Áfra János: Az alagút végén

Miután harmadik nekifutásra sem sikerül elérnie telefonon a klub vezetőjét, megbékél a gondolattal, hogy rögvest a betonon végzi majd, törött orrcsonttal, miután nullához közeli némettudásával megpróbálta elmagyarázni a kidobóknak, mit is keres itt ebben a rózsaszín maskarában, amelytől úgy néz ki, mint egy meztelenre borotvált rágcsáló. Inkább ez, mint a megfutamodás, határozza el magát, és a sort megkerülve az ajtóhoz lép, ám nagy meglepetésére sokszor szánalomra sem méltatott mosolya most a jegyszedőnél nemcsak viszonzásra talál, de szó szerint ajtókat nyit meg előtte. Az őt kedvesen üdvözlő nő intésére olyan lendülettel indulnak meg felé a biztonságiak, hogy lélegzete egy pillanatra bennreked tüdejében. Apró szemei mintha folyton bezáródni készülnének, most mégis tágra nyílnak az izgalomtól. Amikor aztán rájön, hogy nem akarhatják bántani, hiszen vállveregetések közepette tessékelik beljebb, a merevségből kiengedve már-már elérzékenyül, hiszen vészesen közel a várt pillanat, és bánja már, hogy a stroboszkópok fényében senki nem láthatja megilletődött tekintetét, amint előrehalad.

Ezek a hatalmas oszlopok védelmezőn kísérik a backstage felé, helyet teremtve a gyülekezők tömbjei közt.

Alig múlt tízéves, amikor a városi ifi kosárcsapatnál éppen csak beindulni látszó karrierjét keresztbe törte a betegség, az edzések után ujjai rendre bemerevedtek, és idővel hatalmas karmokhoz kezdtek hasonlítani. Elfoglalt szüleit nem szívesen zavarta volna ilyesmivel, így azok az egészről mit sem sejtettek mindaddig, amíg az egyre tartósabb vörös duzzanat egyszer csak fel nem tűnt az anyjának, aki nyomban elrángatta a doktorhoz, később pedig kapcsolati hálóját megmozgatva taposta ki, hogy mielőbb sor kerüljön a megfelelő kivizsgálásra. A szakorvosok meg a rezidensek kis csoportjai csodájára jártak az esetnek, az okokat találgatva nézegették a beteget a gyerekklinikán, némelyek a kosárlabda elektrosztatikus kisüléseit tették felelőssé, mások pszichoszomatikus okokra gyanakodtak, de inkább megtartották maguknak a véleményüket, azok pedig, akik a diagnózisért feleltek, a gyermekkori reuma számlájára írták a tüneteket. Hetekig, hónapokig kísérleteztek rajta pirulákkal, speciális pakolással, gyógytornával, de a fiú szülei hamar ráuntak, hogy újabb és újabb felesleges fél napok teltek el vele a váróteremben, így inkább természetgyógyászhoz fordultak.

Talán az angyalterápia, talán a tibeti hangtálas relaxáció rezgéseinek áldásos hatása vagy épp a puszta véletlen következménye volt, de a duzzanatok elkezdtek lelohadni. Ugyan az ízületek gyökérszerű göcsörtösségét hátrahagyva, ám a fájdalom és a merevség szép lassan eltűnt az ujjakból. Évek teltek el, a fiú újra kosarazni kezdett, szüleinek viszont egyre inkább szemet szúrt, hogy a kamaszkor nem hozta magával a várt hatást. A fiú szinte teljesen megállt a növekedésben, ám a kérdést sem a nagyra becsült természetgyógyásznál, sem pedig a megvetett közegészségügyi dolgozóknál nem merték feszegetni, mert a feneketlen zsebek sok százezer forintot nyeltek el a megelőző évek ilyen-olyan családi bajai idején, főképp miután az apa hererákját diagnosztizálták. Tehetség ide vagy oda, már nem is remélték, hogy a fiú képes lehet beteljesíteni a számára előre kijelölt küldetést, és ez a jóvátehetetlennek látszó kudarc fertőzni kezdte a légkört. A sportolás lehetőségét csak gondolatban dédelgető, NBA-rajongó apa a gyereket édességekkel elhalmozó anyát hibáztatta, a továbbtanulásról lemondani kényszerülő, de könyvelőként igencsak sikeres anya pedig a bíróként dolgozó, akarnok apa által okozott lelki sérüléseket tette felelőssé a történtekért. Fiuk a sűrű veszekedéseik zaját fejhallgatója mögé bújva tűrte el évekig, és ahogy szép lassan beletöpörödött a felnőttkorba, miután húsz, harminc, negyven centivel nőttek túl rajta kortársai, egyre inkább a monitorba révedve, zeneszerkesztő programokba temetkezve látta körvonalazódni azt az utat, amelyen elindulva kiemelkedhet szobája sötét árnyékot vető tárgyai közül. Bár időszakosan a front hatására olykor továbbra is bedagadtak ujjai, tizenkét éven át a reumatológia közelébe sem ment.

Ízületei már-már regenerálódni látszottak, ami még azt is megbocsáthatóvá tette a magasságosnak, akiben a maga szabados módján leginkább az anyja bízott, hogy végül centikben kellett megfizetni a gyógyulásért.

A fiú közben férfi lett, de a társadalom által elvárt szerepet nem akarta magára erőltetni minden részletében. Ez volt a saját bejáratú bosszúja az őt melléktermékként hátrahagyó apja ellen, vagy egyszerűen csak a láthatatlan erőknek áldozott csodás gyógyulásáért az anyja által oly nagyra tartott érzékenységgel és a magára parancsolt alázattal. A matematikához jó antennája volt, mehetett volna egyetemre, vagy követhette volna az anyja példáját, ehelyett azonban egy kiegészítőkre szakosodott varrodában helyezkedett el, és az itt begyakorolt tudást igyekezett nemesebb céljai megvalósítására fordítani. A maga örömére tervezett foszforeszkáló felsőkben pörgette a fényrudakat a szombat esti éjszakában, a technóbulik legmélyebb bugyraiban, ahol le lehetett vezetni az egész heti robotban felgyülemlett feszültségeket, bár általában még a varrógépek ratatája is nyugtatólag hatott az idegeire. Hétköznap esténként a legbanálisabb romantikus vígjátékokon sírta álomba magát egyedül a szobájában, de hétvégére a fénynyalábokat félvakon is kergető társas lénnyé változott, napszemüveg mögül tekintgetett a mélység legmélyére, hogy elsőként érthesse meg a gépek kattogásába kódolt, szóvátehetetlen jelzéseket.

Egy napon az egyik nyugdíjközeli kollegináról azt mesélték, hogy adókedvezményt kapott a reumája miatt, és ekkor a majdnem férfivá érett fiúnak eszébe jutott, hogy tesz egy próbát, hiszen anno nála is valami hasonlót diagnosztizáltak. Ha sikerül egy húszassal megtoldani a bevételeit, abból két jó estét kigazdálkodik havonta, hiszen akár alkohol vagy az Istenbe vetett hitet megerősítő LSD-tripek intenzív tapasztalásai nélkül is képes áttombolni az éjszakát. Beutalót kért hát, de amikor megvallotta, hogy csak az adókedvezményre hajt, leplezetlen őszinteségét a szakorvos rendreutasítással viszonozta, hogy őt a tünetek érdeklik, a fiú pedig behúzott nyakkal vallani kezdett a néhai fájdalmakról, amelyek a megterhelőbb napokon elő-elő fordultak még ekkoriban is. Eltántoríthatatlan volt, így előbb egy röntgenvizsgálatra küldte az orvos, majd amikor tényleg láthatóvá váltak az ízületi kopás nyomai, egy MR-vizsgálatra is időpontot kapott. Alig öt hónapot kellett várnia, hogy sorra kerüljön, és már ott is volt a kijelölt helyen.

Egy fiatal rezidens engedte be az öltözőfülkébe, és köszönés nélkül parancsolt rá, hogy vegye le magáról a fémeket, a pulóvert, majd a vizsgálóban megkérdezte, melyik keze lesz, erre a fiú csak annyit tudott mondani, hogy mindkettő szokott fájni. A rezidens hátravonult a beutalóért, majd visszatérve indulatosan ütögetni kezdte orra előtt a papírt, hogy az bizony csak a jobb kezére szól. A bal csuklóba szúrta be a kanült, és bevezette a kontrasztanyagot, majd hasra fektette a pácienst, akinek fogalma sem volt arról, mi következik, de máris szörnyen kényelmetlenül érezte magát. A rezidens a fülét legyűrve a fejére nyomta a zajvédőt, és karját a magasba tartotta. Közben hallotta, ahogy az orvos bejön, és hasonló stílusban tolja le bántalmazóját, mint korábban az őt, amitől némi elégtételt érzett. Amikor már a gépben volt egész testével, és elindult a vizsgálat a barlangszerű járatban, karjai kínosan zsibbadni kezdtek, ám a mágneses rezonancia képalkotási folyamata során jelentkező mechanikus zajok hatására, amely a legtöbbekből inkább szorongást vált ki, végül egészen megnyugodott.

Percek után tudta, hogy dolga van ezekkel az ismétlődő hangokkal, amelyek a gép feltalálása óta csak arra várnak, hogy valaki felismerje bennük a mintázatot.

Az eredmények mellékessé váltak, vissza sem ment a reumatológiára, hogy kielemezzék őket, inkább elkezdte felkutatni az MR-gépek működéséről elérhető felvételeket, majd hangadatbázist épített, amelyből aztán dolgozhatott. Az első számokat a Spotifyon tette közzé VKNDPTKN néven, ugyanis olvasott valahol arról, hogy a föld alatti világ nagy túlélője, a hosszú életű és rövid látású csupasz vakondpatkány érzékeli a mágneses mezőket, és a rák képtelen elterjedni az állat testében, ez pedig rendkívül szimpatikussá tette a szemében. Az MR-gépek hangorgiájából építkező számait igyekezett elsősorban a hardcore technóval foglalkozó online csoportokban terjeszteni, és nem is egészen eredménytelenül, de az igazi áttörést a TikTok-videók hozták meg számára, amikor a maga által varrt jelmezekben őrjöngött a saját gépzenéinek ritmusára. Hol otthon, hol egy-egy szórakozóhely folyosóján, mosdójában vagy épp a táncparketten rögzítette a felvételeket, rendre békaperspektívából, félsötétben, elúszó, vibráló fénynyalábok közepette, egy idő után rendszerint csupasz vakondpatkánynak öltözve. Hetek alatt tízezres követőtábora lett, és egy berlini online lemezkiadó is felfigyelt rá, majd megkeresték egy klubtól, ahol bemutatkozási lehetőséget és figyelemre méltó gázsit ígértek neki.

A helyet egy félig magyar származású férfi vezeti, alighanem ennek is köszönhető a megelőlegezett bizalom, így hát a tömegben előrehaladva nem gyötri már a bűntudat, amiért még azt a néhány német mondatot sem volt képes előre begyakorolni, amit a fordítóprogram dobott ki neki reggel a motel mosdójában, amikor azon görcsölt, hogy fog majd a kidobókkal szót érteni, ha azok nem beszélnek angolul. Két napja érkezett Berlinbe, azóta átsétált a Brandenburgi kapu alatt, megnézte a Reichstagot, legalább kívülről, és különösebb megrendültség nélkül, ám az emberek elkerülésére törekedve járt egyet a meggyilkolt európai zsidók emlékművének szürke betontömbjei között. A műsort is elpróbálta már előző nap, kérésére egy VJ az elektromágneses sugárzás vizualizációjára épülő képsorokat játszik majd,

a technika tehát belőve, mindenki nagyon komolyan veszi, ezért ő is igyekszik így tenni önmagával.

Hiszen rögtön a vájt fülű nyugati közönség előtt mutathatja be titkos tudományát, amellyel képes művészetté változtatni a gépi hangokat. Amint meglátja a főnököt, hirtelen elővillannak ijesztő metszőfogai, amelyek állatjelmezét még hatásosabbá varázsolják a backstage-ben lazuló társaság egyként ráirányuló szemében. Köztük van a lemezkiadó képviselője is, tudja meg a hely vezetőjétől. Épp az előbb derült ki a nőről, hogy betegesen vonzódik a rágcsálókhoz, teszi hozzá, majd odavezeti mellé, és angolra váltva bemutatja neki. Ahogy a fiú kézfogásra lendíti kezeit, görcsbe rándulnak karmos ujjai, de tudja, hogy már nincs visszaút, átengedi magát a szorításnak.