Tóth Krisztina: Végszó

Délután háromra várjuk a festőt. Azért jön, hogy felmérje a lakást, és árajánlatot adjon a felújításra.

Pontban háromkor be is csenget. Fiatal, nyurga férfi Lennon-szemüvegben. A hangja alapján jóval érettebb emberre számítottam, de a kamaszos benyomást hamar felülírja a komoly hanghordozás. A lakásba lépve leveszi a cipőjét, a sarokba rakja. Figyelmes arccal jár-kel, összehúzott szemmel méregeti az ajtótokokat, számba veszi a plafon hibáit, a kipotyogott fugákat, az ablakok melletti repedéseket. Ő nem összecsapni akarja a munkát, magyarázza komolyan, hanem pontosan, szépen elvégezni. Ő sohasem vállal párhuzamosan más feladatot, és nem fogyaszt alkoholt. Amikor beosztották gyakorlatra, éppen elég részeges kollégát látott, és sajnos egyáltalán nem csodálkozik azon, hogy ennyire lejáratódott a szakma. Miközben erről beszél, térdre ereszkedik a konyhában, és a tolóajtó sínjét vizsgálgatja. Nem teljesen vízszintes, ezért megy tönkre körülötte a fal, sóhajtja. Volt a szakmai gyakorlat alatt olyan mestere, pillant fel ránk, aki annyira be volt rúgva, hogy fejjel lefelé rakta ki maga elé a zománcfestékes dobozt. Amikor látta, hogy nincs teteje, amit fel lehetne feszíteni, akkor konzervnyitóval esett neki.

Feláll, leporolja a térdét, mutatjuk neki a kiválasztott falfestékek színkártyáit.

Ezektől se hőköl vissza, nem próbál bennünket lebeszélni, hogy ez túl sötét lesz, az meg talán túl élénk, hanem egyetértően bólogat, hogy milyen bátor árnyalatok, igen, és hogy ezekkel a színekkel roppant merész és izgalmas felületeket hozunk majd létre.

Kissé meglepődöm a „roppant merész és izgalmas felületek” kifejezéstől. Nem gondolnám, hogy egy szobafestőnek kizárólag tőmondatokban kellene fogalmaznia, de ez a mi Lennon-szemüveges pasasunk mégiscsak szokatlanul választékos.

Hétfőn a megbeszélt időben érkezik. A teraszon lepakolja a festékeket és a hengereket. Átöltözik, és nyolckor már kantáros anorákban, fülhallgatóval a fején jön elő. A fülhallgató egész álló nap rajta van. Én arra tippelek, hogy rádiózik, a férjem szerint viszont „roppant merész és izgalmas” Kurtág- és Ligeti-darabokat hallgat munka közben. Vagy mégsem? A szája mozog, mintha ismételgetne valamit.

Lehet, hogy egyszerűen csak nyelvet tanul? Németet, mondjuk, hogy később Ausztriába menjen dolgozni?

Vagy éppen életmódváltáson esik át, és egy szelíd guru mormol temperált hangon tanításokat a fülébe arról, hogy hogyan érheti el a teljességet?

Az előszoba mindenesetre pillanatok alatt elkészül, úgyhogy egyáltalán nem foglalkozunk vele, mit hallgat a létrán állva a rokonszenves arcú, nyurga festő.

Szerdán kettesben vagyok vele a lakásban. Éppen a konyhában rámolom ki a mosogatógépet, amikor meghallom, hogy hangosan beszél. Talán kérdezni akar valamit. Gyorsan odasietek, de észreveszem, hogy nem hozzám szólt.

Csak telefonál valakivel.

Vagy mégse telefonál?! Nem látok rajta headsetet! Nem, csak úgy magában dünnyög:

Ha ismernéd, te is rajonganál csak érte,
S a te bámulatod sem ismerne határt.
Mert olyan ember ez... olyan... ember, nahát.
Aki őt követi, mélységes béke várja,
S ez az egész világ nem egyéb neki: trágya.

Amikor észreveszi, hogy beléptem, hirtelen elhallgat. Némán dolgozik tovább. A falfestés hibátlan és egyenletes, a srác esténként még össze is söpör maga után, és akkurátus rendben hagyja ott a teraszon a letakart hengereket, vödröket.

Másnap megint folyamatosan beszél magában, ahogy fent dolgozik a létrán. Hol hangosabban, hol halkabban ismételget valamit. A férjem főz neki egy jó erős kávét, csészealjon beviszi, és miközben a srác kortyolgat, lazán odaveti a kérdést:

– Maga, ugye, nem festő?

Meghűl bennem a vér.

Most mit fog erre válaszolni ez az ember? Megsértődik, és visszakérdez, hogy kedves uram, ugyan mi nem tetszik a munkámban? Esetleg szerényen, kissé ijesztőre tágult pupillákkal elmosolyodik, és halkan azt feleli, hogy tényleg nem, én valójában sorozatgyilkos vagyok, de csak így tudok bejutni mások otthonába? Vagy netán azt a korrekt választ adja, hogy nem, uram, abban az értelemben, mint Tiziano vagy Rembrandt, én tényleg nem vagyok festő, de a falakkal azért jól elboldogulok? Egyik se történik. A srác készségesen visszaadja az üres csészét, és azt feleli, hogy ő igazából színész, csak mostanában szobafestésből él.

Hat éve végzett a főiskolán, de mivel a világjárvány alatt nem tudott dolgozni, kitanult egy használható szakmát. Ezt már a létráról meséli, hengerrel a kezében. Rájött, magyarázza, hogy a szobafestés kreatív munka, jól meg is fizetik, és így az estéi szabadon maradnak. Szereti ezt csinálni, de a színészetet se adta fel.

Bólogatunk a létra alatt. Tulajdonképpen semmi meglepő nincs abban, amit mond. Ez egy olyan ország, ahol lassan mindenki valami másból él, mint ami az eredeti szakmája. Sokan meglepő dolgokkal igyekeznek pénzt keresni. Van matematikatanár ismerősöm, aki lépcsőházakat takarít munka után, újságíró barátom, aki taxizik, és így próbál talpon maradni, egykori bölcsész évfolyamtársam, aki mellesleg jósol és rontást is szokott levenni, nem tudom ugyan, milyen sikerrel. Olyat is ismerek, aki eredetileg drámapedagógus, de mostanában masszírozásból törleszti a hiteleit.

Csütörtökön a festő már a hálószobánkat gletteli. Megkérdezi, be tudnék-e neki kicsit segíteni. Egy kinyomtatott, nejlonfóliába csúsztatott lapot nyom a kezembe, amelyen szövegkiemelővel meg vannak jelölve a végszavak.

Mi értelme lehet ennek a fecsegésnek?

– olvasom jó hangosan.

Orgon válaszol a magasból:

Szabadgondolkodást szimatolok belőled.
Igen, az vagy, szabadgondolkodó, makacs.
Egyszer bajba kerülsz: ezerszer óvtalak,
Hogy ez a szabados beszéd semmire sem jó.

Úgy fél órán át végszavazok neki, aztán el kell indulnom otthonról. Pénteken már a zöld festéket viszi fel a falra a kisebbik hálóban, miközben ismét arra kér, végszavazzak már neki egy kicsit a Tartuffe-höz, ha belefér az időmbe, mert le van maradva a szövegtanulással.

Amikor elindul a fürdő felé, hogy kiöblítse a szivacsot, hirtelen oda mutat, ahol az előszoba falának kétféle színe találkozik. Azt mondja lelkes hangon, hogy itt, a kék és a zöld falfelület határán szerinte baromi jól mutatna egy élénk csík. Ütős lenne! Mondjuk, sárga vagy valami piros! Lehetne olyan húsz centi széles, élénkvörös. Megütközve bámulok rá. Én egyáltalán nem szeretnék piros csíkot az előszobába, hűtöm le. Nem adja fel. A fürdőszobából bizonygatja, milyen klasszul mutatna egy ilyen vizuális geg, egy kis modiglianis fricska. Rögtön jelezné a hozzánk érkezőknek, hogy nem mindennapi emberek vagyunk. Tagoltan megismétlem, hogy én nem szeretnék tűzpiros vagy sárga csíkot a falunkra. Amikor kijön, újra elmondom a harmadik felvonás hatodik jelenetének végszavait, bevárva a válaszokat. Szerintem már tudja a szöveget.

Szombatra minden készen van, amit megrendeltünk tőle. Eltűntek a takarófóliák és a papír ragasztócsíkok. A srác végezetül még az apró festékcseppeket is feltakarítja a földről egy mosogatószivaccsal. Elképesztő! Szabadkozik, amiért vissza kell még egyszer jönnie hozzánk a másik autóval, ami az apjáé. A Suzuki sajnos túl kicsi, magyarázza. A nagy létrát csak a másikba, a furgonba tudja betenni, de már nem fog bennünket zavarni: éppen csak beugrik. Megköszönjük a munkáját, kifizetjük az utolsó részletet.

Vasárnap délelőtt nem vagyok otthon, amikor a furgonnal elviszi a magas festőlétrát. Dél körül érek csak haza. A férjem észre se vette, amit azonnal meglátok: csak az én csodálkozó tekintetemet követve pillant fel az előszobafalra.

A sarokban ott van felfestve a húsz centi széles, tűzpiros csík.