Mennyire tudjuk, miféle macera az ajándékozás, kanossza, és Jules Verne utazik HÉV-vel a Föld középpontja felé. Az ajándék beszerzése inkább tortúra, maga a testet öltött rémálom, sikoly és ragyogás, tudom, mit tettél az elmúlt nyáron, mégis csináljuk. Azt is megajándékozzuk, akit nem kellene, akit hiába, annak is adunk, aki legyint az odaadó erőfeszítésünkre.
Nincs olyan ember, akinek ne lenne legalább egy közeli ismerőse, akit nem lehet megajándékozni. Illetve lehet, de minek. Arról a reménytelen helyzetről van szó, hogy a megajándékozott illető sehogyan és semminek sem örül, de még egy csöppet se, inkább mintha a gyulladt fogát huzigálnák, jól seggbe rúgnák vagy abuzálnák, amikor mirhával, tömjénnel ajándékozzák, az arany Doxa láttán legörbül a szája, és úgy marad.
Akármit teszünk a keze ügyébe, akármit helyezünk a karácsonyfa alá, az ünnepi asztalra – gyémánttal kirakott láncfűrész, csinos kézi atombomba, az izsáki marmonkannás csodaküvé –, ő csak motyog, a vállát húzkodja undok mód, sértetten elfordul, és az már eredmény, ha annyit előprésel a szája fodrozásán keresztül: nem kellett volna. Nem vállalkozom a mondat mélyebb elemzésére. Mert dehogynem kellett volna, próbáld csak meg elfeledni a születésnapját, a karácsonyát, egy évig vádol a tekintete, mintha te lennél az elvetemült gyilkosa, élete tönkretevője. A párna sarkát lucskosra gyűrögette az elmúlt tíz-húsz éjszaka, annyira kellett volna neki az ajándékod, de majd bolond lesz azt mondani: örül neki. Nagyon nem. Kicsikét örül, na. Az árát tudja, az ingyen Aldi-hírmondóból kinézte, mint az igét. Meg a változatait, mindet. Még azt is tudja, mikor romlik el, és hogy akkor lehet is tárcsázni téged:
az ajándékod ma 17.15-kor elromlott, pedig csak néztem, hozzá se értem. (drámai szünet) Leértékelve vetted?
Ha tippet ad, hogy ezt vagy azt kéri, és te leszállítod, annak sem örül.
Ha két-három ajándékot veszel, és a másodikat, a harmadikat Bach-orgonaszó
hangjaira nyújtod át, annak sem örül.
Ha okosan fenn hagyod az árcédulát, hogy lássa, a családban messze ő kapta a
legdrágábbat, annak sem örül.
Élete titkos vágyának se örül.
Bezzeg a szomszéd bácsi, akinek negyedszázada ugyanazt teszik a fa alá, vidéki
férfi epilálókészüléket, pedig a téesz privatizálása óta az összes szőrtüszője duzzogva vonult nyugdíjba, még az orrszőrét is elvitte a cica.
Bizonyos emberfőknél nincs esély. Vegyél ajándékot, húzd össze magad, dió, mogyoró, ne hámozz kaktuszt. Nem örül, nem és nem, passzé. Én minden ajándékozónak – lett bennem egy ilyen embermentő, szolgálati hév – azt ajánlanám, hogy miután ez a kedves illető, aki talán családtag, talán jó ismerős, régi barát, a jó édesanyja, magára marad az ajándékkal, figyeljük meg, mit csinál. Lessük ki őt, mint egy legelésző őzsutát. Nem baj, ha nem bontja ki a hevenyészett csomagolásból a helyes kis szoba-villámhárítót. Nem baj, ha nem veszi kézbe, dehogy. Nem baj, ha ott hagyja a dőlni kész, angyalhajjal megfojtott fa alatt, nem baj, ha a papucsheggyel betologatja a szőnyeg rojtjai alá. Ha nézi, márpedig nézni fogja, nekünk legyen elég. Ha nézi, igenis érdekli. Ha érdekli, számot vetett vele. Már tervezi, hogy használja, mikor, milyen alkalomra vegye föl, hogyan díszítsen vele lakást, spájzot, kertet, kriptát. Nyert ügy, ennyi. Több dolgunk, feladatunk nincsen. Látszólag.
Mert vannak rutinos, elvetemült, nagyon fortélyos ajándéktagadók. Megkapja,
puszi, ölelés, és leteszi ide-oda, fa alá vissza, a konyhapultra, a porcicás sarokba, és attól fogva hagyja is, míg a család ünnepli a születést, a Megváltó jöttét, a föltámadást, a régi családi ellenség csodás autóbalesetét. Ő rá se néz a díszcsomagra, elpillant, ugyan. Látványosan nem foglalkozik vele. Míg az ünneplő többiek meggyűrték orcájukat a békési törköllyel, és már az agancsmintás ajándék pulóverben hajolnak a bajai – bocsánat, szegedi – halászléhez, és az ünnepi vacsorára fölkötötte magára mind az öt selyem nyakkendőt vagy négy jégeralsót a Feri, addig ő a körömhegyével se karcolta a szánkómintás, grinches díszcsomagolást. Aztán még a jövő héten is ott van, az akváriumból két hete mereven nézik a guppik. A herélt szobakandúr megszagolja, elsétál. Ott marad hónapokig, és te látod. Gúnyosan nevet rajtad a föl nem bontott doboz. Egy novella kiált megírásért, mondom a fiatalok kedvéért, nekik adom a témát, a címe: A ki nem bontott ajándék – Hemingway is megirigyelte volna.
De mondok valamit még, hogy keretes szerkezet legyen, és hogy optimista
végszínezetet kapjon az elemzésem. Mert igenis meg lehet oldani a problémát.
Van lehetőség, hogy mindenki jól járjon.
Ülj le a fölkészített, előpuhított ajándékozottal szemben, és mondd: ő következik. Nagyon szép ajándék vár rá. Csodás. Tökéletesen illik hozzá. Neki találták ki.
Természetesen nem hiszi el, néz rád, mint a romlott húsra, fölényesen. Akkor pedig engedd ki a hónod alól az ajándékát, hopp, mert ne is add oda, vedd máris vissza. És szólj hozzá így:
ezt adtam volna neked, ha örülnél neki. De hát te úgyse fogsz. Úgyhogy inkább legyen az enyém. Te pedig tartsd meg, amit nekem adtál volna! És légy azzal boldog, kedvesem!
És proszit.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
