Totth Benedek: Napfogyatkozás

Egy benzinkút parkolójában állunk az autópálya mellett, Girnyó az új tetoválást nézegeti az alkarján, én meg UV-szűrős szemüvegben bámulom az eget, és várom, hogy eltűnjön végre a nap. Mellettünk ukrán, román, török kamionok mechanikus csordája, aztán a szántóföld, ahol tücskök ciripelnek, gondolom, mert a folyamatos motorzúgás minden más zajt elnyom. Felhők sehol, az aszfalt megolvad a hőségben. Girnyó cigit sodor, megkérdezi, hogy kérek-e, először nemet intek, mert tegnap túltoltam a nikotint, de aztán meggondolom magam. Ahogy a papírral meg a dohánnyal babrál, félhosszú göndör haja a homlokába lóg, és az izzadság a szemébe csorog, de nem tudja megtörölni. Elveszem a pólóját, hogy segítsek neki. Megcsapja az orrom az izzadságszag, ahogy letörlöm a verítéket az arcáról. Girnyó szaga, mintha a sajátom lenne. Nem szól semmit, csak rágyújt, és mélyen leszívja a füstöt. Aztán odanyújtja a másik cigit. A kezét nézem, a hegeket, horzsolásokat, bütyköket, az égésnyomokat, a tetoválást, a koszt a körme alatt, a ragtapaszt a középső ujján, vándorlásai térképét. Eszembe jut, amikor először fogtunk kezet. A tenyere úgy csúszott a tenyerembe, mint a dörzspapír vagy a sajtreszelő. Erős ujjai rátapadtak a kezemre, furcsa zsibbadást éreztem, mintha a vére a bőröm alatt lüktetett volna. Arra gondoltam, vajon öltek-e már embert ezek a kezek.

A tóból akartam nézni a napfogyatkozást, de már az induláskor látszott, hogy nem fogunk időben odaérni. Nem Girnyón múlt. Én szarakodtam szokás szerint, folyamatos késés az életem, így próbálom megúszni. Girnyó megmondta, hogy nem érdekli a kibaszott napfogyatkozás, de azért eljön velem, és elintéz majd valamit útközben. Már a pályán gurultunk, amikor felém fordult, és megkérdezte, miért érdekel ennyire, hogy pár percre eltűnik a nap a hold mögött.

– Miért, téged nem érdekel? – kérdeztem vissza, hogy időt nyerjek.

– Miért érdekelne?

– Mit tudom én, nagyon ritkán látni ilyet.

– És?

Hallgatunk egy darabig.

– Gáz, hogy meg akarom nézni?

– Nem, nem azért kérdeztem.

– Akkor?

– Nem értem a felhajtást.

– Nincs semmi felhajtás, csak kíváncsi vagyok, és kész.

– Te dolgod, nyugi.

Ha Girnyó nem baszogat, nem gondolkodok rajta, de most, hogy rákérdezett, rájövök, hogy igazából én sem tudom, miért akadt be ennyire a napfogyatkozás. Engem se érdekel különösebben, de ha nem akarok beégni, ragaszkodnom kell ahhoz, hogy látni akarom, ezért egyre jobban belelovalom magam a témába, mintha az életem múlna rajta. Girnyó direkt csinálja ezt, mindig ilyen helyzetbe kerülök. Utánaolvastam, mondom, a következő teljes napfogyatkozás két év múlva lesz, Madagaszkáron, de oda biztosan nem tudok eljutni. Itt 2075. július 13-ig csak részleges szarok meg gyűrűs szarok lesznek, de az nem akkora élmény. Arról nem is beszélve, hogy 2075-re valószínűleg kipusztul az emberiség nagy része, és nem nagyon marad senki, hogy gyönyörködjön bármiben is.

Mondjuk, ahogy az utóbbi időben mennek a dolgok, abban se voltam teljesen biztos, hogy ezt a napfogyatkozást megérem. Mióta összehaverkodtam Girnyóval, úgy érzem, folyamatosan életveszélyben vagyok. Most is a „Dohányzás és nyílt láng használata szigorúan tilos és életveszélyes” feliratú tábla alatt gyújt rá. Nem hiszem, hogy nem látta. Szerinte a tiltó táblák csak azért kellenek, hogy a hivatalok bevédjék a szaros seggüket, és erősebb kontroll alatt tarthassák az embereket. Meghatározzák, hogy mit csinálj és mit ne csinálj, hogy merre menj vagy ne menj, hogy merre nézz vagy ne nézz, hogy mit ne érints meg. Ha mindent betartasz, olyan kibaszott unalmas lesz az életed, hogy azt várod, mikor döglesz meg végre. Szerinted miért követnek el ilyen sokan öngyilkosságot?

Ahogy Girnyó kimondja, hogy öngyilkosság, egy kombi Citroën áll meg mellettünk, kiszáll egy család: anya, apa, két kisfiú. A két gyerek ordít és összeverekedik. Az apjuk először úgy tesz, mintha mi sem történne, szendvicset vesz elő, kicsomagolja, beleharap, aztán amikor a kisebbik srác egy bottal indul meg a testvére felé, megpróbál közbeavatkozni. Persze őt találja el az ütés, felüvölt, és eldobja a szendvicset. Közben a nő a harmadik gyereket rángatja ki a kurva gyerekülésből.

– Fasza, mi? – tolja az arcomba tetovált alkarját Girnyó. Amikor rájövök, hogy addig nem fogja elhúzni, amíg meg nem nézem, feltolom az UV-szűrős szemüveget a homlokomra.

– Az – bólintok.

Amíg a szülei pakolnak, a kislány odajön hozzánk, megáll előttünk, és tátott szájjal bámulja Girnyót. Amikor az rámosolyog, elsírja magát, és az anyukájához menekül. Girnyó odaint a nőnek, hogy minden oké. A nő nem nagyon akar ránézni, idegesen felveszi a kislányt, és megpróbálja megnyugtatni. Girnyó zavarba ejtően hosszan bámulja a nőt. A férfi kicsit arrébb sétál, és a kajamaradékkal, műanyag palackokkal és fém üdítősdobozokkal púposra pakolt szemetes tetejére rak egy szaros pelenkát, aztán rágyújt egy cigire. A pelenka legurul a szeméthegy tetejéről, a férfi háttal áll, nem veszi észre.

Mélyeket lélegzek, ahogy gyerekkorom óta minden tankolásnál. Próbálom kiszagolni a légfrissítő bűzből az üzemanyag édes illatát, hátha kitart az emlék a következő tankolásig.

Az órámat nézem, már csak percek vannak vissza, amikor megáll mellettünk egy turistákkal teli busz. Kinyílik az ajtó, emberek özönlik el a parkolót, felteszik az UV-szűrős napszemüvegeiket, és felnéznek az égre. Mozdulatlanná dermednek, megáll az idő, én meg átsétálok a felperzselt mezőre, jó messzire megyek, mindenkitől távol akarok lenni. Szeretném nyugodtan megnézni, ahogy eltűnik a nap. Hátha nem jön vissza. Aztán hirtelen elsötétül az ég, és abbamarad a ciripelés meg a csicsergés, csak a motorzúgást hallani. A homlokomhoz nyúlok, hogy feltegyem a szemüveget, de nem találom. Visszanézek Girnyóra, vigyorogva bámulja a napot a fekete lencsék mögül.