Az utolsó levelét Ágnesként írta alá. Neheztel rám, cserben hagyásnak érzi, hogy Pestre költöztem. Még egyszer sem látogatott meg. Hiába próbáltam erről többször is beszélni vele, akkor, amikor még nem Ágnes volt. Hívtam, hogy jöjjön el hozzánk, nézze meg, hol lakunk. Szép környék ez.
Csak ezt az egyet, ezt a Tigris utcát nem szeretem. Itt mindig holtfáradt vagyok. Pedig már kijöttünk, ilyenkor újra egész jó, kezdek felengedni. Csak az a negyven perc előtte… azt valahogy ki kell bírni. Rézi mindig végigsírja. Könyörögve néz rám a kék szemével, rázza göndör fürtjeit, és zokog, nyüszít, hetente negyven percen keresztül. Én meg ülök vele szemben, egy karnyújtásnyira, és csak nézem. És mindig fázik a lábam, miközben a rikító színű habtapi szőnyegen ülünk. Azon nyúzza, nyomkodja a gyógytornász Dóri Rézit, aki minden módon menekülni próbál. Én meg csak ülök és ülök, a tehetetlenségtől egyre kimerültebben, lefagy a lábam, pisilnem kell. Megváltás, amikor már a bokacsizmámat húzom, és kiszabadulunk a budai villából.
Fellélegzem, madárcsicsergős délelőtt van. Még a piros szövetkabátomban vagyok, de már itt a tavasz. Rézi lekapja a sapkáját, hagyom, hadd sütkérezzen. Lassan tolom a babakocsit, nézem a Naphegy még óvatos zöldjét. Első emlékeim egyike, ahogy rázkódom a babakocsiban, és a fekete kátránycsíkokat bámulom a járda kockái közt. Igyekszik velem a dadám, vágtatunk a bölcsi felé, döccenőkön, bukkanókon át. Most nem kell sietni, Rézi születésén merengek. Erről kérdezett ma a gyógytornász Dóri. Első szüléshez képest meglehetősen gyors volt, ezt mondta a nőgyógyászom. Alternatív szülőszoba, mécsesek, illóolajok, minden, ami kell. Az én születésem nem volt ilyen fényes. Apámat nem találták aznap sehol, hiába üzent neki Anya. Utóbb kiderült, hogy a művész haverjaival lógott valami hétvégi házban. Anya azt mondja, az volt a legrosszabb nap az életében.
Gyors szülés, alternatív szülőszoba ide vagy oda, Rézi válla mégis megnyomódott, az is lehet, hogy még a hasamban. Nem kezdett el mászni, átfordult ugyan, de csak rövid időre tudta magát kinyomni. Ráadásul sokat ügyetlenkedtem az első hónapokban, Rézi nehezen gyarapodott, én pedig annyira lefogytam a szoptatástól, hogy vaságyastól ha voltam ötven kiló. Bekerültem a kórházba infúzióra. Idő kellett, hogy észrevegyem, valami nem stimmel Rézi mozgásával.
Óvatosan tolom át a babakocsit egy nagyobb döccenőn. Még jó, hogy Anyának legalább a karrierjét nem törte meg a születésem. Félévesen bölcsibe adott, és visszament az impexéhez, ahol néhány év múlva igazgató lett, később pedig regionális vezető, sokat utazott. Apámból viszont nem lett szobrász, sőt még apa sem, hamar kikopott az életünkből. Egyre kevesebbet találkoztunk. Megállok, előveszem a kekszet, Rézinek is adok, én is eszem. Eszembe jut, hogy egyszer az óvodában titkon elcsentem egyet az óvónő legfelső polcon tárolt nasijai közül, fehér habszivacs tálcán sorakoztak az apró teasütemények. Gyorsan betömtem egyet, az óvónő pont akkor lépett be. A dadám a hazaúton végig csak dorgált, ki akartam húzni a kezemet a kezéből, de nem engedte, szorította, ahogy tudta.
Sétálok tovább, valaki nyitott ablaknál zongorázik. Megállok, lopva hallgatom. Ilyenkor mindig bánom, hogy abbahagytam. A fellépésem óta nem játszottam. A dadámat már rég kinőttem, egyedül mentem. Szörnyen izgultam, korábban csak a zeneiskolai vizsgákon léptem fel. Ez volt az első alkalom, hogy máshol játszottam, valódi közönség előtt. Ráadásul rengetegen eljöttek a kiállítás megnyitójára. Izzadt a tenyerem, de legnagyobb meglepetésemre mégis jól sikerült. Alig akartam elhinni, a tanárom elégedett volt, többen gratuláltak. Leültem egy félreeső padra, hogy ott fújjam ki magam. Egyszer csak észrevettem apámat a kiállításon tolongó tömegben. Kockás zakóban volt, és farmerban, kifejezetten divatos szemüvegkeretet viselt, de az ügyes külcsín ellenére is valahogy kopottnak tűnt, vagy még inkább korhadtnak, mint egy fa, süvített belőle az üresség. Mégis, ez egy jó pillanat lehet, gondoltam, a fellépés is jól sikerült. Összeszedtem magam, és odamentem hozzá. Megkopogtattam. Rég találkoztunk, hirtelenjében nem ismert meg.
Ágnest hívtam utána, el akartam mondani neki, mi történt. Csak sokára vette fel a telefont, azt kérte, most ne zavarjam, majd később mindent megbeszélünk. Mindig is rapszodikus volt a kapcsolatunk, ha pasijai voltak, eltűnt, alig volt jelen az életemben. Aztán újra előbukkant, odaadó volt és figyelmes. Azt mondta, én vagyok a legjobb barátnője. Néha túl sok is volt, olyankor mindent tudni akart rólam, ő is sokat mesélt. Beleolvasott a könyveimbe, egyszer egy randimra is elkísért.
Közben egy másik babakocsis anyuka jön szemben a Tigris utca keskeny járdáján. Egy hatvanas nővel sétál, anya-lánya lehetnek. Ráérősen közelednek, nem sietnek ők sem. Levegőzés, ebéd előtti séta lehet. Fogom a babakocsi tolókarját. Beszélgetnek. Kicsit lehúzódom, hogy elférjünk. Ők is lehúzódnak, az előzékenység kölcsönös. Megnézzük egymást, hasonló helyzetben vagyunk. Anya-lánya. Mosolyog a fiatal anyuka, mosolyog az anyukája is. Én úgyszintén. Dús, festett vörös haja van az idősebb nőnek. A kisugárzása olyan kedves, hogy csak őt figyelem, a lányát nem. Most megyünk el egymás mellett. Ő is megnéz, talán a piros kabátom miatt, többen mondták, hogy milyen jól megy a szőke hajamhoz. Egy pillanat az egész. Végül szépen elférünk egymás mellett, dacára a szűk járdának. Ennyi volt, mennek is tovább. Hallom, ahogy beszélgetnek. Szorítom a babakocsi tolókarját, haladok tovább a hosszú Tigris utcán. Pár lépés múlva mégiscsak meg kell állnom. A terapeutám egyszer azt kérdezte, miért nem sírok. Hogy miért nem, pedig akik oda járnak, azok sírni szoktak, és hogy mindennek nyomatékot adjon, kihúzta a kerek asztalka fiókját, ami mellett ülni szoktunk. A fiók tele volt papírzsepivel. Nahát, tényleg. De mit csináljak, ha rám mindig akkor jön a sírás, amikor nem lehet. Mint most. Vagy amikor Judit nem tudott a harmincadik szülinapjára hazautazni. Akkora havazás volt, hogy elakadtak az autók, és napokig vesztegeltek a hóban. Felolvasta nekünk a pizzériában, mit írt az anyukája a Facebookon. Ebben a mondatban csak szeretet van, mondta a terapeutám. „Juditkám, megállítottuk itthon az időt!”
Megállok, kapaszkodom a tolókarba. Megfordulok anya és lánya után.
Rettenetesen vártam Ágnest aznap este, mindent el akartam mesélni, a fellépést, a korhadt apámat. Végül belealudtam a várakozásba. Éjszaka felriadtam, és átmentem hozzá, oda akartam mellé feküdni. Olyan mélyen aludt, hogy alig tudtam felébreszteni. Amikor nagy nehezen felébredt, azt motyogta, kislányom, most nagyon fáradt vagyok, és átfordult a másik oldalára. Rögtön vissza is aludt, nyugodtan, egyenletesen szuszogott tovább. Hosszasan szobroztam még az ágya mellett, hálóingben, mezítláb, míg végül már jéghideg volt a lábam.
Nézem a hátukat, nézem, ahogy távolodnak, anya és lánya. Egyszer csak, mintha megérezné, az idősebb nő visszafordul. Nem kapom el a fejem, még egyszer összemosolygunk. A Tigris utca zöldje teljesen eltűnik a szemem elől. Beleszédülök, de még tartom magam. Ekkor Rézi hirtelen hátrafordul hozzám. „Mamama” – mondja az egyetlen szót, amit tud, és ledobja a sapkáját. Hirtelen elázik az arcom, próbálom törölgetni magam, de már a nyakamon futnak a cseppek. „Mamama” – mondja megint, és rám nevet, rázkódnak a vörös fürtjei.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
