Tisztelt Boltvezető Hölgy/Úr,
előrebocsátom, hogy Yishai Saridnak, egy neves izraeli írónak a dramaturgiáját alkalmazom e levél megírásakor, jóllehet az ő történész elbeszélője az intézményének igazgatójához írt hosszú és megrázó tudósítást. Közöttünk ilyen kapcsolat nincsen. Önhöz intézem szavaimat, aki nem főnököm, és higgye el, nem szívesen írom ezt a levelet. Zavarni sem akarom sokáig. Előrebocsátom, hogy a napokban fejeztem be az erdélyi Kuncz Aladár könyvének, a Fekete kolostornak az olvasását, majd nyomban hozzákezdtem Kardos G. György izraeli trilógiájához. Csaknem elkészültem egy hosszabb, szabad formában írt költeménnyel, amely éppenséggel az ember hibázásairól szól, minő véletlen, és az Alföld folyóirathoz kívánom eljuttatni közlés céljából. Nevemet elég sok adattal a világhálón megtalálja, magam egy olyan lap munkatársa lennék, melyet önök nem árusítanak, tehát nyugodtan vehetjük úgy, hogy egy vagyok a sok ezer vásárlói közül. Boltjának, amióta az egykori gyárépületet elfoglalták, rendszeres vásárlója vagyok. Szinte naponta költök el önöknél nagyobb összeget, ez ma már inkább tízezer forint fölött van, mintsem alatta. Pontosan tudom, melyik termék hol található. Mit ne mondjak, tudom, hol a kínálják a marcipános csokoládét, és merre található a legjobb magyar trappista.
Amíg nem üzemeltek itt a sarkon, a házunk alatti kisboltból elégítettem ki a legalapvetőbb vásárlói kívánalmaimat. Ismertem a dolgozókat, gyakran szóba elegyedtem velük. Idős asszonyok voltak, a boltvezető velem korabeli úr. Ott még volt mód szót váltani, megállni, kérdezni, válaszolni, csak úgy időzni, ez érthető okokból maguknál nem lehetséges. Viszont alkalmazásban van maguknál egy fiatalember, gyakran ül a pénztárban, vagy sebes kezekkel árukat pakol, neki már ismerősként köszönök, és ő mosolyogva szokott visszaköszönni. Történt egyszer a régi kisboltban, hogy egy csokoládét figyelmetlenségből, talán mert valamely készülő írásomon elgondolkodtam, a pultról levéve nyomban zsebre tettem. A következő pillanatban villám ütött meg, majd percekig sóhajtoztam, hogy egyik idős boltos néni se vette észre a jelenetet, így nem is föltételezte rólam, hogy az édesség ellenértékének elhagyásával készülök távozni. Megkönnyebbülten fizettem, azóta is sokszor jut eszembe a dolog, beleremegek. Nemsokára lopás szemtanúja lettem ebben a kisboltban. Tele volt a félig ittas fiú kabátja kétdecis italokkal, kicsit gondolkodtam a pénztárnál, szóljak-e, de ahogy kinyitottam a számat, a hölgy bólintott, tudjuk. Egy idősebb nő után rendszeresen menni kellett, ha az üzletbe lépett. Ő is a töményes italok kedvelője volt, piros száján örökre elmaszatolódott a rúzs.
Ahol bolt van, ott tolvajok is akadnak, azt hiszem, ebben egyetérthetünk. A lopás és ez az ország – na, ebbe most nem is megyek bele. Önök is nyilván elszenvedői mindenféle tolvajkodó műveleteknek. El tudom képzelni, naponta akad esetük, több is, talán az se képzelgés, hogy vannak ismerős kuncsaftjaik, rájuk már eleve figyelnek. Nyilván működik a boltban biztonsági kamera, bár ezt eddig nem néztem. Magától értetődő, hogy alkalmaznak biztonsági embert, ők elég gyakran cserélődnek, aztán pedig az ajtó szerkezete is bejelez, ha nincs leolvasva az árujuk kódja. Azt hiszem legalábbis. Teljesen nyilvánvaló és jogos, hogy védik magukat a tolvajlás ellen. Én se tennék másként az önök helyében.
Most pedig szűkebben vett tárgyamra térek, amiért írtam önöknek. Témám tehát, hogyan loptam én az Alditól. És ennek mi a jelentősége. Máris leszögezem, nem olyan jelentékeny ügy, és sokkal, de sokkal rosszabb fordulatot is vehetett volna. Avval kezdeném, hogy festetni szeretném a lakásunkat, amely az önök boltjához kődobásnyira esik. Foglalkozásomból kifolyólag sok könyvvel rendelkezem, ezek a könyvek a festést, ha nem is hátráltatják, de nehezítik. Kézenfekvőnek tetszett, hogy önöktől szerzek be kisebb, könyvek ideglenes tárolására alkalmas dobozokat, melyekbe belepakolom majd például Puskás Panni új regényét, Visky András Kitelepítését, Szijj Ferenc Ritka események kötetét vagy Ali Smith brexitkritikus történeteit. Toporogtam maguknál az előtérben. Nem volt százasom. Fémből nyomott tízes, húszas, ötvenes, kétszázas csillant a pénztárcában, a fránya százas elpárolgott. Így aztán nem gurulós kocsival, hanem egy húzható kézi kosárral léptem be a jócskán megdrágult áruk közé, melybe mindjárt bele is helyeztem kettő darab, original Belvita reggeliző kekszet. Ezeknek az ára együttesen 398 forint. Majd megkérdeztem serényen munkálkodó ifjú dolgozójukat, szabad-e felesleges dobozt elvinnem. A banános ládák kivételével szabad a vásár, világosított föl, és én máris megragadtam három dobozt, egy almásat, egy padlizsánosat, egy epreset, amiket aztán üggyel-bajjal a kosárba helyeztem. A vásárolni kívánt termékeket pedig a saját szatyromba gyűjtögettem. A kettes pulthoz álltam be a sorba, és csakhamar sorra kerültem. A dobozokat bemutattam a fiatal pénztárosnak. Akkor azonban az egyes pulttól átszólt a kettes pénztároshoz az általam már ismert, vörös hajú hölgy, egyenesen a fiatal pénztároshoz címezte a szavait, hogy ott – mutatta is –, a húzható kosaramban még van valami.
Igaza is volt.
A dobozok alatt maradt a két Belvita reggeliző keksz, és én azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Ugye, akik a sorban állnak, és a fizetésre várnak, mind tanúi lettek az esetnek. És most nyilván azt gondolják. Hát ugyan mit gondolnak. Néznek. Kihajlik a sorból. Ez az ember tolvaj. Fizet hatezer forintot, de azért szarka is. Alig mertem fölpillantani. Nahát, el tudja képzelni, milyen érzés? Oldalazva kétségbeesetten kértem az egyes pénztároshölgy bocsánatát, aki erősen kellemetlen arckifejezést vágva jószerivel elhessegetett, s ez a gesztus vagy azt mutatta, van dolga neki elég, ami kétségtelenül így is lehetett, de azt is gondolhattam, ő tolvajokkal nem kíván a továbbiakban foglalkozni. Ez már csak azért is juthatott az eszembe, mert föltettem a kérdést, mi van, ha hozzám fordul először, s szólít meg, uram, maga a kosarában felejtett valamit. Ezt akár baráti figyelmeztetésnek, kedvességnek is vehettem volna.
De ő, mellettem őszinte és jogos lekezeléssel elszólva ifjú kollégáját tanította, látod, kisfiam, így lopnak. Mindig nézz a rétegek alá!
Következésképpen elég sokak számára tolvajjá váltam. Persze buta tolvajjá. Nem mértem föl, hogy a kosár átlátszó, és rejthettem volna a zsákmányt két doboz közé akár, fölvállalva az ajtó csipogását.
Végezetül, ha Ön azt mondja, hogy az esetek kilencvenöt százalékában így vagy hasonlóképpen lopnak önöktől tehetősek, jómódúak, szegények, bárkik, én elismerem. Kissé fájlalom ugyan, hogy nem kerülhettem a maradék öt százalék közé. De ezt is megértem. Miért pont én lennék az a szerencsés, akit szórakozott hülyének vélnek, s nem holmi enyveskezű baleknak.
Tudja, azért vagyok szomorú, mert, és ezt most már bevallhatom, én szerettem maguknál vásárolni. Általában szeretek vásárolni. Ez nekem munkakör, a nézelődés, az állagok, a felületek megfigyelése, a romlás vagy a dolgok elnevezésének, a világ megismerésének módja, a vásárló ember megfigyelése. Ha teliraktam a kosarat, plusz-mínusz száz forintig megbecsültem az összértéket. Manapság ez egyébként se ment már, de azért. Ez most már nem lesz nekem, ugye. Legalábbis nem az Aldiban. A tűszúrásra emlékszik a kutya is.
Nem is zavarom tovább. Mindjárt igazi tavasz lesz, abból meg nyár, én pedig még nem is gondolkodom azon, mi lesz a holnapi reggelim. Mert ugye a szegény Belvitákat, ezt talán megérti, a picsába dobtam ki, amikor az önvádtól sápadtan, remegve és szorongva a festésre váró otthonomba értem.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
