Vadászatot tartottak kinn a pusztában. A tájegységi fővadász napokkal az esemény előtt bejárta az ellenőrzési területet. Felmérte a vadállományt, amelyet kielégítőnek talált, és megszabta a nap menetrendjét. Mindent úgy intézett, hogy a vendégek kifogástalanul érezzék magukat.
A szokás az, hogy a hajtókat a kocsmákból toborozzák, ahol mindig akad elég jelentkező. Most azonban válogatott társaság gyűlt össze, vadgazdálkodók, vadőrök, hivatásosok. Gyakorlott, képzett emberek.
Gábor mezőgazdasági vállalkozó volt, negyven hektár földet művelt, és időnként besegített az erdészetnél. Maga is vadászott. Így került közéjük.
Szép téli vadászidő volt. Apróvadra mentek.
Egy öreg Zetor húzta a pótkocsit. Ők a szalmával fölszórt platón ültek a kutyákkal.
Hosszan zötykölődtek, mert a Zetor hamar letért a hivatalosan mellékútvonalnak számító főútról. Dűlőutakon haladtak tovább. De időben megérkeztek. Kicsit korán is, mert a vendégek még sehol nem voltak. A tájegységi fővadász betelefonált a központba, ahol közölték vele, hogy éppen reggeliznek. Nem kellett sokat várni, háromnegyed óra múlva már hozták is őket. Öt formás terepjáróval érkeztek, a főút felől.
Nekiláttak. Felvették a vonalat. Egy puskás mellé egy hajtó került, ők egymástól ötven méterre álltak. A következő páros több száz méterrel odébb foglalta el az állását. Szemközt, messze is vadászok alkottak láncolatot, ők háromlábú kecskeszéken ültek. Fegyverüket leemelték a vállukról, és lövésre készen várták a fölzavart vadat.
Másfél kilométer széles, három kilométer hosszú, téglalap alakú vadászterületet alkottak. Ezt kellett szűkíteni a következő öt órában.
Felállt a sor, megindult a hajtás.
Gábor mélyet szívott a friss reggeli levegőből. Aztán kiabált, hujjogatott, tapsolt ő is, mint a többiek.
Az éles lármára rengeteg nyúl fölugrott, és összevissza rohangált a daraszínű tarlón. Időnként pukkanás hallatszott, olyankor egy-egy példány fölbucskázott.
A hajtók nem csak zavarják és kiugrasztják fedezékéből az állatot. Aggatékra is teszik a lelőtt nyulat: bőrhurokkal összekötik a lábát, felkapják, és viszik. Rövid idő leforgása alatt Gábor a tizenkettedik nyulat vetette a vállára. Más hajtók is sokat cipeltek. Az egyik a fagyott havon húzta maga után a zsákmányt, ami tiszteletlenség az állattal szemben. Segítettek neki, átvettek tőle néhányat.
Dél felé járt az idő. Hidegen sütött a nap.
Gazdag teríték ígérkezett. Nyúlon kívül fácánkakast is lőttek, sőt az egyik vadász – a megyei elnök – egy kisebb rókát is leterített.
Tartva a vonalat, egyenletes tempóban araszoltak a szemközt ücsörgő vadászok felé, akik mind többször emelték szemükhöz a fegyvert. Egyre-másra buktak föl a nyulak, mintha csak szaladgálás közben elcsúsztak volna. Gábor sokszor hajtott már, de most először gondolt arra, hogy veszélyes játékot űznek. Elég, ha egy sörétszem megpattan a jégbordákon, és gurulatot kap, irányt téveszt. Egy homlokot vagy felkart ért horzsolás is kellemetlen és bosszantó.
Mentek, taposták a kemény talajt, szűkítették a kört. Ha találat ért egy állatot, megálltak, megvárták, míg aggatékra kerül, majd folytatták a hajtást.
Kora délután fejezték be a vadászatot. A nap vörösen csúszott lefelé az égbolton.
Fölkapaszkodtak a platóra, és indultak vissza a gyülekezőhelyre. Kis idő múlva jobb kéz felől feltűnt egy kunhalom. A Zetor váratlanul lelassított, és elkanyarodott abba az irányba. A kunhalom előtt öt terített asztal sorakozott, az asztalok körül kondérok, abrosszal letakart szervizkocsik és hordozható tűzhelyek álltak. A tűzhelyeknél egyenruhás személyzet tüsténkedett. Párát leheltek a levegőbe.
A plató egyik oldalán magasító futott körbe, amelytől csupán az látta a terítéket, akinek nem jutott ülőhely a szalmán, és állni kényszerült. Gábor is állt, a pótkocsi vastraverzébe kapaszkodva dülöngélt. Korgott a gyomra. Hajtás közben mindössze egy szendvicsre jutott idő, amit otthonról hozott. Egy még lapult a szimatszatyrában, mert kettőt csomagolt, ebédről ugyanis nem volt szó.
A kunhalom közelébe érve a Zetor széles körívet írt le, aztán leállt. Jó húsz méterre parkolt a terítéktől. Így most már mindenki láthatta a bőségesen megrakott asztalokat, azok is, akik ültek. A tájegységi fővadász egyelőre nem adott engedélyt a rámpa lehajtására, nehogy szagot fogjanak és nyugtalankodni kezdjenek a kutyák.
A személyzet levest, sültet, göngyölt húst szolgált fel. A vadászok falatoztak.
Egyre jobban hűlt a levegő. Ahogy az alkalmazottak leemelték a fedelet, sűrű gőz csapott fel a kondérból.
Gábor gyakorlott vadász volt, és nagyszerűen főzött. Felismerte, hogy galamb és vaddisznó kerül a tányérokra. A vadászok nevetgélve ettek.
Egy kockás sapkás fiatal, valami helyettes, már a süteményeket gusztálta. Gábor látta őt a terepen. A szemközti vonalban helyezkedett el, háromlábú kecskeszéken ült. Ültében egyszer oldalra fordult, matatott a sliccével, majd bő sugárban a zúzmarás göröngyökre hugyozott.
Megdermedt a zsír a sülteken.
Nemsokára szedelőzködni kezdtek.
A tájegységi fővadász kezében tepsivel a platóhoz lépett. A tepsin, a panír morzsáiban, néhány csirkeszárny hevert. Felnyújtotta. Gábor kettőt vett. Odadobta a kutyáknak.
A hajtók között egy nő is akadt. Neki süteményt hoztak, pedig abból nem sok maradt. Krémes volt a papírtálcán, lúdláb és rumos szelet, valamint egy kettétört zserbó. A nő visszautasította a kínálást.
A vadászok beszálltak a terepjárókba, és a gyülekezőhely felé indultak.
Sötétedett. A gyülekezőhelyen több száz nyúl és fácán feküdt kiterítve. Egymással szemben felálltak a vadászok és a hajtók. Fenyőgallyakkal körbevették a lelőtt állatokat, és a szokásnak megfelelően apró máglyákat gyújtottak a tiszteletükre. Kürtszó harsant, majd valaki elkiáltotta magát: „Nyúl a terítéken!” Megint kürtszó hallatszott, aztán valaki elkiáltotta magát: „Fácán a terítéken!” Többen kórusban hozzátették: „A vadászat vége!” Szép hallali szólt a tiszteletadás utolsó perceiben, néhányan a levegőbe lőttek.
A hajtók, akik jó pénzt kaptak az elvégzett munkáért, hozzáláttak a nyúzáshoz. A tizedik nyúl után Gábor a farzsebébe törölte a kezét, és hosszan nézett arra, amerre a vendégek távoztak. Nehezményezte, hogy el sem köszöntek.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .