Két megálló között állunk, várom, hogy bemondja-e a villamosvezető, hogy szálljunk le. Megint baleset van a kereszteződésben. Ezt a kereszteződést mintha csak a KRESZ-tesztek legszívatósabb kérdéseiről mintázták volna, van itt villamosvonalon keresztül autós kanyarodósáv, a folytatásban vasúti átjáró. Apámhoz tartok, látogatóba. Tipikus. Délelőtt tízkor egy, a villogók számából ítélve minimum életveszélyes sérüléssel járó, de inkább halálos baleset az orrom előtt. Abban a pillanatban történhetett, amikor felszálltam, három megállóval ezelőtt. Három és fél megállóval ezelőtt. Érkezik egy újabb mentőkocsi. Jobbra, az út túloldalán, a tízemeletes tömbök előtti parkolóban gyülekeznek a bámészkodók, aztán csoportba verődve, mint valami zombifilmben, lassan közelebb lépdelnek. A kereszteződésben egyetlen kanyarodó autó fér el a villamossínek előtt, és nagyjából öt a villamossínek és a vasúti sorompó között. Könnyű beszorulni. Hallottam a hosszú tülkölést, de nem kaptam fel a fejem, mindig tülkölnek a vonatok, mielőtt behajtanak az állomásra. Van, hogy egészen hosszan. Már a kereszteződés előtt egy kilométerrel elkezdik. Szoktam hallani, amikor állok a peronon és várom a vonatot, amivel apámhoz megyek. Nemrég jöttem rá, hogy ez a leggyorsabb mód eljutni a városnak arra a pontjára. Tíz perc vonaton, aztán még nagyjából tíz perc gyalog a kórházig.
Figyelem, ahogy jobbra mellettünk felgyűlnek a kocsik az úton, a zombisereg körülfogja, kerülgeti őket. Majdnem minden kézben mobiltelefon, bekapcsolt kamerával. Egy rendőr penderül a közlekedési lámpák alá, elkezdi kiterelni a kocsikat a túloldali kanyarodósávba. Van, aki behajt a parkolóba, és csatlakozik a bámészkodókhoz.
Apám nem fogja mondani, de az arcára lesz írva, hogy tipikus, sosem érek oda időben. Látom magam, ahogy kinyitom szám, hogy azt mondjam, baleset volt a kereszteződésünkben, aztán becsukom, mert apám úgyis csak legyintene, persze, mindig baleset van, tudod, ki hiszi el, legalább ne hazudnál állandóan. Néha hazudtam már azt, hogy baleset volt. Balesetet kiáltó fiú.
Nevetséges. Még oda sem értem, és azt a beszélgetést pörgetem magamban, amit le sem fogunk játszani. A hasamban, mélyen középen savanyú lé lötyög.
A villamosvezető leszáll, utastársaimmal egymás felé pislogunk. Egy srác felpattan a kocsi közepén, hatalmas léptekkel elöl terem, viccesnek találom, ahogy a gondosan kócosra igazított haja lifeg a fején. Még éppen eléri a nyitott ajtót, leugrik a sofőr mögött, tudnia kell, mi van, megyünk-e tovább, vagy pótlóbusz, vagy mi lesz, ő nem ér rá itt ücsörögni. Előttem az ablaknál egy néni ül, kerekes táskájának fogantyújára ejti a kezét, nagyot sóhajt, körbetekintget, kihez szólhatna, kinek mondhatná felháborodottan, hogy már megint ez van, borzasztó, az ember nem jut el A-ból B-be ebben a városban, az autósok csak mennek, mint a meszes, nem csoda, hogy állandóan baleset van, a sofőr is mit képzel, hova megy, hogyhogy csak úgy leszáll.
Ilyenkor ki szokták nyitni az ajtókat, nem? – kérdezi valaki a másik oldalról, a hátam mögül. Testes ötvenes nő, bordó átmeneti kabátba szorítva, benne a néni végre szövetségesre talál, és belekezd, hogy elmondja mindazt, amit az előbb még csak a szájába képzeltem.
Ilyenkor ki szokták nyitni az ajtókat. Le szoktunk szállni vagy fent szoktunk maradni, attól függően, hogy a gyorsan felszámolható helyzetben vagy a gyorsan érkező pótlóbuszban reménykedünk inkább. Most viszont itt ülünk kimerevített sietségeinkkel a Huszonegyedik századi városlakók feliratú vitrinben. Ügyek, amelyeket el kell intéznünk, tárgyak, amelyeket meg kell szereznünk, emberek, akikkel jó előre megbeszélt találkozónk van, mind várnak ránk valahol. Várakoznak. Nem is tudják még, de várakoznak.
A telefonomra nézek, pörgetem a híreket. Porvihar volt az oka a múlt heti tömeges balesetnek az autópályán. Negyvenöt évet töltött siralomházban egy férfi, ezzel ő a világ leghosszabb ideig kivégzésre váró embere, de most újratárgyalják az ügyét. Többet volt halálsoron, mint amennyit én összesen éltem. Többet várakozott, mint amennyit én összesen éltem. Két nagy amerikai bank is csődbe ment a közelmúltban.
Fontolgatom, hogy felhívom apámat. Amióta bent van, nem hívtam fel. Az egész úgy kezdődött, hogy otthon felhívtam, és azt kérdezte, elhoztam-e a gyereket az óvodából. Percekig értelmetlen beszélgetést folytattunk, mire rájöttem, hogy rám gondol, hogy engem elhoztak-e, anyám elhozott-e, azt hitte, vele beszél. Anyám tíz éve halott. Fél órán belül a lakása ajtajában álltam, ő meg csodálkozott, mit keresek ott, egyáltalán nem emlékezett, hogy telefonáltunk. Büdös volt. Apám is, a lakás is. A konyhaasztalon egy stósz Élet és Tudományon egy tányér, mellette a zománcos piros kislábos, mindkettőben ételmaradék, a pulton egy csomag bontatlan szeletelt kenyér zöldült a celofán alatt. Gombaportrék – közölte szenvtelenül az Élet és Tudomány címoldala megkapó fotóval, amelyen púderfehér űrlények csápoltak egy intergalaktikus rockkoncerten. Valójában (állítólag) gombák.
Úgy döntök, egyelőre nem hívom fel. Nyílik az első ajtó, visszatér szeretett vezetőnk, be sem csukja maga mögött a fülke ajtaját, máris kivágódik az összes ajtó a szerelvényen, miközben azt mormogja a hangosbemondóba, hogy baleset miatt egyelőre bizonytalan ideig nem tudunk továbbhaladni. Mást nem mond. Semmit arról, hogy szálljunk-e le, vagy maradjunk, vagy pótlóbusz. Az utasok fele már ott sincs, mikor a hangszóró az utolsót recsegi. A néni az ablak mellől a vezetőfülke felé vonszolja a kerekes kocsiját, betámaszkodik a nyílásba, és azt kérdezi, hogy meg is haltak-e.
A sofőr kilép, mondja, hogy a sorompók közé állt be valami idióta, közben meg egy másik a villamos elé hajtott. Két baleset párhuzamosan. Ez csak koccant, de még helyszínelnek. A másik – mondja, és int a vasúti átjáró felé –, hát, azt elvitte a vonat, mint a szél.
Varjak szállonganak a napsütésben. Közvetlenül mellettünk, balra, füves terület, ott gyülekeznek. Időnként felröppen közülük néhány, aztán visszaereszkednek. Feketék, vetési varjak. A dolmányosok két megállóval hátrébb szoktak csoportosulni, de előfordulnak vegyesen is. Leszállhatnék. Innen tíz perc gyalog a vasútállomás, de nincs értelme odamennem, hiszen minden áll a baleset miatt. Baleset, gondolom, és azt, hogy ugyan már. Véletlenül állni a sorompók között a síneken.
Apám gyűlöli a vonatokat, számtalanszor elmondta, hogy még az a jó, hogy a tömb, amelyikben lakik, elég messze van a vasúttól, igaz, így is hallja esténként a tehervagonokat, de próbálja figyelmen kívül hagyni. Csak amikor nagy csönd van, akkor tűnik föl. Olyankor ő percekig áll, várakozik, hogy a zakatolás visszhangja is eltűnjön a füléből. Nem is érti, hogy bírok ott lakni az út mellett, légvonalban kétszáz méter lehet a vasút. És még ott van a villamos is, hiába újították fel, semmivel nem lett halkabb, pedig azt ígérték. Én erre hümmögni szoktam, vagy felemlegetni valami vitaműsort, amit mindketten rendszeresen nézünk, csak hogy jól felbosszantsuk rajta magunkat, mire ő csodálatos könnyedséggel porrá alázza az adott heti megszólalókat. Apám szerint az is a társadalmi hanyatlás jele, hogy mindenki folyamatosan beszél, az meg pláne, hogy mindenki folyamatosan olyasmiről beszél, amihez egyáltalán nem ért. Ilyenkor sajnálni szoktam, hogy apámat nem hívják podcastokba. A mosogatójában rendszerint csak egy csésze meg egy kistányér volt, néha nekifogtam, hogy elmosogassam, de le szokott inteni, inkább néha kiporszívózhatnék. Úgyhogy néha kiporszívóztam.
Ha most nem tudok vonattal menni, marad a busz, de az óriási kerülő, vagy fél óra hánytató zötyögés. Ráadásul ritkán jár. Ha húsz percet kell várnom rá, annyi idő alatt már szinte gyalog is odaérek. Megint kikotrom a telefonomat a kabátzsebemből, megnézem térképen. Szépen kipöttyözi nekem a gyalogos útvonalat. Ötvenkét perc a Google számítása szerint. Látom, ahogy egyik kék pöttytől a másikig haladok a kétdimenziós térben, minden vonalszerű és szürke, amíg oda nem érek, csak a kórház kapujánál kapja meg a tér a harmadik dimenziót, akkor már a környező tömbházak is valódiak, a rácsokon túl kétszárnyú fotocellás ajtó, mellette a falon a régi zománcozott tábla. Fehér alapon piros keretben fekete betűk:
LÁTOGATÁSRA KIJELÖLT NAPOK:
Hétfő: 10–17 h
Szerda: 10–17 h
Csütörtök: 10–17 h
Péntek: 10–17 h
Szombat 10–17 h
Vasárnap: 10–17 h
Minden alkalommal végigolvasom, és mindig eltűnődöm, miért nem azt írták, hogy kedd kivételével mindennap 10–17 óráig. És abban az időben, amikor a tábla készült, a betűtípusból és a kopottságából ítélve legalább harminc-negyven éve, mi a csuda lehetett a kórházban keddenként.
A villamosvezető ütögeti a vállamat. Szálljon már le – mondja, nem ideges, nem sürget, nem kedves, kicsit mégis ijesztő. Ezt a hangütést bizonyára külön oktatják a BKV-dolgozóknak. Zavarba jövök, hirtelen felpattanok, majdnem megfejelem véletlenül. Lekotródom a teljesen üres villamosról. Ballagok a sínek mellett a megálló felé, ahol még mindig forog jó pár villogófény.
Apám orvosa azt mondta, nem kell megijedni, lehetett az egész egy átmeneti zavar, a gyógyszerezést kell mindenekelőtt felülvizsgálni. A röntgen negatív, a biztonság kedvéért lesz még egy MR, arra várni kell, de ezenkívül úgy tűnik, minden rendben, ki is adja a kettes osztályra. De hogy mégis, mennyi ez a várakozási idő, nem kérdeztem, nem mondta, a nevét meg nem jegyeztem meg, azóta nem láttam. Csak bólogattam, amikor beszélt hozzám, mondtam, hogy igen, biztos így van, átmeneti zavar lehetett, hiszen engem is megismer. Nem hazudtam, apám tényleg meg szokott ismerni. Mégis mindig itt lötyög ez a savas izé a hasamban, nem tudok enni, ha be kell mennem hozzá. Majdnem mindennap bemegyek, félek, rá kell jönnöm most itt a sínek mellett, félek, és bemegyek. Attól félek, ahogy néz. Ahogy elnéz mellettem, üdvözöl, még a nevemet is mondja, mint egy betanult szöveget, de a tekintete nem találkozik az enyémmel, mintha valaki mást nézne, aki mellettem áll, valakit, akinek a dicséretére vagy jóváhagyására számít, valakit, akiről nekem is igazán tudnom kéne, hogy ott van, hogy velem jött, hogy mindig is ott volt.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .