Letelik a munkanap, kisétálok a főtérre, a régi, piros villamost várom. Az orrán tábla, Diófalva a végállomás. Egy mókus vezeti, mindig ugyanaz a mókus. Diófalva az erdő szélén terül el, kicsit messzebb a városközponttól.
Én is mókus vagyok. Felülök a villamosra, hazadöcögök. Ideje lenne, de még nem költöztem el a szüleimtől. A faluban elhaladok a nagy dió- és mogyoróraktárak mellett, befordulok az utcánkba, nyitom a kertkaput.
A szüleim nem kukkantanak ki. Tudják, amikor hazaérek, jobb szeretek egyedül lenni egy picit. Belülről becsukom a gyerekszoba ajtaját, a falon kint vannak az 1980-as évekbeli poszterek. Popcorn, Bravo. Tizenhárom-tizennégy voltam, amikor teleragasztgattam a falat.
Ülök a szobában, magnózom. Lehiggadok.
Vacsora előtt mosakodás, átöltözés. Evés után vissza a szobába, korán fekvő vagyok. Az ágyam keskeny és kicsit rövid, pedig nem nőttem nagyra. Ezért sem ártana elköltözni. Lelógatom a két tappancsom az ágyról, a matrac végét a bokám környékén érzem. A takaró sem hosszabb, mint az ágy.
Álomtalan alvás, ezzel szerencsére nincs probléma, amint becsukom a szemem, már alszom is.
Reggel frissen ébredek, diók és mogyorók héja reccsen harsányan, ablakot nyitok, beáramlik a nedves, kellemesen hűvös levegő az erdő felől. Gyorsan kifésülöm a farkamat, asztalhoz ülök. A szüleim a konyhában vannak, kórusban köszöntenek:
– Jó reggelt, Micike!
Diófalván nem élnek emberek, ebben a faluban mindenki mókus. Reggel munkába igyekszem, a főtéren keveredem a tömegbe, nyulak, ludak, emberek, rókák sietnek a munkahelyükre. Nálunk is az a HR-policy, hogy vegyesen felvesznek mindenkit.
A szüleim egyidősek, és mókusok körében a nyugdíjkorhatár mindkét nem számára azonos. Egyszerre mentek nyugdíjba, azóta, vagy három éve el se hagyták Diófalvát.
– Mindenünk megvan, minek mennénk – mondogatják. – Szeretjük Diófalvát.
Diófalvát én is szeretem, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy még mit tartogat a jövő. Minden vasárnap újabb városrészbe megyek, járom a nyulak, a ludak, az emberek, a rókák lakónegyedeit, nézegetem a házakat, raktárakat. Diót és mogyorót sehol nem tárolnak, arra a mi falunknak van monopóliuma. Csatangolok a szabadidejüket élvező nyulak, ludak, emberek és rókák között, és arra gondolok, miért van így. Elfárad a tappancsom, visszavillamosozom a főtérre, átszállok a régi, piros villamosra, amelyiket egy mókus vezeti. Vár a túl kicsi, túl keskeny ágyam. Hazatérek Diófalvára.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .