Bán Zsófia: Töltényhüvely

Mint rózsaszín húsú lazacok a tengerre kivezető áramlatot. Ezen a földön mind azt keressük, a kijáratot, a szabadulást. A rendeltetésszerű megvalósulást. Hogy mi a rendeltetés, van, hogy csak a legutolsó pillanatban dől el. A becsapódás pillanatában. Hogy mi és hogyan történt, százféleképp elmesélhető. Te pedig már százszor kérdezted. Bevallom, unom már, szabadulnék, úsznék az áramlattal a felejtés deltája felé, de miattad, jó, maradok még.

Hüvelyében nyugvó töltény vagy, most legyen ez. Bódult embrió a nyugodt anyaméhben. Képzeld el. Süket lebegés, csönd. A töltényhüvely a maga részéről megelégszik avval, hogy körbeölel téged, a töltényt, nem tudja, hogy ez a dolga, süket, vak és érzéketlen, noha teszi a dolgát. A töltény sem tud semmit, nem tudod, hogy létezel. Van súlyod, tömeged, térfogatod, nehézkedésed, anyagod, halmazállapotod. Képzeld el, hogy nem tudsz semmit, mégis rajtad múlik minden.

Kicsit koncentrálj, Pupikám.

Nem tudod, hogy lesz egy pillanat, amikor el kell hagynod ezt a biztonsági övezetet. Nem tudod, hogy el kell hagynod a komfortzónát. Mint ahogy azt sem tudod, hogy mindaz, ami van, csupán átmeneti biztonság. Képzeld el ezt a nem tudást, ezt a semmit. Bizalmi feladat. Már tizenhárom vagy, csillagom, én bízom benned, menni fog.

Tudásod nincs, akarásod sincs. Csak egy vak, buta rézlövedék vagy. Sanyarú gyermekkorod emlékei a vörös talajú, chilei rézbányákhoz vezetnek vissza. Lövésed sincs, hol van Chile, és hogy te most hol vagy. Élettelen anyag vagy, életed nincs, csak történeted van. Lehetséges ez? Gondolkodj, Pupikám. Hogy jó-e, azt most hagyjuk. Mert hogy mi a Jó, és mi a Rossz, arra a sok közül, egyetlen isten ideje sem elég. Úgyhogy ezt most hagyjuk. Skip.

Ha vissza tudsz hátrálni ahhoz a pillanathoz, amikor a töltény végül elhagyja addigi biztos otthonát, és mint egy csillámló űrhajó, kilövell egy ismeretlen, idegen csillagtérbe, akkor meglesheted, ahogy jön az az ősi szorongás. Mert a töltény visszavágyik a hüvelyébe. Nem tudja, de mi tudjuk. Ugye milyen szomorú?

Amikor nagyapád elindult kenyérért, mondom neki, maradj veszteg, Dénes. Mert nálunk, a Jókai utcában, a Mohai péknél már két napja nem volt áru. Aznap viszont elterjedt a hír, hogy a Glasnernél kora délután érkezik egy szállítmány. Ha kilépsz, mondd, hogy tíz perc. Kipróbálhatod, körút és Hollán Ernő sarka. Akkor még Fürst Sándor. Illetve már. Mindegy. Mondom, innen a Jókai utcából annyi. Akkor is annyi volt, most is annyi. Nem a Béke irányába mész, ahol sütizni szoktunk, hanem ellenkezőleg, a Nyugati felé, ahol a halálkávéházak voltak. Tizennégyben ott búcsúztatták a háborúba induló katonákat. A dédnagyapádat is itt a sarkon, a Podmaniczkyban integették el. Megtiltotta, hogy Anyuska kimenjen a pályaudvarra. Nem bírta volna ki a szíve, egyiküké sem. Tizenhétben aztán büszkén visszajött, egy plecsnivel a mellén. Egy valóságos zsidó Herkules, aki volt. Igaz, a plecsni mellé repeszt is kapott. Apuska, leider, repeszt kapott. Így mondták. Az én édes Apuskám. Nincs igazság. De amikor néhány évvel a háború után végre megszülettem, Aletheiának nevezett el, hogy mégis legyen. Aletheia, annyi, mint Igazság. De hogy mi az igazság, hát, így, ebben a januári borongásban nehéz megállapítani.

Érzed, ahogy keményen kilökődsz, zavarba ejtő pillanat, mert még bármi lehet belőle. Akár egy holdra szállás is benne van. Ezüstös, himlőkráteres táj, a Föld valahol odalenn, kéken, irrelevánsan imbolyog a tágas semmiben. Irreleváns a mindeneken pöffeszkedő, kopasz diktátor, irreleváns a Párt, a komcsik, az elvtársak és elvtársnők, de még az a hírhedt Lehel piaci kofa is, aki nem és nem alkuszik, irreleváns a Macskanyelv és az ötvenfilléres fagyi, a Sportuszoda és a Fradi, mindez eltörpül és elveszíti a jelentőségét. Lassított mozgásban, biztos röppályán vagy egy bizonytalan cél felé. Lehetne izgalmas, mégis inkább riasztó. Csupasz vagy és védtelen, nincs akaratod. Egy eltévedt, vak lövedék, aki vagy. Hogy mi az hogy irreleváns. Hát nézzed meg a szótárban, csillagom, te is csináljál valamit.

Duzzad a sor a Glasnernél, Dénes beáll a végére, tudod, ez már volt. Anyádat is vinni akarta, meg vagy őrülve, mondom joggal felbőszülve, a gyerek nem megy sehova, fortyog a város, nem látod, mi megy itt?! Kicsit veszekedtünk, igen, azzal elment. Ráragadt a láz, ami kitört a városon. Máskor nem veszekedtünk, ezt bevallom, néha sajnáltam. Nyugodt, megbízható ember volt a nagyapád. Meglepni soha nem tudott, ellenben dolgos volt és gondoskodó. Tudta, hol a helye az életben, ritka adottság. Fenn a tetőn, mint rendes ács, perspektívája akár egy kisistené. Mindent tudott, mindent értett, anyádat úgy nevelte, mint a sajátját. Imádta az ő Vicuskáját, anyád meg őt, és mi is megvoltunk amúgy szép, szolidan, nagyobb hullámverések nélkül. Kinek hiányoznak a hullámverések. Ha nem történik semmi, az a jó. Mindenki lépik egyet, csosszannak a jobb napokat látott cipők, bakancsok, jó messze még az eleje, de ha Dénes hátranéz, látja, hogy már mögötte is kígyózik a sor. Ez némi megelégedésre ad okot neki.

Mindeközben te, mint bűvös rézgolyóbis, a Vígszínház oldalában várakozol a takarásban. Vársz a sorodra, vársz, hogy végre pezsgős, strucctollas premier legyen, hogy beteljesítsd a küldetésedet, ha érted, mire gondolok. Küldetéstudatod nincs, mert tudatod sincs, erre összpontosíts, erre a semmire. Amikor a tank lassan, megfontoltan, egy végtelenített, folyamatos jelenben kifordult a Rajk László utcából a Szent István körútra, akkor jött el a te időd. Valójában azonban nem csupán a te órád ütött, ami felőled nézve a szerencsés beteljesítés pillanatát hozta el, hanem a Dénes nagyapádé is, akinek azonban a remélt vekni beszerzése jelentette volna a sikerrel teljesített missziót.

Ám mindig más történik. A valóság takarékos üzemmódra állítja a reményt, és amikor már nincs miért tovább működtetni, lekapcsolja, és a biztonság kedvéért a dugót is kirántja a falból. Most jön a történés, figyelj! Az ellenséges tank megjelenésekor, a színház Pannónia utcai művészbejárójának takarásából kilép egy ismeretlen alak, meghúzza a ravaszt, nem mintha pisztollyal akarna nekimenni egy tanknak, nem, derék hazafinknak ennyi esze azért van, hanem inkább hogy a tank felcsapott fedelű, felső nyílásában szálegyenesen álló katonát célozza meg vele, azaz veled. A hajtóerő keményen kilök a hüvelyedből, létrejön a kényszerű elszakadás, lassított felvételben úszol a levegőben, hidegen, céltudatosan, cél az ellenséges hús, csont, csonthártya, kötőszövet, cél a fej, szív, agy, tüdő, a célok és lehetőségek örvendetesen színes palettája kínálja, mutatja magát, sietsz, amennyire tőled telik, holott óvó hüvelyed nélkül, mint az otthonos űrhajót elhagyó, holdra szálló asztronauta, úgy érzed magad, a létezésed minden eddigi pillanata ebben a mostban sűrűsödik össze, ide vezet, minden eddiginek ez volt az értelme, kezdve az Atacama-sivatag rézbányáiban bányászó chilei bányászokkal, és az őket megszülő, szegénysorsú chilei édesanyjukkal, minden ide, a Szent István körútra vezet, ahol te, mint csillogó rézlövedék, kilökődsz a szutykos pesti, novemberi ködbe, hogy ott, a célponttal együtt, megsemmisülj.

Mindig más történik. Az élő, szovjet bőrszövet helyett a tank hűvös fémoldalára pingált vörös csillagnak lökődsz, majd a becsapódás pillanatában lepattansz róla, eltévedt lövedék, aki vagy, egyenesen a kenyérsorban fedetlen fejjel álló nagyapád magas, okos homlokába. Közel volt már a cél, a pékség nyitott ajtaja, a kiáradó friss kenyérillat édesen kínozta az éhes sorban állók remegő orrcimpáit.

Képzeld el, hogy semmi vagy, egy buta, vak lövedék, amelynek azonban hatalma van.

Egy figyelmes sorban álló újságpapírral letakarta a testet. Szabad Nép, 1956. november hetedike, Útját kell állni a reakciónak Magyarországon! Végül csak meg kellett nézzem, hová lett a nagyapád. Végig a Jókain, be a Rudas Lászlón, lólépésben loholva ki a körútra, el a Nyugati fényes üvegcsarnoka előtt, át a Marx téren, végig a Szent István körúton a Glasnerig, hét perc, harminchárom másodperc, az újságpapír alól kilógó, összeégett kézfejéről rögtön megismertem. Aki dolgozik, nem hord kesztyűt, mondta unszolásomra. Bátor szívvel halt meg, és mindig kivárta a sorát. Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené, suttogta Terike, a fejkendős vice, amikor a kapuban meglátta az arcomat. Tótos, nyílt á-ival, mintha áldást osztana a beeső, puha fényben. Bólintottam, felgyalogoltam a harmadikra, és kiálltam a gangra, a konyhaajtó elé. Lenéztem a poroló udvar betonjára, oda, ahová a háztulajdonos ugrott le, amikor negyvenötben államosították a házat. Nagy levegő, ugrás, röppálya, placcs. Azóta eltűnt a burzsoá vörös szőnyeg a széles lépcsősorokról, csak az okafogyott, réz szőnyegrúdtartók csillognak üresen. Ki akartam fújni magam, mielőtt bemegyek a gyerekhez. Könyörületről soha szó nem volt. Istenről meg még úgy sem. Történik, ami történik, a többit meg hagyjuk már. Anyád ekkor csak tizenegy volt, kicsit kevesebb, mint most te. Képzeld el. És te vegyél kesztyűt.