Az éveket már gyerekként is méretes rekeszeknek láttam. Egymástól elválasztva, szinte átjárhatatlanul. Voltak szűkebb szobák, de nagyobb termek is. A hónapok eltolással rendeződnek egész évvé, lépcsőzetesen múlnak. És ez az osztott rendszer olyan emeletes házzá magasodik végül, ahonnan egyszer csak nem lesz feljebb, és nincs kilépés a Szabadság utcára sem. Kizavarnak minden évből. Semmi keresnivalónk a múltban. Pedig mennyi lakásba volt bejárásunk, mennyi cipősdoboz és elmoshatatlanul zsíros ételhordó. Azok a régi elzárások a spájzban, befőttregiment a polcokon, holt meggyszemekkel mered ránk, amit élő állandóságnak hittünk.
Miért kell ünnepelni azt, amit nem ismerünk, és azt is, amit azonnal elveszítünk? Akkor lenne jó ünnepelni, ha ez egy ünnepkezdet lenne, és utána egy hónapig lehetne üldögélni egy közös asztalnál az összes barátunkkal. Néha elvonulnánk aludni, utána visszaülnénk, megünnepelnénk az álmainkat is. Az ünnepet lenne jó
megünnepelni, nem az örökjanuárt.
Már gyerekként is anyaggá akartam gyúrni az időt. Könnyen elroppanó szerkezetté alakítani a perceket, éles-mutatós, mákmásodperces tányérokká kerekíteni minden órát. Ilyenkor mindig megállok abban a lépcsőházban, ahonnan még látni az egykori szilveszteri tömeget. Senki sem tudná megmondani, minek örül éppen. Rettentő hangzavarral él ez az elbúcsúzás, mintha mindenki egyszerre akarná elmondani, mit nem talált meg, és mit nem engedne el ebből az évből. Ami új, az valótlan, még nem fejlődött ki, csupán sárpöttyös lepedők csattognak az évkezdeti szélben. Valakit megint ráébresztettek arra, hogy nincs is itt semmiféle fal, olyan könnyedén át lehet születni ebbe a még szobák nélkül építési területbe, a következő naptárlapba. Nyugodtan lehet kiáltozni a januárban, úgysem hallják megtermékenyítetlen nyári hónapok.
A lépcsőházajtóból nézem a szilveszteri tömeget. Szarvason ilyenkor mindenki végigvonul a Szabadság utcán. Felmásznak, ráülnek a szarvasszoborra, pezsgőízű ölelkezések, borostásan szúrós puszik, az Árpád Disco Center hatalmas üvegablakai zengnek, dongnak a basszusra, odabent a fülledt, színes műfüstben Donna Summer énekli, hogy „Forget about the bad times, Remember all the good times”.
Nincsenek rossz idők, csak elhagyott, elhagyatott évek túlméretezett kartonjai dőlnek egymásra mögöttünk. Ki gondozza azokat az éveket, ahonnan kiköltöztünk? Visszajár-e valaki a lépcsőház légypiszkos ablakaira újra rányomni gyerektenyérnyomát? Nézem az ünneplő tömeget, mintha tüntetés lenne a maradás és az azonnali indulás mellett egyszerre. Az idő végül elveszi az anyagot, magával vonszolja, és gyűrött álarcaink sárosra taposva sorakoznak a Szabadság utca repedezett, nyálkás aszfaltján, az otthoni parkettán. Elkopunk mi is, ünneplő kísérői a múlásnak, ennek a lassú szárnyú, báltermi függönynek.
Meg kellene értenem, hogy az év nem egész. Az életem sem egységnyi. De nem szeretném elfogadni. Darabokban, fejezetekben, versszakokban szólalok meg. Amire vágyom: december utolsó napjaiban még az óévben maradni pár hetet. Akár néhány csendesebb hónapot. Egyedül egy kandallóval fűtött, vízparti házban. Nem kell ünnep, nem kell ajándék, csak a visszautalt idő. Azt követelem, amit elloptak. Nem kellenek kamatok sem, csak az az időcsomag, amit úgy hittem, még felhasználhatok. És ha majd annak is lejár a szavatossága, egyszerűen kisétálok a hátsó ajtón. Nem lesznek lábnyomaim, mert egy fekete zsákban magam mögött vonszolom az avart.
Miért kell inni az utolsó éjszakán? Ismerek egy idős, alkoholszerető bácsit, aki csak ilyenkor nem piál. „Vedel a sok gyakorlatlan marha, óbégatnak, hánynak. Én meg végre kialszom magam józanul.” Ő vajon hogyan látja az éveket térben és szerkezetileg? „Hogy micsoda? Eltelnek, ennyi, mit foglalkozzak én ezzel” – mondaná. És neki lenne igaza.
Kórós ivási és kóros ünneplési kényszer. És a mindenkit megbetegítő hétköznapok. Mit vársz a nyártól? Még több húsz fokra hűtött helyiséget? Most a legjobb. Mindig a most a legjobb. A mostban nincs időrezgés, minden megnyugszik. December vége is ilyen. Ilyen vagyok, így tekintek ki az első emeleti erkélyről egy előre lefoglalt évbe költözés előtt. Mintha kivettem volna egy teljes szállodát, valahol a Mecsekben, ahová csak földút vezet. Ilyen elavult lenne a jövő? De mégsem üres az épület. Innen is látom őket. A konferenciateremben egykori általános iskolás osztályom ül. És figyelnek. Mindenki ott van, egyedül én hiányzom ebből az évtizedből. Zúg, melegszik az írásvetítő. „És ha az ábrát megfigyelitek, akkor…” De a tanárnő arca már kivehetetlen. Minden évszak egy ábra, minden visszavágyás ábránd.
Mindig elfelejtjük, pontosan mi volt tavaly ilyenkor. Örökké rácsodálkozunk az óraátállításra, a tavak kiszáradására, a repülésre, hogy ott fent, mintha a légkör
anyaméhében utaznánk sehová. Nagy szelet jósolnak januárra. Egyre nehezebb lesz a landolás az új év anyahajójára. Most még mozdulatlan háborúk próbálnak visszaaludni öt húszkor. A huszonnégyes hazugságok ma még szelídek. Az eltávolítások ilyenkor hízelkednek, az év Nagy Halottai épp kiviszik a szemetet, a
megdöbbenés még lassú szívverésű.
Adjatok egy lakatlan évet, beköltözöm az összes szorongásommal, adjatok egy emeletet, az alagsorba vágyom, adjatok egy földszinti erkélyt, hadd szomjazzam a tériszonyt. Soha nem ez az év a jó, mindig másikra lesünk a decemberi nagy fal és a gyenge fagy mögül. Nekem már a most sem elég. Átjárható régi éveket akarok. Látod, ez is elromlott, hallod, nyikorog az összes ajtó. Nem baj, mert mindeddig a mienk volt, és nincs is jogunk megjavítani vagy panaszt tenni telefonon. Becsengetni idegen, öreg házaspárokhoz végképp tilos. Feljelentenének a határidő-rendészeten.
Visszamegyek a Szabadság utcába. A lépcsőház ajtaja nyitva. Kontyos néni néz rám kérdőn a lépcsőfordulóból. Maga itt lakik? Csókolom, már nem itt lakom, csak visszajárok ünnepelni. Megint meghalt egy év, nem tetszettek hallani? A néni legyint. Engem ne is idegesítsen, a férjemnek fáj a térde, a dereka, nekem meg csak márciusra adtak időpontot a laborba. Ez nem a maga lépcsőháza, menjen máshová ünnepelni, semmi keresnivalója ebben a múltban.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .