek segíteni. Ha kimegyek az udvarra, az ajtót… inkább bezárom… itt aztán nincsen szomszédság, mindenki… azt nézi, hogy a másiknak mije van. Nem hiányzik, hogy tudják… mink van. – Leteszi a nyugtát a kisszekrény tetejére.

– Mióta lakik a völgyben?

– Huszadik éve van… hogy nem bírunk innen elmenni. Istenem! Nincs itthon semmi pénz! Mi lesz a kiszállási díjjal? Ha a gázos azt is… azt is felszámolja?

– Majd kifizetem – mondom.

– Nem, azt nem lehet… Most még neked is tartozzak? Mikor adnám meg? Nem lehet már tudni, hogyan kell spórolni.... A mai világban… az ingyenkonyhára járok… így megtakarít valamennyit a család. Már június van, néhány hónap… és kezdődik megint a fűtési idő… itt már van, hogy szeptember végén fűteni kell, mert nincs annyi beton, mint a városban, ami megtartja a meleget. Télen néha… ülök a váróteremben, hogy… a tüzelésen is spórolni lehessen. Látod, mennyien vagyunk… ha mindenki itthon van… össze kell tolni a matracokat, ha el akarunk férni ebben a kis házban. Most… dolgoznak a többiek, iskolába járnak… most én is elférek. Nem lehet kibírni… hiába van nekünk Rexi, aki jó házőrző, bármikor habot nyomhatnak a szájába…

– Habot?

– Hát… purhabot. Vagy lelövik légpuskával, csak úgy, mert ez esik nekik jól. Mint az előző kutyámat… a Tiszát. Egyszer csak hatalmas csattanás... Kimentünk, láttuk, hogy a kapu előtt áll a szomszéd. Tél volt, és a lábánál gőzölgött valami. Állítólag… megette a vacsorájukat a Tisza, amit kirakott hűlni a teraszra. Olyan dühös volt az az ember… nem mertünk csinálni semmit. Hadonászott a puskával, azt akarta, fizessük ki a kaját, mert különben… Nem lett akkor a dologból semmi, de szilveszterkor valaki petárdákkal dobálta meg … a házunkat. Hiába rohant az útra… baltával a vejem, semmit nem lehetett látni. A gyerekek nagyon megijedtek, bepánikoltak… Akkor gondoltuk ki, hogy veszünk még egy kutyát, mert éreztük, hogy védtelenül nem maradhatunk. Akkor vettük a Rexit, aki azóta is megvan, remélem, meg is fog mara…

Összerezzenünk a dudaszóra. Márta a pokrócokon és a ruhákon keresztül az ablakhoz totyog.

– Itt van – mondja, és mint akit megfeddtek, lehajtott fejjel, hang nélkül indul a gázos elé. Egyedül hagy a faházban.

Ellenőrzöm a felvételt. Három óra tizennégy perccel ezelőtt kapcsoltam be a diktafont. Fotózni kezdek. A nyugtát, a palackot. Igyekszem nem összetaposni a pokrócokat és a ruhákat, viszont a matracokra rá kell lépnem, ha az ablakhoz szeretnék odaférni. A lombkoronák közt a dűlőútra látni, fehér Opel Corsa parkol a szélén. Márta innen vehetett észre. Most ér a kapuhoz.

Kimegyek fotózni a sufnit. Ekkor tűnik fel, milyen tiszta a faház körül az udvar. Se szemét, se gyom, se kutyaszar. Nem a szegénység, hanem az igyekezet nyomait rögzítem.

– Ez valami ellenőrzés? – Testes, kopasz férfi áll mellettem. Kezében szerszámosláda, szájából cigaretta lóg.

– Tessék? – Elteszem a telefont. Tekintetemmel Mártát keresem. Hátrahagyta a gázos.

– Ellenőriztek minket, mi?

– Én csak önkéntes vagyok az egyesületben. Én telefonáltam az előbb.

– Milyen egyesületben?

– ██████████ – Az önkénteskoordinátor kikötése, hogy ezt nem tehetem nyilvánossá.

– Jól van akkor. Már azt hittem, gebasz van, érted, hogy ellenőrzik a céget. Ne haragudjál, nem fogok kezet, mert összebasztam magam valami fekete szarral. Olaj ez, vagy ki tudja, mi. Innen jövök, Jakabaknáról, olyan dzsuva borított mindent a faszinál, baszd meg, hogy inkább nem is mondok semmit. Cigány volt az is, pirított hógolyó, én így hívom őket. – Megjelenik Márta. Akár egy bírósági végzést, úgy szorongatja azt a zsebkendőt. A gázos a sufni felé pöcköli a csikket. – Na mindegy, haladjunk, mert lehet, hogy még azt a kurva kutyát is fejbe kell basznom, mint a múlt héten. Mondjuk, nem lesz itt lófasz se, elmondom neked. Szivárgás? Egy nagy szart.

A gázos határozott léptekkel bemegy. Én utána. Máris a palack felett áll. Márta fáradtan araszol mögöttünk. Szorongva figyel, amikor a gázos leteszi a szerszámosládát, megragadja és ütközésig forgatja a nyitókát.

– Hát, köszönöm – Mártára néz –, hogy megint potyára jöhettem ki. Így öröm az élet. Mint a múltkor. Hogy baszna az isten teherbe mindenkit.

– De gázszag volt… elforgott! – Márta engem bámul. – Te is láttad!

– Gázszag volt, a nyitóka pedig összevissza forgott – próbálom megerősíteni.

– Szelep, baszd meg. Nem nyitóka. Szelep – sziszegi a gázos. Gyufát és cigarettát vesz elő. Rágyújt, aztán felém fordul. – Lófasz van itt, nem szivárgás. Persze hogy összevissza forog, ha összevissza forgatják. Így kell, erre, tekerni, tekerni, és mi történik? Ütközik. Mintha új lenne. Csak engem baszogat az élet ezekkel az öreg cigányokkal. Sok buta ember, egyik sem bír mit kezdeni magával, ’oszt nyilván engem hívogat az összes. Nekem meg ide kell jönni, baszd meg, hallgatni a hülyeségeiket, rendbe tenni a kis szar ügyeiket. Újra meg újra. Múlt héten ugyanez. Felhívnak – Mártára néz, majd vissza rám –, hogy jöjjek ide, mert szivárgás van, meg hogy a nyitóka rossz. Nyitóka, nyitóka, szivárgás, szivárgás, ezt rimánkodták, de ne féljél, az összes bent cigizett, amikor jöttem. Még a gyerekek is. A faszomat az egészbe.

Márta arca egyre üresebb. A gázos nagyokat szív a cigarettájából. Egyébként a faházban semmi nem utal rá, hogy Mártáék dohányosok lennének.

– Mindegy, nem panaszkodom, mert év végén mindig nagyobb prémiumot kapok, mint a többiek, egyébként nem csinálnám. Te aztán jobban tudod nálam, mert önkéntes vagy, vagy mi vagy, hogy az állam még ezeknek az érdekeit védi. Amúgy a helyedben én szólnék a gyámhatóságnak. Elvitetném innen mind az öt gyereket. Nem ez az öreg cigány asszony tehet róla, hanem a szülők, akik a faszom se tudja, hol lehetnek most is. Lehet, hogy alkoholisták, és mennek a pia után, érted. Az én anyám is szegény volt, az Isten nyugosztalja, mégsem ivott. Mégsem volt mocskos. Ezek itt viszont egy másik világban élnek, azt várják, hogy mások oldják meg a problémáikat. A nagyanyám hetvenévesen is takarítani járt a panelbe. Mert odafigyelt magára. Tudod, mit csinálnak külföldön az öregek? Összeköltöznek. Németországban meg Osztrákiában. Ha nem jönnek ki a nyugdíjból, akkor hárman-négyen összecuccolnak. Nincsenek egyedül, közös kasszán vannak, több pénzük marad, és ha valamelyikükkel történik valami, a másik legalább ki tudja hívni a mentőt. De ha ez elesik – Mártához fordul –, ki fog tudni róla? Ha, mondjuk, kap egy agyalapi törést? Megmondom én! Senki! Jut eszembe! Fizetni ki fog?

Nagy műgondot kell majd fordítanom a faház ábrázolására. Annak érzékeltetésére, hogy karnyújtásnyira állok mindkettőjüktől.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!